A magyar történelmi festészet utolsó képviselője

A magyar történelmi festészet utolsó képviselője

A 19. század utolsó harmadának legjelentősebb magyarországi festői szinte kivétel nélkül külföldön váltak kész művészekké. A leglátogatottabb akadémia a müncheni volt, ahol Karl Theodor von Piloty (1826–1886) irányításával tucatnyi tehetséges magyarországi fiatal indult el a pályán. Köztük volt a Nyíregyházán született, de Kassán felnevelkedett Benczúr Gyula is, aki egész életén át a mester útmutatásait követve ragaszkodott a történelmi festészetnek nevezett irányzathoz.

Benczúr apai ágon nemesi ivadék volt, noha születésekor (1844. január 28.) apja, Benczúr Vilmos egy nyíregyházai gyógyszertár vezetője volt, de két évvel később már a kassai após házában lakott az egyre gyarapodó család. Benczúr Vilmos a jobb megélhetést kínáló Biztosító Társulat hivatalnoka lett, Gyula fia a városban kezdte elemi iskolai tanulmányait, majd az evangélikus gimnáziumba került, végül a reáliskolában érettségizett, mert édesapja mérnöki pályára szánta. Közben megmutatkozott rendkívüli rajztehetsége is, ezért Kassán a két Klimkovics-testvér: Ferenc (1825–1890) és Béla (1833–1885) magánrajziskolájában fejlesztette művészi képességeit. Hamar kiderült, hogy a rajzolás és a festészet fontosabb lesz az életében, mint a műszaki hivatás.

1861-ben került Münchenbe, néhány év múlva már a szigorú Piloty is befogadta tanítványai közé, később igénybe vette a segítségét is egy-egy nagyobb méretű falkép kivitelezésénél. Egyebek mellett közreműködött a müncheni tanácsháza és a Maxmilianaeum freskóinak létrehozásában. Ezek a művek sajnos utóbb a történelem viharainak estek áldozatul.

Benczúr tanulmányai közben is gyakran megfordult Kassán, ahol szívesen megfestette szülei és testvérei arcképét, több változatban is. Nyilván ezeket látva gondolt a kassai Takarékpénztár főnöksége arra, hogy Benczúrral festeti meg az elhunyt alapító–igazgató, Fiedler Károly (1798–1864) arcképét. Ez volt az első megrendelésre készült munkája, amelyet később számos további követ majd.

A Benczúr családban az 1848/49-es szabadságharc eszméivel átitatott légkör uralkodott, és ez Gyula gondolkodására is hatással volt, ezért olyan témákat keresett a magyar történelemből, amelyek a „rebellis” hagyományokhoz voltak köthetők. Első jelentős történelmi festménye a Hunyadi László búcsúja volt, ezt 1867-ben Pesten, a Képzőművészeti Társulat kiállításán mutatta be.

Mégis a müncheni környezet nagy vonzerővel hatott rá, komolyan fontolgatta, hogy végleg letelepedik a bajor nagyvárosban. Itt alapított családot is, miután 1873-ban feleségül vette művészbarátja, Gabriel von Max (1840–1915) húgát, Karolina Maxot, akitől négy gyermeke született. II. Lajos bajor uralkodó kinevezésének köszönhetően Benczúr 1876-tól a müncheni akadémián is tanított, miközben az eléggé különc hírében álló király megrendelésekkel is elhalmozta. Új kastélyainak és nyaralóinak a falait elsősorban két francia király: XV. és XVI. Lajos korának hangulatát idéző gáláns jelentekkel kívánta feldíszíteni. Ezeknek az elkészítésére Benczúr Gyulát találta a legalkalmasabbnak, még franciaországi tanulmányútra is elküldte őt. Voltak olyan témák, amelyeket a mester több változatban is elkészített (XVI. Lajos és családja a versailles-i palota ostromakor, XV. Lajos és Dubarry stb.). Ezeket a műveket gyakran kényszeredetten festette, mivel elsősorban a király elképzeléseit kellett megvalósítania. Ennek ellenére e munkái közül néhány még amerikai közgyűjteményekbe is eljutott.

Első magyar témájú festménye a Vajk megkeresztelése volt. Öt évig dolgozott rajta és ez alatt sok mindent megváltoztatott az eredeti vázlatokhoz képest. Telepy Katalin, egyik monográfusa írja:

Hírdetés

Benczúr szívesen tanulmányozta az egykor élt holland festők: Rubens, Rembrandt és Van Dyck munkáit, ezekből inspirációt vagy megoldási lehetőségeket is merített. Rubensi hatások mutathatók ki az 1882-ben 200 arannyal díjazott Bacchánsnő című képén, az ugyanebben az időben készült Nárcisz című festményén viszont olasz mesterek ecsetvonásai köszönnek vissza. Sokalakos kompozíciókon dolgozott ekkoriban, ezek azonban csak vázlatban maradtak fenn (Charon hajója, Kun László halála).

Benczúr az 1880-as évek elejétől egyre jobban vágyott vissza szülőföldjére és 1883-baneleget tett Trefort Ágoston kultuszminiszter felkérésének és elvállalta egy művészeti mesteriskola vezetését. Hálából megfestette a miniszter arcképét, amely Benczúr egyik legsikerültebb portréja lett. Ez reklámnak sem volt rossz, mivel ettől fogva sokan rendeltek tőle magukról vagy hozzátartozóikról arcképet.

A budapesti városvezetés kissé késve kapott észbe, amikor 1885-ben Budavár visszafoglalását megörökítő nagy festményt rendelt Benczúrtól az esemény (1686) 200. évfordulója alkalmából. Tíz éven át dolgozott e sokalakos művén, így a millenniumi események idejére (1896-ra) készült el vele. A kép nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte feltűnést keltett. Azt a később élt fanyalgó műítészek is elismerik, hogy Benczúr technikailag jól megoldotta a szereplők és az egyes csoportok térbeli elhelyezését a festményen. Az eredeti megrendelés szerint a Habsburg-ház érdemeit kellett kihangsúlyoznia, ezért került a fő helyre Lotharingiai Károly, sőt Savoyai Jenő, a kiváló hadvezér is szerepel rajta, jóllehet Buda visszavívásakor betegen feküdt sok mérföldre a helyszíntől, tehát személyesen nem is lehetett ott a harcokban. Ugyanakkor a magyar katonákat és a súlyosan megsebesült Petneházy Dávidot is a kép középső részében helyezte el. Míg a fővezér hibátlan selyemruhában, elrendezett hajfürtökkel jelenik meg, amiből egyértelművé válik, hogy a harcokban személyesen nem vett részt, addig a realisztikusan ábrázolt magyarok rokonszenvesekké válnak a néző számára.

Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején több olyan portrét is festett, amelyek külföldön is nagy feltűnést keltettek. A legismertebbek egyike Erzsébet királynét (Sissy) fekete gyászruhában ábrázolja, de Ferdinánd bolgár cár portréja is remeklés, nem véletlenül kapta meg 1894-ben az antwerpeni kiállításon a Médaille d’Honneurt.

Az 1900-as évek legelején tervbe vették a budai királyi vár átépítését és az ún. Hunyadi-termet Hunyadi Mátyás életének néhány közismert jelenetével kívánták illusztrálni. A nyolc festmény megalkotására Benczúrt kérték fel. A vázlatok elkészültek, később kettőt sikerült is befejeznie, de a nyolc vázlat közül ma már csak három ismert, jóllehet 1921-ben még mind a nyolcat sikerült egy emlékkiállításon („Benczúr Gyula és tanítványai”) bemutatni.

A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy a művészt már életében gyakran érték különböző támadások. Szemére hányták az elavultnak minősített akadémizmust és historizmust. Többen úgy látták, hogy pályatársaival ellentétben nem mert új ösvényeket keresni, inkább ragaszkodott a már jól bevált megoldásokhoz. Vitathatatlan mesterségbeli tudása és a legapróbb részletekre is odafigyelő technikai megoldásai bírálói szemében alig nyomtak valamit a latban, állandóan arra emlékeztették, hogy a világ elmegy mellette. Új irányzatok, modern gondolkodású és látásmódú művészek határozzák meg a fejlődés útját. Azt is felrótták neki, hogy mesteriskolájából csak néhány jeles festő került ki (Fényes Adolf, Kernstok Károly, Koszta József) a többiek éppen csak meghaladták a középszert. Nem tudjuk, mit érezhetett e szövegek olvastán, ráadásul sok vélemény már jóval halála után fogalmazódott meg róla.

Mindezek ellenére művészetét nem sikerült elfeledtetni. Amikor 1920. július 16-án (száz esztendeje) az utolsó lakhelyének választott kis nógrádi faluban, Dolányban elhunyt, a helybeliek elérték, hogy a települést 1927-ben róla nevezzék el Benczúrfalvának (1963-tól Szécsény város része).


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »