A meccs, amelyet Moháccsal együtt emlegetnek – a „focialista forradalom” kulisszái

A meccs, amelyet Moháccsal együtt emlegetnek – a „focialista forradalom” kulisszái

Feldolgozhatatlan traumaként él a magyarok emlékezetében mindmáig 1954. július 4-e, amikor a fél évtizede veretlen, a futball őshazájában a nagymester angolokat is térdre kényszerítő Aranycsapat épp a világbajnoki döntőn kapott ki a nyugatnémet labdarúgó válogatottól. A 3-2-es fiaskó helyszínét, Bernt nem kevesen Moháccsal, Világossal, Trianonnal együtt emlegetik. A váratlan és érthetetlen vereségnek számos bűnbakja akadt. Legelsőként a csapatot az utolsó pillanatban „felforgató” szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv lett az. Aztán a sérülten játékra jelentkező (vagyis a beállítását kikövetelő) csodacsatár, Puskás Ferenc, majd a 87. percben egy szabályos Puskás-gólt meg nem adó játékvezető, William Ling (aki úgymond ezzel állt bosszút a londoni 6-3-ért).

De voltak fő felelősei a kudarcnak a magyar középcsatárt háromszor is alattomosan, „náci módra” faultoló Werner Liebrich és a negyeddöntő elvesztését ököllel megtorló brazil focisták csakúgy, mint a Hotel Krone előtti szökőkút, illetve a szálló szomszédságában lévő toronyóra. Az előbbi az állandó csobogásával, utóbbi a negyedóránkénti harangkongásával zavarta meg az aranylábú fiúk pihenését. És kerengtek, persze, olyan suttogva továbbadott feltételezések is, hogy Rákosiék adták el a mérkőzést ötven fekete Mercedesért. A 62 évvel ezelőtti berni 90 perces drámának azonban volt egy kevéssé taglalt mellékszála, amelyet a rendszerváltás utáni elemzések előszeretettel neveztek „focialista forradalomnak” és némi túlzással: „1956 főpróbájának”.

„Büszkék voltunk rátok a döntőben is – ha fájt is, sőt nagyon fájt a vereség. Büszkék voltunk szívetekre, a nagy csaták utáni, fáradtan megvívott hősi harcotokra. Büszkék voltunk Puskás Öcsire, aki még nem teljesen egészségesen, de teljes szívvel igyekezett küzdeni és lelket önteni a csapatba még 3:2 után is. Drága Öcsi, az általad lőtt harmadik gólunkat nem adta meg a játékvezető, de mi megadtuk. Gólodat kiegyenlítő, sőt győztes gólnak vettük akkor és annak vesszük ma is.” Az Aranycsapatnak címzett nyílt levelet a Lenin Intézet hallgatói talán tényleg vigasztalásnak szánták. A Szabad Ifjúság című napilapban 1954. július 11-én megjelent üzenet valódi közléspolitikai célja azonban a szurkolói kedélyek lecsillapítása lehetett.

A nemzeti katasztrófa estéjén ugyanis addig elképzelhetetlen dolgok történtek Budapesten. A fanatikus rajongók a Népstadion atlétikai versenyén készülődtek a biztosra vett diadal utáni örömünnepre, a milliók által jól ismert hangú sportriporter, Szepesi György viszont azt zokogta a mikrofonba, hogy „Vége, vége”. Eközben német szpíkertársa – nyilván át sem gondolva, mit mond a hitleri birodalom összeomlása után kilenc évvel – diadalittasan üvöltötte az éterbe: „Németország újra nagy!”

Azon a napon a magyar nemzeti nagyság ábrándképe tört (ismét) darabokra, és az elhatalmasodó honfibúból elkeseredett, napokig meg-megújuló tömegtüntetés alakult ki. Az indulatok áradásának három napig senki nem tudott gátat szabni – értékelte a helyzetet hat évvel ezelőtti forrásfeltáró tanulmányában Majtényi György.

A „focialista forradalom” története egyébként meglehetősen röviden összefoglalható. A közvetítést a Népstadion kihangosítóiból hallgató, majd az arénából csalódottan kiözönlő szurkolókat valósággal felbőszítette, amikor megpillantották a Keleti pályaudvar szomszédságában álló sportszerbolt kirakatában az Aranycsapat díszes tablóját. Röpültek hát a kövek, törtek az üvegek. Az Oktogonon (akkor: November 7. téren) összeverődött – a történész rekonstrukciója szerinti – 3–4 ezres tömeg már a biztos győzelmet előrejelző újságoldalakból gyűrt fáklyákat, és így vonult az Országos Testnevelési és Sportbizottság Rosenberg házaspár (ma: Hold) utcai székháza, majd a rádió elé. A Bródy Sándor utcai épületet őrző államvédelmisek a legvehemensebb csoportokat nem is tudták feltartóztatni. Amikor azonban a rádió vezetése tárgyalni kezdett a „szóvivőkkel”, azok megzavarodva, „mindössze” azt hajtogatták, mondják be a rádióban, hogy Sebes és Puskás „ne merjen hazajönni, mert ki lesznek végezve”. A spontán akcióra jellemző, hogy a tömeg végül tudomásul vette, hogy üzenetük „okafogyott”, merthogy a címzettek már Budapesten vannak…

Murányi András teljes cikkét keresse a Múlt-kor nyári számában


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »