A Szervátiusz szobrászművész felesége, Klára asszony szerkesztette „Mária-könyv”, a legjobbkor érkezett hozzánk. Kis túlzással talán a huszonnegyedik órában az új Özönvíz előtt. Bárkaépítésre talán már nincs idő, de ha Petrás Mária intelmeit megfogadjuk, életelveit a magunkévá tesszük, van remény a megmenekülésre.
Döbrentei Kornél – archív
„Bizonyos dolgokat nem szabad elmondani, mert akkor veszítenek az erejükből. Más dolgot nem szabad elmondani, kimondani, mert megidézed azt. A sátánnak vagy a ‘nemtisztának’ – mert nálunk így hívják – azért nem szabad kimondani a nevét, mert akkor megjelenik” – olvasható az Emeld fel, uram, népemet című kötetben. Petrás Máriával beszélgetett Szervátiusz Klára a Szervátiusz Alapítvány által 2021-ben kiadott könyvben. Az előszót író Döbrentei Kornél költőt kérdezte a Gondola.
– Mester, a Petrás Mária féle „Mária-könyvben” felfényő látomásos realizmus miért nélkülözhetetlen nekünk, XXI. századi magyaroknak?
– Mert ha minden kötél szakad – szakadt már annyiszor történelmünk során –, az marad a menedékünk, végső óvhelyünk, végvárunk a védekezéshez, hídfőállás az újrakezdéshez. Szilaj kinyargalásunk a megbéklyózó időből, fölfogva a krisztusi mondat mély jelentését: én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet.” „Látomásos realizmus”… Telitalálatos kifejezés. Minden valamire való alkotás – így a teremtett Ember is – magában hordozza az eredendő bűn mellett az eredendő szakralitást. A teremtéstörténeti „utánérzés” kevésbé röghöz kötött, az attól elemelkedő valóság értelmezést, nevezhetjük ezt „szabadsághorzsolatnak” is. Mi e horzsolattól, más dimenziókban akár, nagyon sokszor és drasztikusan vérezhetünk már. Lassan, de lankadatlan, mint a szú, megtévesztő, brutálisan igaztalan mércével mérni mernek valakik. Leginkább nyerészkedő nímandok. Elrontották a Földgolyót. S vele a szellemi-lelki-fizikai életben maradás lehetőségeit. A tényszerű létezés kiürült, talán még egy múmiába is több szorult. Az eszményképek, ideálok leromboltattak, a nemzeti, erkölcsi fogódzókat szisztematikusan fölszámolni törekszenek, globalice minden magától értetődő, ab ovo, a több évezredes világképekbe szervesen beágyazódó, a természetes iránt eligazító érzést, vágyat, ideát, hitet, az emberré válás összes attribútumát rideg pőrére vetkeztetés után meg is erőszakolnák. Meggyalázzák azzal, hogy a természetellenest ültetik trónra, imádják, ha szájszagúan is, hát ez nem az Út, az Igazság, és az Élet! Mert az élet alapvonatkozásaiban sematikussá, egysíkúvá válik, megélhetetlenné sivárul. A magyarság, nemhogy a nyelvében, de szorosan azzal, egy tőről fakadóan a képzeletében, a fantáziájában él, amelyből hiperkreativitásra, olykor tékozló gazdagsága táplálkozik. Egyben felelet arra is, hogy miért vagyunk költészeti nagyhatalom. Kettősség munkál bennünk; képesség a földi vándorút bejárására, ugyanakkor a Tejúton, a Csaba királyfi ösvényén bolyongásra. Tesszük mindezt a népmesék minden igazságot könyörtelenül felszínre hozó, betöltő realizmusa nevében. A szilaj libidó, a követelőző testiség, és a szellemvilág közti, paraszthajszállá vékonyodó, egymásba mosódó határvonalán.
– A hűség gravitációja sokszor végzetesen zúzza össze alanyát. Miért kell mégis engednünk ennek a szakrális vonzerőnek?
– Nem igen tehetünk mást, ha megfeszülünk sem. Különben is ezt már valaki, az Isten fia megcselekedte helyettünk. Lőn és lám…„A föl-földobott kő, földedre visszahullva” Ady-vers, úgy tűnik az eleve elrendelést – ebből a szempontból tejesen mellékes, ki a „pápista”, aki a protestáns – fogalmazza meg, hogy a Földnek ezen a pontján kell bevégeznünk a Nagyisten, merthogy Egy az Isten, ránk testált akaratját. És ez messze több, mint egyéni elhatározások, fogadalmak, esküvések, deklarációk összessége.
Kiábrándulásaim ellenére is egyre jobban hiszek a vér, illetve a törzsszövetség meghatározó erejében és az eredendő, ám viszolyogtató „taktikai” árulás, önfeladás elutasításában. A sátánnak ne mi teremtsünk, ne vagyonért, se egy tál lencséért, elveszejtésünkre hídfőállást! A szakrális vonzerő éppen egyértelműségével vonz, nem lehet a filozófia foghíjjal bajlódó gyakorlóinak kenyere. Egyrészt a héja ezeknek túl kemény, másrészt, mivel lenyelni nem tudják, addig nyammognak rajta, míg a szájukban megpenészedik. Az anyaföldhöz kötő, kényszerítő, olykor összezúzó hűség, végül is éppen hogy feltámadásra késztet, élet-halál harcra a megmaradásunkért. Nekünk ez a muníciónk, ebben való hitünk az erőforrásunk. A Főnix madári makacs, reményünk, noha tudjuk: „ýſa pur eſ chomuv uogmuc”. Dugovics, halálos ölelésben magával rántja a várfalról a törököt a mélybe. Mindszenty hercegprímás pedig mind végsőkig áll a vártán. Eme szakrális kettősség kiirthatatlanságunk záloga. És ez az egyértelmű, magyar „csakazértis” A virtus!
– Mint Ön fogalmaz: „Újra kell gondolnunk magunkat, úgy is, mint emberiség. Zsákutcába kerültünk, így nem mehet tovább. A visszatalálásban, az eligazodásban segítenek Mária személyes megnyilatkozásai….” Miért VISSZA kell találnunk? Miért nem kereshetünk áttörési pontot ELŐRE, a zsákutca végén? Honnan tudhatjuk, hogy az utca vége betonfal, és nem délibáb?
– Mert több mint ezerévesek vagyunk itt! Vissza kell találnunk, mert vészesen elbitangoltunk, el messze a Tudás Fájától, és az emberiségeszmény lényegétől, amely nem csupán csürhejelenlétet testesít meg, de talán inkább nemes törekvést. Mintha átengedtük volna mostanra végleg egyetemes létünk, önmagunkról is lemondva, tehetségtelen bámulóiként a sátán-Isten párharc párbajvívó küzdelmének, mintha nem törődnénk már a saját sorsunkkal sem, mintha a szabad akaratot odadobtuk volna felelőtlenül az ördögnek. Fauszt nem köthet egyességet Mefisztóval! Olcsó engedmény, hiszen a sátán mint letaszított angyal nem párbajképes. Más, hogy manapság a letaszítottak, az erkölcsi bukottak többen vannak. Hajlok rá, csak a hangjuk nagyobb. És hazudósak! Életre, halálra. Tény, valamely alvilági erők, meglehetős sikerrel, megbénították bennünk az életösztönt éberen tartó képességet, a természetes önvédelmi reflexeket. És tovább nyomulnak. Már az érinthetetlennek tűnő gyermekeket is megrontanák, hogy Jézus se kérhesse: engedjétek hozzám a kisdedeket. Pedig, az eredendő ártatlansághoz, mert volt, van ilyen is!, vissza kell téríteni – újra keresztelni? – az emberiséget. És reményleni, hogy a Jordán vagy akár a Gangesz vize nem csupán kémiai há-kettő-ó. A Feltámadással, a bensővel, igenis van esély a Tabula Rasára! A szülőcsatorna alagút. Egyirányú. Minden többi út kockázatos. Az alagúti fény lehet megzavaró, éppen egy másik expressz vágtat szembe, veszélyes az alagút vége, de még veszélyesebb a végleges sötétség! A Kos jegyében született édesapám mondta egyszer úgy az ötvenes években: olykor muszáj fejjel nekimenni a falnak, hátha már régen nincs mögötte semmi és összeomlik. És hozzátette még: jaj, azoknak a népeknek, amelyeknek nincsenek Don Quijotéik. A magunkhoz méltó délibábot becsüljük meg, azt is a fény műveli. Amúgy pedig döglött az a vidék, amely a Don Quijoték temetője, ahol a lehetetlent már kihívni sem érdemes, a késztetésre nincs teremtésen túli sejtelem.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
