A liturgia színei

A liturgia színei

Különleges felolvasásom volt ezen a hétvégén, a Solymári Templomok Éjszakáján: nem csak szakrális térben jelentem meg, hanem alkalmam volt arra is, hogy a liturgikus, “szent” írásaimat egy csokorba gyűjtsem. Bár az idő kevés volt, csak negyedóra, mégis, sikerült végighaladnom az egyházi év legszívbemarkolóbb ünnepein. Ma ezt a gyűjteményt osztom megolvasóimmal.

Van-e nagyobb öröme egy írónak, mintha a felesége, életének társa és sorsosa olvassa fel a verseit?

A versek témái: Advent, Szent Balázs ünnepe, Hamvazószerda, Nagycsütörtök, Szent Anna ünnepe – és a templom, mint a közösségünk otthona.

A versek alatt szerepelnek azok a képek, amiket a felolvasás alatt kivetítettünk; a többségük Solymáron készült

Adventi ének

Új fagyok jönnek,
kihűlnek a lelkek,
fojtogatnak fekete fellegek,
a világ színe elveszett,
fojtogató szürke lett,
fogynak az év napjai,
fogynak éltünk évei,
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.

 

A barátok elmennek,
a családok szétesnek,
nemzetekből népek lesznek,
nincs dallam a versben,
nincs hang az énekben,
a templom már csak épület,
nem lakik benne Isten,
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.

 

Ami maradt: cifraság,
plázák neon fénye,
ajándék szeretetre éhez.
Makacsul remél a lélek ünnepet,
de nincs ünnep, csak szenvedés,
hajtás, rohanás, költés.
Az egykori szép, elveszett:
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.

 

Csonttá fagyott a természet,
meztelen a lélek,
kiüresül teljesen.
Csak vágy tisztul benne,
pislákol és megremeg:
jöjjön, aki betölti,
legyen, aki szereti,
legyenek már ünnepek,
ne csak fagyos reggelek.

 

Túl reklámok harsogásán,
túl a plázák csillogásán,
túl üresült lelkeken,
tarkállik a szürkeség,
gyertya fénye lobban,
dúdol már a lélek,
s ismeretlen ösvényeken
közeleg az ünnep,
csikorgó, fagyos éjeken.

 

S ha már minden elveszett,
túl, mit az ember elvisel,
mikor már meghalt minden,
megjelenik Isten,
nem szól, hisz még gyermek,
csak halkan sír velem.
A Megtartó Király lesz neve,
mert lesznek még új ünnepek,
túl sok fagyos éjjelen.

 

Balázs-áldás a solymári templomban

Dacos kamasz voltam egykor,
ki mindent jobban tudón
nézett felsőbbségesen,
a gyertyákból görbített gallérra,
régi babonának vélve,
hogy miért óvjuk csak a testet,
hogy kerüljön el minden nyavalya,

gondolva arra,
hogy elvágott torkod vére,
miért nem a bűntől óvjon minket?

 

A hazugság, a rágalom,
a nyelv minden bűne
nem sokkal súlyosabb-e,
mint a testnek betegsége,
mire korunk már ismeri a gyógyszert?

 

Miért nem azt kérjük,
hogy ezektől tisztíts meg?

 

Mégis itt állok, lassan lépdelve,
körülvesz a templom
februári fagyos hidege,
kezemben fiam keze.

 

Hét éves még,
gyermeki hittel bízva
várja a csodát,
hogy a különös gyertya fénye,
s a pap által mondott varázsos szavak,
megóvják őt,
minden bajtól-rossztól,
torkát kínzó nyavalyától.

 

És már nincs meg bennem
kamaszos, dacos hitem,
csak apaként kérlek,
óvd meg őt,
vértanú, Szent Balázs!

 

Hogy ne kelljen állnom
ágya mellett tehetetlen,
várva, hogy a fájdalom, s a láz
elhagyja végre kicsiny testét.

 

Hogy apja fiaként,
Isten kedveltjeként,
élje majd életét,
s a hitet,
mit magam gyarló módján
próbálok adni neki,
a teljességben élje meg!

Amen.

 

Hamvazószerda

Hamvazószerda,
lassan tipegő sor a templomban,
várom, hogy a pap
hamut szórjon arcomra,
emlékeztetve,
hogy porból vagyok és leszek.

 

Lassan lépdelek az oltár felé,
tudom, utam keresztedhez visz:
negyven nap és negyven éjjel,
a pusztában vársz rám,
hogy életem kietlenségéből
végül megérkezzek Hozzád.

 

Hogy hamuvá váljon minden,
miért élek,
a pénz, a siker, a megbecsülés,
hogy üres legyek előtted és meztelen,
mint orvosa előtt vetkőzik az ember,
hogy megérinthesd beteg lelkemet,
teljesüljön, mit a postcommunioban kérek,
a sok unt szó forduljon élőre végre:

 

„Krisztus oldalából kifolyó víz,
moss tisztára engem!”

 

 

Nagycsütörtöki áldás Szentháromságra, szavakból faragva

Légy áldott, Jézus,
a Nagycsütörtökért!

Talán az előttünk álló kín,
mindig nagyobb,
mint maga a szenvedés.

Csütörtökön felkeltél,
élted a napot,
mint a sok ünnepre készülő tudatlan,
némán hordoztad várt keresztedet,
nem szóltál senkinek,
fekhelyed vissza hiába vár.

Nem látta senki
félelmed, s kétségeid,
hisz nem csak Isten,
ember is voltál,
test börtönébe zárt.

Gyengeségünk részeddé vált,
kísértett a „ha”,
hogy bármikor kiléphetsz,
mégis győzött a
„fiat voluntas tua”

 

Légy áldott, Uram,
a Nagycsütörtökért!

Hisz nincs nagyobb szenvedés,
mint annak kínja,
kit legjobban szeretünk.

Ahogy én állok néha tehetetlenül
gyermekem betegágya felett,
Te úgy nézted, fenn a mennyekben,
hogy Fiad ellen forr a gyűlölet:

a szatócs, s a főpap
(mind hű, s becsületes férfiú,
kik állandóan Rád hivatkozának),
halálát tervezik.

Küldhettél volna ezer angyalt,
kik elsöprik kicsinyes szennyeink,
s megszabadítják szeretett Fiad,
de csak egyet küldtél,
ki letörli könnyeit.

„Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette”

 

Légy áldott, ezernevű Lélek,
a Nagycsütörtökért!

Mert tudtad,
e három nap Jézusé,
neked még várnod kell
53 napig.

Csúnya prímszám, hosszú idő,
nem oldja semmi sem,
mégis, tervébe illeszti az Isten.

Csak vártál,
áldott Lélek, némán,
hisz tudtad,
szívünkhöz majd az a seb vezet,
mit a dárda Jézus oldalába vág.

24 (Szent Anna)

 

Huszonnégy ember áll az esőben.

 

A városból mentem hazafelé,
lelkemet még nyomta,
munka, tervek garmadája,

esett az eső,

mentem hazafelé.

 

Huszonnégy ember,
két tucat esőverte ember,
állt és várt.

 

Nekem csak egy nap,
pár fenyegető határidő,
elvégzendő ezer feladat,
csak egy nap, mint ezer más.

 

Huszonnégy ember,
zivatarral nem törődve,
állt az öreg kápolna körül,
lelkében morzsolta már
a litániát,
szívében érezte az ünnep zamatát.

 

Mentem feléjük,
én balga vándor,
ki rég nem látja már a lényeget,
azt, amiért élni érdemes.

 

Ott állt huszonnégy ember,
gyermekkorból ismerős szavakat sorolva,
mint tették őseik,
túl sok évszázadon,
a kápolna falát imával itatva át.

 

A pap könyvét kezével védte
sok durva esőcsepp elől,
huszonnégy ember énekelte:
„Szent Anna, Szent Anna,
Jézus Krisztus nagyanyja”,
s titokzatos erő térített utamból feléjük.

 

Huszonnégy ember állt ott,
egy maroknyi maradék,
százalékban ki sem fejezhető,
mégis, ez a huszonnégy,
mint a nap óráinak száma,
egy és egész.

 

Ott voltam köztük,
én, a huszonötödik,
sodort magával az ima ereje,
nem számított,
hogy az idő telik,
az eső meg esik,
sok szürke napi tények serege,
csak az,

hogy kötényed védett,
áldásod szállt felém,
Jézus nagyanyja,
Mária anyja,
Szent Anna.

 

Könyörögj értem, bűnösért!

 

Az ünnep, másnak köznap,
végetért,
a huszonnégy ember hazament,
huszonnégyfelé,
a kápolna ajtaja egy évre újra bezáratik,
de Te ott maradsz,
s minden este őrzöd utam hazafelé.

 

Solymár 2012. Szent Anna napjának estéjén

Stációk a solymári kegytemplomban

Még gyermek voltam, s éreztem a templom időtlen elmúlás illatát, a zászlókat a falon. Minden Szentmise titok és csoda volt, még nem racionális felnőtt hittel néztem a hit kérdéseit. Tágra nyílt szemmel néztem a stációkat, úgy éreztem ennél szebb stációkat soha sehol sem készítettek, s a háttérben kerestem a Kevélyek vonalait. Tágra nyílt szemmel néztem, s mert még nem ismertem a betűket, vártam az iskolát, hogy megtanuljak olvasni, s megértsem az oda rótt titokzatos szavakat.
Kamasz voltam, Bradbury-t olvastam, Szőnyi képeket nézegettem, s bár már tudtam írni olvasni, a stációk értelme még mindig rejtve volt előttem, nem csak mert németül íródtak, hanem mert megéreztem, hogy az egyszerű szavak, a naiv domborművek mögött mélyebb tartalom rejtőzik. Kamasz voltam, s néztem az öregasszonyokat régi sváb ruháikban, s arra gondoltam, ők még értik a szavak jelentését… Ahogy a varjak szálltak a vetésre, jöttek ők is nap mint nap a templomba, s őrizték a tabernákulum lángját.

Teltek az évek, s mind kevesebben voltak; féltem, amikor az utolsó is eltűnik, a titok örökre megfejtetlen marad…
Felnőtt lettem, a fiatalok újra felvették az ünnepeken fekete-fehér ünneplő ruháikat, lányom rozmaringot font a hajába, újra felhangoztak a régi dalok, a templom képei és a stációk újra megfényesedtek… De hogy van-e még, aki úgy értené a szavak értelmét, mint azok a templombéli öregasszonyok, már nem tudom.
Talán egyszer, ha öreg leszek én is, ha már kezd lekopni rólam az evilági, s szemem már megvakul erre a fényre, meglátom én is a feliratok igazi jelentését.

(Barcsik Lilla képe, amin a Solymári Búcsún találtam rá)

The post A liturgia színei appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »