A Kriegsmarine technológiája és módszerei, III. rész

A Kriegsmarine technológiája és módszerei, III. rész

A német tengeralattjárók legfontosabb fegyverei ugyan a torpedók voltak, viszont az eredményes működéshez szükséges volt a felszínen használt fegyverzet is. Emellett a harmadik birodalom hadviselésének fontos részét képezték a víziaknák is, melyeket telepíthettek tengeralattjárók, hajók és repülőgépek is.

A fedélzeti lövegek

A háború nagy részében (’39-től ’43-ig) a német tengeralattjárók többsége rendelkezett fedélzeti löveggel, aminek megvoltak az okai. A fő ok az volt, hogy egy tipikus VII típusú tengeralattjáró 11-14, egy nagy hatósugarú IX típusú tengeralattjáró pedig 22-24 torpedót tudott magával vinni. Emiatt sokszor jól jött a fedélzeti löveg, mivel azzal is ki lehetett lőni a kisebb hajókat, amire nem volt érdemes torpedót használni és nagyobb hajók esetén is spórolni lehetett vele a torpedókkal. A legeredményesebb német tengeralattjáró-parancsnok, Otto Kretschmer azt az elvet követte, hogy „egy hajó, egy torpedó”, vagyis hogyha egy hajót nem süllyesztett el egy torpedó, akkor a felszínre jött, és ágyúval fejezte be a műveletet.

A VII típusú tengeralattjárók 8,8 cm-es fedélzeti löveggel rendelkeztek. Ezekhez 250 gránát volt a hajón tárolva, és egy jól képzett legénység 15-18 lövés/perc tűzgyorsasággal tudott vele lőni. Ezeknek a lövegeknek 12 ezer lövés volt a csőélettartama, tehát ez nem volt korlátozó tényező. A nagyobb, IX típusú tengeralattjáróknak 10,5 cm-es lövege volt, amihez 110 gránátjuk volt, amit a D altípuson megnöveltek 150-re. A 10,5 cm-es lövegek csőélettartama 4100 lövés volt.

A fedélzeti lövegeket 1943-ban leszerelték a legtöbb tengeralattjáróról, mivel akkor már túl veszélyes volt használni, habár a nagy hatósugarú, IX típusú tengeralattjárók egy része megtartotta azt, mivel a távoli vizeken azt lehetett használni.

Fedélzeti löveges támadások

Egy fedélzeti löveges támadást a tengeralattjárónak a hajó mögül kellett kezdenie, lehetőleg kisebb mint 4 kilométeres távolságból. Ennek az volt előnye, hogy így a megtámadott hajó csak a hátulsó lövegeivel tudta viszonozni a tüzet. A tengeralattjáró a hajó felé irányult, hogy a lehető legkisebb célfelületet mutassa és növelje a tüzelés pontosságát.

A tüzelés irányulhatott a hídra, a vízvonalra és a fegyverekre. A hídra irányuló lövések megszüntették a hajó képességét a manőverezésre, a vízvonalra irányuló lövések viszont gyorsan elsüllyesztették azt. A fegyverekre irányzott lövések akadályozták a hajót a tengeralattjáróra visszalőni, viszont elég volt egyetlen szerencsétlen találat, hogy az U-Boot ne tudjon merülni. A hajótestre páncéltörő, míg más célokra repesz-romboló lőszerrel lehettett inkább lőni.

A standard procedúra a tűznyitásra az volt, hogy 10 gyújtógránáttal a hajóhídra céloztak, hogy a keletkező tűz jól megjelölje a hajót, különösen éjszaka. A 37 mm-es légvédelmi gépágyút (nem minden U-Boot rendelkezett ilyennel) és a géppuskát az ellenállás elfojtására használták. A 20 mm-es légvédelmi gépágyút készenlétben tartották és csak a parancsok utasítására lőtt. Tipikusan akkor használták, amikor elakadt a 37 mm-es légvédelmi gépágyú, vagy pedig túl erős volt az ellenállás.

Egy víz alól kivitelezett támadás ugyan biztonságosabb volt, viszont az U-Boot nem mindig volt megfelelő pozícióban hozzá. Hogyha a hajó gyorsabb volt, mint 8 csomó, akkor a tengeralattjáró nem tudta víz alatt követni, ami miatt fel kellett jönni a felszínre a préda utoléréséhez.

A teljes ütközet alatt a figyelő személyzetnek megtiltották, hogy az eseményeket nézze. Nekik azt kellett megakadályozniuk, hogy a tengeralattjárót más irányból meglepjék.

A felszínen, löveggel végrehajtott támadások egyik világháborúban sem voltak veszélytelenek, ugyanis a britek mindkét világháborúban alkalmaztak Q-hajókat (csapdahajó). A Q-hajók álcázott fegyverekkel felszerelt kereskedelmi hajók voltak, amik arra vártak, hogy egy tengeralattjáró feljöjjön a felszínre, hogy felszólítsa őket a megadásra. Ezzel a módszerrel a britek az első világháborúban több német tengeralattjárót is elsüllyesztettek. Viszont a második világháborúban a német tengeralattjárósok erre már fel voltak készülve, aminek következtében akkor már egy német tengeralattjárót sem süllyesztettek el ezzel a módszerrel.

Amúgy a Q-hajók alkalmazásával az angolok szegték meg a tengerjogi törvényeket, ugyanis amikor egy tengeralattjáró feljött a felszínre, hogy felszólítsa őket a megadásra, akkor törvényesen járt el. Ezzel szemben egy fegyvereit álcázó hajó illegális volt.

Hírdetés


Fedélzeti löveges támadás

Víziaknák

A harmadik birodalom tengeri hadviselésének egyik jelentős elemei a víziaknák voltak. A fellelhető források szerint a harmadik birodalom tengeri aknái legalább 534 kereskedelmi hajót süllyesztettek el, ami jelentős, de elmarad a tengeralattjárók által elsüllyesztett hajók számától. Emellett az is hozzátartozik a témához, hogy Dönitz nem kedvelte az aknákat, mivel szerinte egy torpedó hatékonyabb volt. További szempont, hogy az aknák egy részét repülőgépekről telepítették, ami miatt ez a téma nem teljesen a Kriegsmarine-kategóriába tartozik.

A harmadik birodalom sokféle aknát fejlesztett és használt. Az egyik legjelentősebb innováció a hidroakusztikus akna volt, ilyet először a harmadik birodalom fejlesztett ki és használt 1940-től. Ezek az aknák a hajók által keltett zajtól robbantak, ami miatt nem kellett közvetlenül érintkezésbe kerülniük a felettük elsikló hajóval a robbanáshoz. Így ezeket az aknákat lehetséges volt fenékaknaként használni, ami megnehezítette az aknamentesítést.

Az aknamentesítést tovább nehezítette, hogy a németek kifejlesztettek olyan gyújtó rendszereket, amikkel be lehetett állítani, hogy az aknák csak bizonyos idő után vagy több hajó elhaladása után váljanak élessé, ami miatt az ellenség azt hihette, hogy már aknamentesített a terület.

A harmadik birodalom emellett kifejlesztett hidrodinamikus aknákat is, amik a hajók által keltett víznyomásváltozást érzékelik. Ezeket 1944-ben kezdték el használni és gyakorlatilag nem volt lehetséges ezen aknák ellen az aknamentesítés. Ezzel az aknatípussal csak azt lehetett tenni, hogy egy feláldozható hajót küldtek felé, amitől felrobbant az akna. Ezt az aknatípust amúgy a németek és a szövetségesek is kifejlesztették, de sokáig egyik oldal sem merte bevetni, mivel mindkét oldal attól tartott, hogy a másik fél lemásolja, és akkor majd nem tudnak vele mit kezdeni. Ezt a patthelyzetet a németek törték meg a normadiai partraszállás után.

A német víziaknákra jellemző volt, hogy nagyobbak voltak a robbanótölteteik. Ez azért volt lehetséges, mivel a robbanótölteteket olcsó robbanóanyagokból állították elő.

Az előbb felsorolt technológiák mellett a németeknek voltak nagyon megbízható érintőaknáik is.

Az ellenségnek okozott veszteségek mellett az aknák, megfelelő számban telepítve, akár áthatolhatatlan (vagy legalábbis súlyos veszteségeket okozó) akadályt is képezhettek az ellenséges flották előtt. Ez eredményezte a Kriegsmarine egyik legjelentősebb győzelmét, a szovjet Balti Flotta kikötőbe zárását. 1941-ben a német és a finn haditengerészet annyi aknát telepített a Finn-öbölbe, hogy az gyakorlatilag megakadályozta a szovjet flotta kihajózását a Balti-tengerre. Emiatt a Kriegsmarine nem kényszerült jelentős erőt állomásoztatni a Balti-tengeren és az amúgy nagyon jelentős szovjet Balti Flotta meg sem tudta támadni a német területeket és hajókat. 1943-ban egyetlen szovjet hajó és tengeralattjáró sem jutott át az aknazáron.

Ez az aknamező súlyos veszteségeket okozott a Talinnt evakuáló szovjet Balti Flottának ’41-ben, ugyanis amikor a Balti Flotta áthaladt ezen az aknamezőn, akkor 53 hajója elsüllyedt, amit a mai napig a legnagyobb veszteségeket okozó aknamezőnek tartanak.

(Olvasónktól)

Források:

https://uboat.net/technical/guns.htm
http://www.uboataces.com/tactics-deckgun.shtml
https://uboat.net/men/kretschmer.htm
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-068.php
http://www.navweaps.com/Weapons/WAMGER_Main.php

A Kriegsmarine technológiája, II. rész

A Kriegsmarine technológiája


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »