A magyar kultúra egyik legnagyobb traumája a kommunista diktatúra térhódítása volt

A magyar kultúra egyik legnagyobb traumája a kommunista diktatúra térhódítása volt

Az 1956-os forradalom kitörési lehetőségnek látszott, ám annak leverésével – mentálhigiénés szempontból – elkezdődött Magyarország legsúlyosabb időszaka.

A nőkre lényegesen mélyebb hatást gyakorol például 1956, míg a férfiakra más mellett Trianon és a kommunista uralom – írja könyvében Bordás Sándor. A Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársának kötetéből az is kiderül, hogy a politikai beállítottság minden vizsgált történelmi esemény máig tartó hatását eltérően befolyásolja: a jobboldali nézeteket valló válaszadókat mélyebben érinti mindegyik vesztes kimenetelű csata vagy esemény.

Bordás Sándor könyve tulajdonképpen egy hallatlanul izgalmas kutatási napló, amely a pszichológia általános eredményeit és a történelmi traumák problémáját illeszti össze.

A szerző értő kézzel vezeti fel az alapproblémát: rosszak idehaza a mentálhigiénés állapotok, amelynek tünete „a mai magyar kultúra markáns megosztottsága, különösen a nemzeti értékek területén, valószínűleg egyedülálló jelenség Európában, melynek gyökereit szintén a szocializációs folyamatokban kereshetjük. Ahogy az öngyilkosság bizonyos értelemben a szocializációs folyamatok következménye, melynek motivációs háttere a nyelvünkbe is beépült, hasonló módon szocializálódtak kultúránkban a megosztottság folyamatai is, már-már skizoid módon.”

Bordás kötete alapvetően tudományos – még ha közérdeklődésre nagyon is számot tartó témát dolgoz fel –, a kulturális identitás és traumák problémáját dolgozza fel. Felvetése az, hogy „a magyar kultúra legnagyobb traumája a 20. században – a trianoni döntés és 1944 borzalmai mellett – a kommunista diktatúra térhódítása volt.

Ugyanis a történelem fejlődési folyamataiban, de különösen a dualizmus korában az individualizmus erősödött meg Magyarországon, ami a Horthy-korszak alatt folytatódott. […] 1945 és az azt követő néhány esztendő lélektanilag tette tönkre a magyar kultúrát és annak önmegvalósítási folyamatait, hiszen az akkori események pillanatok alatt megszüntették a magántulajdonhoz, a földhöz való jogot […] A kollektivista kényszerrel szemben az 1956-os forradalom ugyan kitörési lehetőségnek látszott, ám annak leverésével, mentálhigiénés szempontból, elkezdődött Magyarország legsúlyosabb időszaka.

Az individualizmusában megtört magyarság, a magyar kultúrára ráerőszakolt kollektivista szemlélet és gondolkodás tünetei törtek felszínre a kilátástalanságban, az önmegvalósítás elvesztésében.”

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy tulajdonképpen milyen identitástörések voltak a magyar történelem során, milyen hatásai voltak az államalapításnak vagy a XVI–XVII. századi török hódoltságnak? De ragaszkodva a szerző XX. századra vonatkozó felvetéséhez, az első kommunista társadalomátalakítási kísérlet nem Kádáré volt, hanem Kun Béláé, majd Rákosi Mátyásé…

Bordás szerint„feltehetjük a kérdést: honnan jön a megosztottság, a rossz közérzet, a depresszió, a negatív kód Magyarországon? A válasz valószínűleg a történelmi múltunkban elszenvedett veszteségek, traumák fel nem dolgozásából származik. A nem befejezett gyászmunka állhat a háttérben.”

Nehéz is lenne feldolgozni ezeket a történelmi traumákat, mert több követte egymást drámai gyorsasággal: a tatárjárás (1241), a mohácsi csatavesztés (1526), Trianon (1920) és még számosat lehetne felsorolni.

Trianon elleni tüntetés a szegedi városháza előtt (1920) Fotó: Fortepan/ Fődi Gábor

A szerző által már a bevezetésben említett megosztottságot jól mutatja, hogy a Tanácsköztársaság vagy éppen a Kádár-korszak nem mindenkinek jelentett traumát, hiszen a kortársak egy része azok haszonélvezője volt, és ideológiailag azonosult velük. Vagyis érdemes lenne a kötet által is említett skizofrénia kapcsán felvetni, hogy az identitás tekintetében tulajdonképpen egy vagy két országról beszélünk-e?

Hírdetés

A kötet nagy erénye, hogy megoldást is javasol a gyászfeldolgozásra: „Úgy gondolom, hogy vannak lehetőségek, amelyekkel változtatni, javítani lehetne a magyar kultúra jelenlegi mentálhigiénés állapotán. Elképzeléseim szerint az alábbi területeken kellene hatékonyabb tevékenységet kifejteni: 1. Szociálpszichológiai terület: egyik ilyen lehetőség az elhúzódó gyász feldolgozására a nemzeti dicsőség és a nemzeti vezeklés napjainak megtalálása a magyar kultúrára vonatkoztatva.

Nemzeti érdek lenne a történelemtudomány és a szociálpszichológia összefogása ahhoz, hogy a kultúrában feldolgozzák a korábban elszenvedett traumák elhúzódó gyászreakcióját. Ebbe a mindenkori politikai elitet is be kellene vonni, és a pártok színeitől függetlenül meg kellene egyezni a nemzetet érintő alapértékekben. […] 2. Oktatási terület: általános iskolai, középiskolai, felsőoktatási szinten kellene bevezetni tantárgyakat, órákat a konfliktuselméletek, konfliktuskezelési technikák elsajátítására. 3. Pszichológiai terület: minél több önismereti, kommunikációs, személyiségfejlesztő tréninget kell szervezni véleményformáló személyek számára.

Ki kell nyitni, fel kell tárni, végig kell beszélni a történelmi traumáinkat, sérelmeinket, ugyanakkor pozitív hőseinket, dicsőségüket is illene méltatni a pozitív megközelítés szempontjából.”

Bordás azon felvetése is megszívlelendő, hogy nagy szükség lenne önismeretre, önreflexióra, mivel éppen ez segítené a kommunikációt. Hiszen ki ne találkozott volna már olyan, magát meggyőződéssel toleránsnak valló emberrel, aki azonnali agresszióval reagált az övétől eltérő véleményre? Az ilyen jellegű „vakfoltok” (amit az ember nem lát, vagy nem akar magáról látni, mert nem azonos a saját maga által önmagáról kialakított képpel), illetve az általuk okozott konfliktusok kezelésében az önreflexió kialakítása létfontosságú. Ugyanakkor azzal nem értek egyet, hogy a középiskolába újabb tantárgyakat kellene bevezetni, mivel az egész probléma nem tematikus (azaz nem lehet kipipálni egy újabb tantárgy bevezetésével): az érzelmi intelligencia fejlesztése – az önreflexió, a saját és mások érzelmeinek azonosítása, a konfliktuskezelés és a történelmi narratívaképzés területén – ennél nagyobb kihívás.

A kötet elméleti bevezetője után jön maga a kutatás módszertanának leírása és az eredmények ismertetése. A cél „hogy választ kapjon azokra a kérdésekre, hogy a magyar kultúra által elszenvedett történelmi traumák mennyire élnek a mai emberben, mennyire befolyásolják a mindennapokat, és mely traumát dolgoztuk fel a legkevésbé.”

Ezerfős mintával, kérdőíves válaszokkal dolgozott a kutatás, amelynek kérdései, dimenziói közül csak néhány történelmi vonatkozású szerepel itt példaként. Ötös skálán értékelve a mai napjainkra is hatással lévő eseményeket, a trianoni békeszerződés kapta a legmagasabb (4,4) értéket, míg a török hódoltság csak 2,6-ot, bár talán célszerűbb lett volna Mohács hívószóval a mohácsi csatára kérdezni. Ennél mélyebbre menve „a vizsgált történelmi traumák mélyen érintő hatásának megítélésben a nemek között szignifikáns eltérés áll fent.

A nőkre lényegesen mélyebb hatást gyakorol a tatárjárás, 1848 (3,31 > 3,25) és 1956, míg a férfiakra a török hódoltság, Trianon (4,44 > 4,39) és a kommunista uralom.”

Emellett „a politikai beállítottság minden vizsgált történelmi esemény máig tartó mély hatását eltérően befolyásolja. A jobboldali nézeteket valló válaszadókat lényegesen mélyebben érinti mindegyik vesztes kimenetelű »csata« vagy egyéb esemény (például Trianon: jobboldali 4,7 > baloldali 4,2; kommunizmus jobboldali 4,6 > baloldali 3,9). Az eltérések szignifikánsak a jobboldalt mind a baloldalhoz, mind a politikai beállítottságukat el nem áruló emberek véleményéhez hasonlítva.”

Az 1956-os forradalom a nőkre, míg a kommunista uralom a férfiakra gyakorol mélyebb hatást Bordás Sándor felmérése szerint Fotó: Fortepan/Gödér Hajnal

Ambivalencia tekintetében (volt-e pozitív hatása is) ötös skálán a trianoni békediktátum szerepel legalul (1,9), vagyis nem nagyon látnak benne pozitívumot, míg a török hódoltság (2,6) vezeti a listát. Itt kelt a kötet leginkább hiányérzetet, hiszen ha az ezerfős mintát országosnak tételezzük fel, akkor valami magyarázatot is kellene erre találni. Ez vélhetőleg az a közkeletű toposz, hogy „azért a törökök hagytak hátra kulturális emlékeket, például fürdőket”, ami önmagában igaz, csak éppen marginális az elszenvedett károkhoz képest. Természetesen a további értékeknél is el lehetne gondolkodni azok történeti, kulturális okain, magyarázatain.

Nagyon érdekes dimenzió a „túllépés”, azaz hogy mennyire érzik úgy a válaszadók, hogy objektíven, távolságtartással tudják nézni az adott eseményt. Itt a korábbi eseményeknél (mint a már említett török hódoltság) az érték magas, azaz megtörtént a túllépés, míg a modern eseményeknél Trianon a legalacsonyabb (2,1). Ez egyrészt felveti a kérdést, hogy a túllépés valójában feldolgozást jelent-e vagy csak érdeklődésvesztést, másfelől pedig érdekes, hogy éppen a török hódoltsággal kapcsolatos témák esetében (mint a mohácsi csata) rendkívül intenzív viták zajlanak ma is, míg a trianoni békediktátum értékelése viszonylag konszenzusos.

Szintén izgalmas vonulata a kutatásnak, hogy határon túli magyaroknak is feltették ugyanazokat a kérdéseket, és „a napjainkhoz közelebbi vizsgált történelmi események máig tartó mély hatását a határainkon belüli magyarok ítélik meg nagyobb problémának (az eltérések nem szignifikánsak), míg a régebbieket a határon túli magyarság. Szignifikáns eltérés csak a tatárjárás megítélésében volt kimutatható, a külföldi magyarok jelentősen súlyosabb hatású eseménynek tekintik, mint a magyarországiak (2,4 > 1,9).”

Sőt, nemcsak a határon túli magyarok, hanem a szomszédos államok nem magyar lakosai közül is találtak válaszadókat. Arra a kérdésre, hogy melyik történelmi eseményt érdemelte meg leginkább a magyarság „mindhárom ország [válaszadói – szerk.] szerint Trianont érdemelte meg a leginkább a magyarság, ez a románoknál ugrik lényegesen a többi esemény megítélése fölé. A románoknál második helyen az 1848-as szabadságharc hatása áll, a szerbeknél a II. világháborút követő kommunista diktatúra, míg a szlovákoknál az 1956-os forradalom.”

Összegezve, e kötet alapvetően fontos azoknak, akik érdeklődnek a történelem és pszichológia iránt, jól jelzi, hogy a kettő szorosan összefonódik, de a történészek sem mellőzhetik a pszichológia eredményeit, és viszont. Bordás könyve nagyon fontos adatokat hoz fel (akiket érdekelnek a grafikonok, statisztikák, azok dúskálni fognak benne), mégis némi hiányérzetet kelt ezek okainak magyarázatában.

Bordás Sándor ,A magyar kultúra történelmi traumái. Ráció Kiadó Kft., 2020.

(A szerző a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa.)

Illik Péter

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »