A középkori kánonjogi kultúra egyedülálló emlékét fedezték fel Londonban

A középkori kánonjogi kultúra egyedülálló emlékét fedezték fel Londonban

A British Library – az Egyesült Királyság nemzeti könyvtára – kánonjogi anyagát feldolgozó kutatási munka során sikerült Luccai Szent Anzelm kánongyűjteménye egy eddig ismeretlen, 11. századi szövegtanúját azonosítania Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem professzornak szeptember 27. és október 1. között Londonban.

Luccai Szent Anzelm (†1086) a kevésbé ismert szentek közé tartozik, azonban erőteljes befolyása az érett középkor kánonjogi kultúrájára, annak oktatására és az úgynevezett „gregoriánus reformra” megkérdőjelezhetetlen. Luccai püspökként mindent megtett a székesegyházi kanonokok műveltségének elmélyítésére. Az általa összeállított, tizenhárom könyvbe rendezett kánonjogi gyűjtemény (1081–1083) is ezt törekedett előmozdítani.

Ezt a gyűjteményt Alfons M. Stickler SDB bíboros (2007), a kánonjogtörténet kiemelkedő művelője, a „legjobb gregoriánus műnek” tekintette, ami az úgynevezett szigorú gregoriánus reform (VII. Gergely pápa, 1073–1085) korszakát képviselte. A tizenhárom könyvből álló mű pápai dekrétumokat, zsinati kánonokat és patrisztikus anyagot, valamint néhány római jogi szöveget tartalmaz. A klasszikus német kutatás négy fő formáját különböztette meg.

Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei rendi szerzetes, professzor 1999-ben kezdte meg Luccai Szent Anzelm kánonjogi gyűjteménye szövegtanúinak szisztematikus vizsgálatát. Ekkor a tudományos kutatás mindössze tizennyolc szövegtanút ismert, azok közül is többet – főleg a francia területen keletkezett kéziratokat – a 16–17. századból. A kéziratok vizsgálatában a jelentős áttörést Szuromi professzor kutatása jelentette, az elvileg legkorábbi szerkezet és tartalom meghatározásával a Vatikáni Könyvtárban, amivel 2001-ben alátámasztotta a „folyamatosan fejlődő mű” elméletének az alkalmazhatóságát a középkori kánonjogi művek területén, a német tudományos iskola által vallott „zárt irodalmi mű” elméletével szemben. A professzor módszere teljesen átalakította Luccai Szent Anzelm tevékenységének és munkája változatainak tudományos megítélését. Ennek részletes áttekintését 2006-ban önálló kötetben Frankfurt am Mainben jelentette meg, majd jóval később, a jelenleg legteljesebb kánonjogi lexikon részére is ő készítette el 2012-ben, Pamplonában. Kutatói és kézirat-azonosító munkájának eredményeként 2001-ben (Vatikán), 2006-ban (Vatikán) és 2021-ben (Szentpétervár) egy-egy további kézirattal bővült Luccai Szent Anzelm kánonjogi hagyománya. Ez a felsorolás egészült most ki Londonban egy minden tekintetben kiemelkedő kézirat azonosításával.

A British Libraryban Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem professzor által most azonosított, részletesen elemzett és leírt kézirat – ami immár a huszonkettedik Luccai Szent Anzelm-szövegtanút jelenti – minden tekintetben egyedülálló, összehasonlítva az eddigi huszonegy szövegtanúval. Mindenekelőtt szerkezete tekintetében nem sorolható be a klasszikus – korábban említett – német szövegtörténeti kutatás által felállított négy eltérő szövegverzió egyikébe sem. Ellenben teljes mértékben megegyezik a Szuromi professzor által 2001-ben a Vatikáni Könyvtárban azonosított (BAV Vat. lat. 1361) anzelmi gyűjtemény szövege alapján rekonstruált formával, ami szerkezetileg nagy valószínűség szerint az összeállító eredeti szándékát és az általa alkalmazott tartalmi felepitést követi. Az újonnan azonosított szövegtanú ezzel teljes mértékben alátámasztja a professzor által a gyűjteménnyel kapcsolatban több mint két évtizede felállított hipotézist.

Másfelől a kódex keletkezési ideje is egyedülállóvá teszi az eddig azonosított szövegtanúk között. Amint azt korábban már említettük, Luccai Szent Anzelm kánongyűjteményének eddig az elvi (1081–1083) keletkezési dátumához képest csak jóval későbbi szövegtanúit ismertük. A Szuromi Szabolcs Anzelm által most azonosított kézirat azonban nemcsak a paleografiai jellegzetességek, hanem a tartalmi és az összehasonlító szövegkritikai adatok alapján is (összevetve Chartres-i Szent Ivó Panormia szövegcsaládjának a jelenleg legkorábbiként számon tartott, 1099-ben másolt strasbourgi kéziratának tartalmával) minden kétséget kizáróan 1095 és 1098 között íródott. Ennek alapján a jelenleg ismert egyetlen, közel kortárs példányát tarthatjuk a kezünkben az anzelmi kánonjogi gyűjteménynek.

Hírdetés

Harmadik különleges sajátosságkent szükséges megemlíteni a keletkezési helyet is, amelyet Szuromi professzornak szinten sikerült azonosítania. Mind a pergamen kidolgozási technikája, mind annak állaga alapján bizonyosan firenzei pergamenre íródott a szöveg. Sőt, ennek írásformája jellegzetesen a firenzei iskola jegyeit tükrözi az előbb említett időszakból. Ugyanez mondható el a kódex díszítéséről: olyan román kori firenzei templomi márványalkotások sajátosságaival díszítették – többek között vérrokonsági ábrával –, amelyek csakis egy Firenzében alkotó személyre utalhatnak.

Az eddigieken túl a kézirat állaga; a kiegészítések szerkezeti elhelyezkedése; a teljes anyag egyenletes, de nem túl gyakori használata alapján elmondható, hogy nagy valószínűséggel a firenzei székesegyházi káptalan valamely tagjának a használatában lehetett eredetileg a kézirat.

A British Library leírásából tudjuk, hogy a most bemutatott egyedülálló szövegemlék a 17. század közepén került Londonba. Itt a legrégebbi, a könyvtár számára készített, impozánsan összeállított katalógus 1834-ben hibásan francia eredetű, biblikus, egyházatyák írásait, pápai leveleket, az Egyház függetlenségét és a szentségek kiszolgáltatását leíró 12. század közepi kéziratkent írta le. Ettől fogva a kódex „elveszett” a VII. Gergely reformjának szigorú korszakából származó kéziratok szövegtanúi közül.

A Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem által a British Libraryban, a 2022. szeptember 27. és október 1. között végzett alapos kodikológiai, paleográfiai, összehasonlító szövegkritikai vizsgálatok eredményeként nemcsak a jelenleg ismert legfontosabb, Luccai Szent Anzelm kánonjogi munkáját dicsérő kéziratot azonosította a professzor, hanem alapvető összehasonlítást végzett mind a legrégibb eddig ismert Chartres-i Szent Ivó-szövegtanú patrisztikus tartalma, valamint mindennek a Decretum Gratianiba (1140 körül) történő szövegszerű átvétele tekintetében. A fentiek kellőképpen alátámasztják, hogy nemcsak szükséges a Gratianus mester előtti kánonjogi gyűjtemények szövegtanúinak kritikus vizsgálata, hanem a forrástörténeti és fegyelmi adatok pontosításához elengedhetetlen a „folyamatosan fejlődő mű” elméletének a következetes – összehasonlító módszerrel történő – alkalmazása.

Forrás és fotó: Csornai Premontrei Apátság

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »