A magára hagyott város

Nagyvárad polgármestere, Ilie Bolojan bizonyára a legeminensebb városvezető akar lenni Romániában, a balkáni birodalom nagy nemzeti ünnepe, Erdély elrablásának centenáriuma évében.

Aki mostanság betér a jelenlegi magyar határtól mindössze néhány kilométerre fekvő Nagyváradra, annak is a központjába, az tökéletesen megtapasztalhatja, milyen is az érzés, amikor valaki nem tudja, hogy a látványtól sírjon vagy nevessen. Egyúttal bepillanthat egy olyan kulisszába, hogy milyen is lett volna, ha 1989-ben nincs fordulat, s nem döntik le trónjáról a velejéig magyarellenes Nicolae Ceausescut.

Nagyvárad polgármestere, Ilie Bolojan bizonyára a legeminensebb városvezető akar lenni Romániában, a balkáni birodalom nagy nemzeti ünnepe, Erdély elrablásának centenáriuma évében. Ha eddig valaki még kételkedett ebben, az most nem fog: Váradot ugyanis olyan szinten sikerült piros-sárga-kék trikolórba fojtania ennek a jóembernek, hogy azt a hajdani hírhedt kolozsvári polgármester, ­Gheorghe Funar is megirigyelhetné. Aki járt a 90-es évek Kolozsvárján, az most szorozza be a döbbenetet legalább hárommal, és adjon hozzá némi dizájnos meg bólogató-magyaros bukét is – tisztelet a kivételeknek.

Várad főtere, az egykori Szent László tér úgy néz ki jelen állapotában, mint valami elfuserált Guinness-rekord helyszíne. Nem csak itt, a város központjában – amelyet nemrég botrányos körülmények között alakítottak át – burjánzottak el a román óriáskokárdák, más utcákat is beborított a zászlórengeteg. Mindez olyan szürreális látványt nyújt, mintha egy olasz kisváros sikátorában járnánk, ahol a házak között kifeszített szárítókötél-dzsungelen csak papagájszínű vászondarabok függenek.

Ugye már sírnak? Vagy kacagnak a tájidegen állapoton? De még nincs vége a mókának: a pannó- és zászlóállítási megaprojektbe bevonták a főtéri, nemrég kiégett görög katolikus püspöki palotát is. Jól értik: egy tragédia helyszíne és annak csodamód össze nem omlott homlokzata is a rablóünnep része – és az is marad jó darabig. Arról már nem is beszélve, hogy az egyik terebélyes városi közvécé tetejére felkerült egy Respectam Centenarul!, azaz Tiszteljük a centenáriumot! szlogent hirdető óriáspannó is.

A trikolórdömping legdurvább állomása viszont az, hogy a főtéri magyar Szent László-templomot, a város egykori római katolikus székesegyházát is körbebástyázták a zászlórengeteggel, ami viszont csúnyán felháborította a jobb érzésűeket. Éltesebb váradi magyarok elmondása szerint a legsötétebb kommunizmusban sem kaptunk ekkora sértést.

Pedig 1964-ben épp itt történt meg, hogy halált megvető bátorsággal élőláncot vontak magyarok, románok az isten háza köré, hogy ne bonthassák le azt. Most pedig állunk a kicicomázott főtéren, amelyet úgy újítottak fel, hogy magyar szobrot még petíció árán sem engedtek itt felavatni, s végig kell néznünk azt, ahogy a román polgármester tort ül a szerencsétlenségünkön.

De mégis milyen centenáriumot akarnak lenyomni a váradi magyar torkokon? Tán annak az ünnepét, hogy Trianon után megindult a magyarok ellehetetlenítése itt is? Hogy folyton próbálják kiirtani a magyar jelleget a városképből, s még a temetőinknek sem kegyelmeztek? Hogy egyházi épületeket bontottak le? Hogy az iparosítás leple alatt sikerült átbillenteni az etnikai mérleg nyelvét a Kárpátokon túliak betelepítésével? Hogy lelakták a várost, és most a saját arcukra próbálják formálni? Vagy hogy a trianoni térképrajzoló, Édouard de Martonne szobrot kap a centrumban?

Itt megállva a felsorolásban idéznem kell Zatykó Gyulát, Ilie Bolojan polgármester Erdélyi Magyar Néppártból (EMNP) igazolt magyarságügyi tanácsadóját, aki végre megszólalt a centenáriumi ámokfutásról közösségi oldalán. (Az RMDSZ szokásához híven teszi a vakot.) Mivel Erdély harmadik legnagyobb magyar lélekszámú településének jelenleg nincs magyar alpolgármestere, Zatykóra szegeződik a gyenge lábakon álló helyi magyarság reménykedő szeme.

Ha én zászló volnék… című írásában helyesen fel is vetette, hogy vajon mikor jön el a pillanat, amikor mi, nagyváradi magyarok elkezdünk őszintén beszélni a sérelmeinkről. Hát mikor, ha nem most, száz év pusztítás után – tenném hozzá a magam részéről. Ám az írásban jól indult ösztökélés hamar belefullad a hamis realitások talajába és abba, hogy a bajok állítólag rendre a múltba nézéssel kezdődnek, és igazából vegyünk vissza a nagy mellényből.

Nos, itt a hiba. Múlt nélkül ugyanis nincs se jelen, se jövő, és ezt minden eddig megjelent könyvem bemutatóján elmondtam már, nem egy ilyen alkalmon pedig maga Zatykó úr is jelen volt, nem is tiltakozott e filozófia ellen. Elhiszem, hogy a szeme előtt működik a boszorkánykonyha, de ez a javallat jelen helyzetben nem vezet jóra.

Mert hogyan is lehetne hirtelen ezt a valós gyökérzetet feledni, ami a védőpajzsunk is? Ha ez nem így lenne, akkor e sorokat nagyváradiként meg sem próbáltam volna lejegyezni.

A baj ugyanis ezen erdélyi városban sem a múlt felhánytorgatása, hanem a tisztelet hiánya. Mert száz év alatt egyszer sem nyilvánult meg az a bizonyos köszönet, amit pusztán csak azért kellett volna megkapjunk, hogy a románság ölébe hullt egy nagy múltú magyar város infrastruktúrástul, vagyonostul. Az emberanyag csak hab volt a tortán. Hol eszköz, hol túsz. Ha ezt a hálát érzékelnénk, nem pedig a provokációkba torkolló ünneplést, a másik puszta nyelvi jogainak a sárba tiprását és a kollektív emlékezetbe beégett megannyi kárt, akkor azt mondanám: Csapjatok a tenyerembe, és gondoljuk át a dolgot itt, az átalakulóban lévő Európa közepén!

Ám ennek a köszönetnek a hiányára már meg is kaptuk a mondvacsinált okot, méghozzá a több mint száz éve épült impozáns váradi városháza falán, ahol egy korabeli nagy román mellett Rimler Károly is ott feszít díszmagyarban egy hatalmas reklámpannón. Ő volt az a polgármester, aki a vörösök rémtetteitől tartva úgy látta jónak, hogy inkább a közelben állomásozó románokat hívja be magára hagyott városába 1919-ben. Ellenben a behívottak itt maradtak, és most Rimlerrel érvelnek, hisz szerintük ő volt az invitáló, a „behódoló”. Szóval így állunk. Jó csel.

Kénytelen vagyok tovább idézni Zatykó Gyula írásának utolsó soraiból, hogy lehetőleg ne tetézzük tovább a bajt: „Szembe kellene néznünk végre azzal a ténnyel, és el kell fogadnunk, hogy a várost 75 százalékban románok lakják, igényeinket pedig összhangba kellene hozni a 25 százalék realitásával. Nem azt mondom, hogy merjünk kicsik lenni, hogy bármiről is le kellene mondjunk! Azt mondom, hogy az erőviszonyok meghatározta lehetőségekhez igazítsuk az együttélés hétköznapjait. A primitív indulatokról lemondva őrizzük meg méltóságunkat, és találjuk ki újra magunkat, azt, ami létünknek ilyen körülmények között is értelmet adhat.”

Itt álljon meg a menet! Nagyvárad magyar lakossága arányaiban változott, nem lélekszámában a múlt század eleji abszolút magyar többségi állapotokhoz képest. Úgyhogy ha már a másik, megsokasodott fél ezt nem veszi figyelembe, és száz éve gyakorlatilag folyamatosan sakkban tart intézményi és hatósági szinten, az bizony sérelem. És mindez nagyon is hasonló reflexeket mutat a mai migrációs problémával, csak persze lassabb lefolyásút.

Persze meg lehet állapítani, hogy jelen helyzetben, magyar alpolgármester hiányában előrelépésünk megoldhatatlannak látszik. Örülünk, ha nem fogyunk drasztikusan. Persze hasznos lenne, ha végre egy belátó, tisztelettudó polgármestert kapna Erdély kapuja a következő ciklusban, de műveleti területeken ilyenek nem teremnek. Nagyobb előrelépés lenne tán, ha ezt a magára maradt, ám magyar lelkületét a végsőkig őrző várost álruhában be­járná végre egy újkori Mátyás király is.

Ami pedig az említett primitív indulatokat illeti, ezek keltését nem a magyarság kezdte. Tán legyünk Stockholm-szindrómások a mi ügyünkben épp akkor, amikor államok sora mond nemet a kórnak a jelenlegi bevándorlási krízisben? Vak az, aki nem látja Funar vagy Soros elgondolásait Bolojan mozdulataiban.

Balázs D. Attila

A szerző író, újságíró


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »