A Mesti-korszak

A Mesti-korszak

Timár Sándor (91) Kossuth-díjas magyar koreográfus, a nemzet művésze 1981-től másfél évtizedig állt a Magyar Állami Népi Együttes élén. A társulat életében meghatározó időszakot felesége és szakmai alkotótársa, Timár Böske idézi fel.

„1970-ben kerültem a Bartók Béla Táncegyüttesbe, előtte versenytornász voltam. Akkor érkeztem hozzájuk, amikor az egész néptáncmozgalomban alapvető változásoknak lehettünk tanúi. A Bartók Együttest tekintették a gyökeres átalakulás, a teljesen új szemléletű néptánctanítás, -tanulás központi műhelyének.

A kutatások nyomán az improvizáció került előtérbe, Sándor partnere ebben Martin György volt. Régi filmrészleteket silabizáltak, néztek meg százszor, adatközlőkkel találkoztak. A táncházmozgalom is ezen az új folklorista metóduson alapult, s terjedt el az egész országban. A rendezvényekre az utcáról tértek be fiatalok, ahol megtanították őket a magyar néptánc nyelvtanára. Ez az „anyanyelv” számított a Bartók Együttesben is alapul, s erre épült maga az alkotás.

A saját munkánk igencsak lekötött, így ebben a közegben a Magyar Állami Népi Együttest nem nagyon emlegették, jóllehet az ország első számú hivatásos együttesének számított. Természetesen Rábai Miklós nevét etalonként tartottuk számon, jól ismertem a Magyar Televízióból, az Együttes műsorait is bemutatta az akkor egyetlen csatorna.

A bemutatót 1980 áprilisában, az Operettszínházban rendezték, férjemhez a Néptánc szvit fűződik. Erre a „vendégjátékra” szívesen emlékezünk vissza, ráadásul később igen hasznosnak bizonyult, hiszen az Együttes más koreográfusok stílusával is megismerkedhetett, mi pedig alaposabb információkat szereztünk a társulat munkájáról és képességéről.

E kis epizód is hozzájárult, hogy Sándort 1981-ben felkérték az Együttes művészeti vezetőjének, az elhunyt Létai Dezső helyére. Sokat gondolkodott a válaszon, véleménye szerint szerencsésebb lett volna, ha korábban – közvetlenül Rábai Miklós halála után – gondolnak rá. Így is megtiszteltetésként élte meg, viszont egy alapvető probléma még évekig elkísérte: Sándor pártonkívüli volt. Ne feledjük, 1981 januárjában ez még fontos szempontnak számított.

„Ha szükség van a tudásra, azt szívesen veszem, de ne támasszanak feltételeket nekem” – volt az ars poeticája. Többször találkozott Csoóri Sándorral, s az akkori művelődési miniszterrel, Pozsgay Imrével, az előbbivel azonos elveket vallottak, az utóbbit pedig – a politikai változásokat érzékelve – már nem túlságosan érdekelte Sándor irányultsága.

Timár Sándor a felkérést igazi szakmai kihívásnak tekintette, jóllehet a fentebb vázolt improvizatív új szellemből az Együttes teljesen kimaradt. Pozsgay is azért számított Sándorra, mivel úgy érezte, hogy az ország első hivatásos együttesének is meg kell értenie az idők szavát.

A „belépő” több szempontból sem volt zökkenőmentes. 1981-ben én is Sándorral érkeztem, de már akkor az új vezető az Együttes tagjai között számos tanítványával találkozhatott az Állami Balett Intézetből. Ők már, mint – Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, Végső Miklós, Németh Ildikó és Zorándi Mária – az új szellemben nevelkedtek, s nagyon számítottak egykori tanárukra. Ők képezték a bázist, valamint a Bartók Együttesből is többeket szerződtettek. Az Együttes másik fele viszont „Rábai táncosnak” számított, és legtöbbjük már túl volt művészi karrierje delelőjén. Az új vezető által képviselt módszer idegenül hatott számukra, s tartottak is a változástól.

Ugyanakkor tudták, hogy nincs más választásuk, s csak ők veszthetnek, ha nem alkalmazkodnak.  Sándor nagy türelemmel, jól tudta e konfliktushelyzetet kezelni, kora, tapasztalata segítette a nehezebb helyzetek feloldásában. Inkább az egykori tanítványai részéről mutatkozott türelmetlenség, ők radikálisabb változást képzeltek el, s véleményüknek hangot is adtak.

Hírdetés

Meg kell jegyeznem, mindkét csoport kiváló táncosokból állt; nem a tudással, a szemlélettel voltak gondok. Egy újabb problémaforrást jelentett a tánckar, a kórus és a cigányzenekar hagyományos egysége. Mi például „parasztzenekarhoz” szoktunk, az ország legjobb népzenei együtteseit léptettük fel, s belőlük olyan világhírű együttesek nőttek ki, mint például a Muzsikás. Az autentikus táncok előadása a már említett zenekarral, kórus aláfestéssel igencsak idegenül hatott.

Igen hamar érkezett a felkérés az első amerikai turnéra, az első egész estét betöltő műsor, a Lakodalmas – a korántsem egységes társulattal – is akkor állt össze. Azért voltak változások, Sándor például szerződtetett egy hagyományos népzenészekből álló kiszenekart. Utólag visszagondolva, igazi nóvumnak számított ilyen körülmények között egy autentikus magyar népzene-tánc produkció színpadra állítása.

Egyébként az Együttes sikerszámai, mint például az Ecseri lakodalmas, végig repertoáron maradtak, magam is számtalanszor léptem fel benne a Budai Parkszínpadon, a Margitszigeten, és egy Rábai-évfordulón – valamint az akkor már kicserélődött tánckarral – fel is újítottuk a darabot. Az új művek, mint a Vallomások a néptáncról, a Tánckaláka és az Elindultam szép hazámból viszont Sándor koncepcióját tükrözték, s a közönségsiker sem maradt el.

Az idő múlásával sok minden megoldódott, a legidősebb generáció apránként kicserélődött, s mivel férjem továbbra is tanított a Balett Intézetben, a legtehetségesebb tanítványaival töltötte fel a távozók státuszát, s vidékről is hozott kiváló művészeket. A cigányzenekarral ottlétünk alatt végig dolgoztunk, a kórus tagjai pedig 1985-ben az akkor alakuló Nemzeti Énekkar alapját képezték.

A hosszú amerikai turnékba mindig „beleesett” a március 15-ei ünnep. Akármerre jártunk, a magyarok fogadást adtak tiszteletünkre, s kényeztették is a vendégeket. Gondolom, mások is emlékeznek a régi hagyományra, az úgynevezett „műsortemetésre”.

Az utolsó külföldi fellépésünkbe mindig belevittünk valami szokatlant, amiért Sándor igencsak haragudott. Emlékezetes volt Moszkvában, mikor a fiúkat hátraküldtük forogni, s a szatmári csapásolást a lányok adták elő. Megjegyzem, sokat gyakoroltuk előtte, hogy ne tűnjön rögtönzésnek. A közönség tombolt, egyedül Sándor ült komor arccal a nézőtéren, s csúszott egyre lejjebb a székében.

Máskor a kalocsai táncnál – egy hevesebb mozdulatnál – lerepült a papucsom a közönség soraiba. A publikum érdeklődéssel figyelte, merre landol a lábbeli, én pedig „félpapucsban” roptam a táncot a színen.

Jómagam szemlélője – s táncosként, asszisztensként és feleségként aktív részese – lehettem e folyamatnak, megoldottam, de sok fejtörést okozott. Férjem csak úgy vállalta el a vezetést, ha velem dolgozhat. A Bartók Együttes egységes baráti, családias közösség volt, számos táncossal, nagyon fiatalon, együtt kerültünk oda, s együtt is nőttünk fel. Ez a barátság mind a mai napig tart. Ebből a „fészekmelegből” átkerülni a vegyes összetételű Együttesbe radikális változást jelentett számomra is. Ugyanakkor tisztában voltam vele, mint a művészeti vezető felesége, hogy mindig visszafogott, szerény legyek, így barátokra is hamar szert tettem.

Ami nehézséget jelentett számomra, hogy a gyerekeimtől – öt gyermekemből négy ebben a korszakban született – hosszabb időre kellett gyakran elválnom. A gyed és a gyes sok segítséget nyújtott ebben az időben a kismamáknak, de Sándor, a művészember, az alkotó elvárta, hogy helytálljak mellette. A család fogott össze érdekemben, édesanyámnak, s a testvéreimnek köszönhetek a legtöbbet, de számos külső segítőre is számíthattunk. Szoktam is emlegetni férjemnek, hogy nagyon sok áldozatot hoztam a művészete oltárán.

Viszont a társulatban kialakult egy színpadiasabb, kerettörténetekkel, dramaturgikus elemekkel, díszletekkel, különböző effektusokkal operáló szemlélet. „Továbblépni” – lett az újítás vezérelve, s ehhez Sándor régi tanítványai is partnerek lettek…, így elváltak útjaik.

A távozása – utólag visszagondolva – javunkra vált. Még az Együttesben, 1993-ban hoztam létre a „Csillagszemű” táncpedagógiai műhely elődjét Szivárvány néven. A felvételit a Corvin téri színházterembe hirdettük meg, s akkor a korhatárt ötéveseknél húztuk meg, s a televízió és rádió is sokat segített a toborzásban. Végül félszáz gyerekkel indítottuk el a mozgalmat, az évad végére viszont megháromszorozódott a létszám. Ezt már nem lehetett az Együttes keretében működtetni, így Csillagszemű Gyermektáncegyüttes néven már Sándorral vezettük a munkáját. Mikor Sándor megvált az Együttestől, ő is nagy elánnal vetette bele magát a fiatalok tanításába. A járvány előtti évben már nyolcszáz fiatallal foglalkozhattunk. A legtehetségesebbek közülük, valamint az Együttes számos tagja – a Timár Kamara Táncegyüttesben folytathatták a munkát. Ez Sándornak teljes folytonosságot jelentett az alkotómunkában. A Timár-módszer itthon és külföldön hamar népszerűvé vált, s Sándor nyolcvanöt éves koráig vett aktívan részt az oktatásban.

Azt a feladatot, amivel Pozsgay Imre megbízta, tökéletesen teljesítette. „Személye és munkája később igazolta pozitív várakozásaimat – nyilatkozta egy interjúban az egykori pártfogó. – …Számomra sohasem volt vitás, hogy ő az igazi szellemi ereje a magyar népi együttesnek.” Valóban,Timár Sándor egy kritikus időszakban állt helyt, egy művészeti korszakot emlegetnek nevével, s úttörő szerepével utódai életét is segítette.

(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »