Vadas Zsuzsa újságíró, író azért vágott bele a Hátizsákomban a glóbuszom című új, immáron bestsellerré vált könyve megírásába, hogy elfelejtse a szorongásait, a félelmeit, a karantén bezártságélményét. A Prima-, Tolnay Klári- és Aranytoll-díjjal elismert íróval sajtóról, könyvről, utazásokról és ételekről, valamint az akaraterőről beszélgettünk még karácsony előtt.
– Sokszor beszél arról, hogy már kislányként nagyon szeretett olvasni, és kamaszkoráig falta a könyveket. Ugyanakkor arról is szólt már több könyvbemutatón és interjúban, hogy csípőficammal született, és amikor végre kiszabadult a gipszből, csatangolni kezdett a szülővárosában, Szombathelyen. Hat, pályán töltött évtized alatt rájött, hogy tulajdonképpen miért ír?
– Amikor derékig gipszben ültem, a színes ceruzák voltak a mankóim. Munkát adtak a kezeimnek, ha már a lábamat nem használhattam. Sokat rajzoltam, aztán nagyon korán megismerkedtem a betűkkel is. 1942-ben, egy tragikus balesetben elhunyt az édesapám, aki repülőtiszt és törzsőrmester volt, ötéves koromban megtanított írni-olvasni, és persze beszélni is. Azóta be nem áll a szám, talán máshoz nem is értek.
– A 2000-es évek elején jelent meg az első két könyve: az Úti dilik, avagy 40 év alatt a Föld körül (2006), majd a Tuti dilik – 50 év a sajtó körül (2007). Mindkettő több kiadást megért, és már csak antikváriumban kapható. Miért vágott bele az első kötet megírásába?
– Mert a harminc évig a munkahelyemnek számító Nők Lapja kiadója, a Central Könyvek vezetője, Szemere Gabriella biztatott. Nélküle most nem tartanék ott, ahová a három könyvemmel jutottam. Számomra minden nyomtatott könyv olyan, mint az írástudás kegytárgya. Amikor levettem egy könyvet a nagybátyám könyvespolcáról, megborzongtam a gyönyörűségtől. Hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írjak? – kérdeztem magamban.
De a szeretet, amivel Gabi bátorított, kíváncsivá tett: lássuk, mi telik tőlem? Egészen belemerültem az Úti dilik című első útikönyvem megírásába, már-már elfeledkeztem arról, hogy csípőprotézis-műtét vár rám. Úgy belejöttem az írásba, hogy még a kórházból felhívtam Gabit, és kértem, hadd írjam meg azt is, hogyan lett a vidéki újságíróból pesti firkász. Ez lett a második könyvem, a Tuti dilik. Most itt az új könyvem, a Hátizsákomban a glóbuszom, és Ön tudja a legjobban, hiszen eddig öt közös könyvbemutatónkat vezényelte le, hogy milyen sokan keresik a két első kötetemet.
– 2020 elején, a koronavírus-járvány hajnalán kezdte írni a Hátizsákomban a glóbuszom című új könyvét, amely az utazásairól szól. Miért vágott bele ebbe a szerkesztéssel és kiadással együtt másfél évig tartó, gigászi munkafolyamatba?
– Azért, hogy elfelejtsem a szorongásaimat, a félelmeimet, a karantén miatti bezártságot.
Hol a Szajna-parton sétálgattam Párizsban, hol a Szahara poklában tevegeltem Dzserba szigetén; Dosztojevszkij társaságában bolyongtam a szentpétervári fehér éjszakában, vagy felkerestem kedvenceimet, a velencei macskákat. Átgázoltam a Dominikai Köztársaság buja növényzetén, le, a Karib-tengerhez, majd bebarangoltam Havanna régi negyedét. Aztán újra végigmentem a damaszkuszi úton, ahol a pálfordulás történt. Néha annyira belefeledkeztem az úti kalandjaim megidézéseibe, hogy már azt sem tudtam, hol vagyok. A férjem, Radó Gyula film- és színházrendező olykor tréfásan megkérdezte: merre jártál éjszaka? Mondtam neki, hogy a Holdon. A párizsi Disneylandben tényleg volt egy ilyen élményem, a Verne-klasszikusnak számító Utazás a Holdba című regényt megvalósító fantasztikus játékban. Nyilván nem újdonság senkinek: örök gyerek vagyok, imádok minden mókát, kacagást és kalandot!
– Az életkora nem publikus, de az nem titok, hogy elmúlt már nyolcvanéves. Előfordult, hogy legszívesebben feladta volna az írást a járvány alatt?
– Voltak nehéz pillanataim, amikor kilátástalannak éreztem a helyzetemet, de mindig akadt egy jó ember, aki látott bennem fantáziát. Vagy egy rossz ember, aki felébresztette a bennem szunnyadó „oroszlánt”. A legtöbbet nekik köszönhetem. Talán meglepő, de abban hiszek, hogy az akaraterőt csak ellenséges támadással lehet felserkenteni. Soha nem adtam fel azt, amiért, mint később kiderült, érdemes volt megküzdeni.
– Több mint száz országban fordult meg. Akad közöttük olyan, ahová nem térne vissza?
– Nincs, igaz, nem is vertek át vagy raboltak el, még földünk leginkább eldugott helyein sem. Hogy miért nincs olyan város vagy vidék, ahova nem mennék el újra? Mert
Így voltam például Párizzsal, ahol akkor is fel lehet fedezni valamit, ha már úgy gondoljuk, hogy mindent láttunk, ami fontos. Szeretek csavarogni a Montmartre-on, amely máig megőrizte vidékies báját, nyugalmát. A mulatónegyed a turisták célpontja, de ha felkapaszkodunk a dombra tekeredő macskaköves kis utcákon, ott érezzük dobogni Párizs szívét.
– Van úti kabalája?
– Igen, több is. Az első egy kis marokkói vízárusfigura, fémből készült. Fején karimás szalmakalap, vállán bögretartó, a derekán bögrék. Rengeteg más is van rajta: ivópoharak, vízzel teli tömlő és csengők, hogy jelezzék, merre jár a vízárus. Van egy szemérmetlen kismalacom is, amely pucéran, a hátára dőlve mosolyog a nagyvilágba. A férjemtől kaptam, ilyen derűs az én természetem is, mondta. És van két új kabalám: Balla István iparművész, a „Bőrész” egy remekművű kis bőrbakancsot ajándékozott nekem, Ákossy Eszter mesekönyvíróvá előlépett régi, kedves kolléganőm pedig egy általa varrt piciny plüssmacit. Mivel mindegyiket szeretetből kaptam, hiszek abban, hogy megóvnak.
– Külföldi szuvenírpólókat gyűjt. Honnan ez a szenvedélye?
– Mi az, ami praktikus, nem foglal el nagy helyet a bőröndben, nem kerül sokba, hordható, és azokról a helyekről származik, ahol megfordultam? Na, ugye, a póló! Persze Afrikából, Ázsiából hoztam haza népművészeti tárgyakat is, faragásokat, hímzéseket, kultikus-vallási tárgyakat, de többnyire pólókra vadásztam és különleges gyűrűkre. Drága tárgyak, aranyékszerek nem érdekeltek, pénzem sem lett volna rájuk, de a pólókba beleszerettem. Kedvencem a kubai cukroszsákból varratott vászontunika, a Picasso egyik rajzával – egy cigarettázó hölggyel – ékesített fekete póló, meg a mexikói felsőm, amelyre csodás dél-amerikai kézi hímzés van rávarrva. Vásároltam trikót San Francisco legendás börtönében, az Alcatrazban (ez egy hosszanti csíkozású póló, ilyet viseltek a foglyok) meg egy észak-amerikai indián rezervátumban is (egy indián törzsfőnök látható rajta a családjával). És vettem olyat is, ami Walt Disney kedves kis mesefiguráival van díszítve. Amikor ezekről a tájakról mesélek, többnyire mindig a témához illő pólót veszem fel.
– Valaha a Nők Lapja hasábjain is jelentek meg novellái, nemsokára pedig új kötet írásába kezd. Foglalkoztatja a regényírás?
– Még nem. Van egy rossz tulajdonságom: lusta vagyok. Rengeteg élményt halmoztam fel az utazásaim során, azokba bele tudom élni magam, amikor írok, de az olyan történettől, ami nem rólam szól, hanem egy kitalált személyről, még idegenkedem. Úgy vagyok vele, ha nem tudom úgy megírni, hogy érdekes legyen, nem éri meg kísérletezni vele.
Kiszívja a véremet, drasztikusan megváltoztat, bűnre csábít. Képzeletben megélni valamit olyan, mintha én követtem volna el. Tudom, évtizedek óta dívik „a szerző halott” elve az irodalomkritikában, de attól még könnyen azonosíthatnak a hőseimmel, sőt, magam is azonosulhatok vele. Az élveboncolás pedig nem az én műfajom, annál sokkal érzékenyebb vagyok.
– Egyszer említette, hogy tizenhat évesen írt egy regényt az első szerelméről, „Árgyilus királyfiról”. Az új könyve miről fog szólni?
– Életem első szerelme, Monostori Laci, szemben lakott velünk, és miután naponta találkoztunk, nagyon közel kerültünk egymáshoz. A gyerekszerelemből kamaszszerelem lett, annyira szent és tiszta, hogy még megcsókolni sem mertük egymást, pedig vágytunk rá. Egy kockás füzetben – még tizenévesen – megírtam életem első szerelmének mesés történetét, Tündér Ilona és Árgyilus királyfi történeteként. Pontosan úgy, ahogy megtörtént: hogy megremegtünk, ha összeért a kezünk, hogy őrülten boldogok voltunk, amikor együtt sétáltunk haza a suliból, Laci vitte a táskámat, én pedig meséltem neki. Egyszer eltévedtünk a nagy sötét erdőben, futottunk, egymás kezét fogva, és egyszer csak ott volt egy gyönyörű tó, rajta egy karcsú vitorlás. Hajóra szálltunk a titokzatos vízen, és megesküdtünk, hogy soha nem hagyjuk el egymást, aztán kitört a vihar, és itt megszakadt a történet. Felnőttünk, elszakadtunk egymástól. Az egyetlen testvérem, a húgom elhajította a kéziratot. Nem tudom, hol lehet. Ha minden igaz, jövőre valóban megírom a negyedik könyvemet. Ez egy bolondos, vidám, nagyon szerelmes utazás lenne azon a hajón, amely az első könyvemben útnak indult. Szindbádként bolyongtunk a kikötőkben, a falusi kocsmákban és mágikus helyeken, mulatókban, éttermekben, ahol különféle emberekkel találkoztam: művészekkel, vásári komédiásokkal, karneváli maszkákkal, afrikai varázslókkal, beduinokkal.
– Amióta ismerem, különös munkamódszerrel dolgozik: ha sehova nem kell mennie, délig alszik, este nyolc óra körül lendül bele az írásba, és hajnali négyig-ötig fel sem áll a számítógéptől. Mióta tart ez az „őrület”?
– Éjjeli bagoly vagyok. Nappal zajlik az élet, temérdek dolgot kell elintézni, megbeszélni, éjszaka viszont kettesben maradhatok az emlékeimmel és a képzeletemmel. Zavartalan az együttlét, mert nem vágja ketté a folyton csörgő telefon, nem jönnek látogatók, és ha szerencsém van, még az ihlet is megszáll. Nem vagyok feledékeny, de a sajtóban töltött évtizedeim során annyi nevet, évszámot jegyeztem meg és írtam le, hogy néha összetévesztek ezt-azt. Éjszaka viszont minden eszembe jut, ami rohangálás közben kimegy a fejemből.
– Miként zárja a 2021-es évet?
– A pandémia ellenére sok örömben volt részem: befejeztem a Hátizsákomban a glóbuszom című könyvemet. Nyárra megjelent, őszre bestseller lett, a novemberi születésnapomra pedig kijött a második kiadása. Volt egy rakás könyvbemutató és a könyvhöz kapcsolódó más esemény, például rádió- és tévébeszélgetések. Eljártunk vidékre, nem csak az író-olvasó találkozók miatt; interjúkra, kiállításokra, moziba és színházba is eljutottunk. Új ismeretségeket kötöttem, ami igazán boldoggá tesz, mert az emberi kapcsolatok őszintén érdekelnek. Nem csupán azért, mert sokat köszönhetek nekik, valóban kíváncsi vagyok másokra. Habár az utóbbi években már ritkán írok a Nők Lapjának, idén is jelent meg két cikkem a lapban, és egy másik az egyik magazinjukban. Elkezdtem publikálni az Új Szó pozsonyi székhelyű országos napilapnak és a Kultúrpart online kulturális folyóiratnak is, megbecsülnek és szabadon választhatok témát. Mostanában – miután kevert identitású családból származom és nagyevő vagyok – leginkább az foglalkoztat, hogy milyen különbségek és hasonlóságok fedezhetők fel a hanuka és a karácsony ünnepi étkei között. Emellett folytatom a posztolást a közösségi médiában: közzéteszem gyorsjegyzeteimet, úti beszámolóimat. A feltámadásra váró szeretteinkről született halottak napi írásomnak volt a legnagyobb sikere, több mint százötvenen lájkolták. Az írás, az utazás, a gasztronómia, de leginkább az emberek foglalkoztatnak.
– Hol marad a pihenés?
– Az év utolsó heteiben valóban kicsit pihenni fogok, mert fárasztó évem volt. A férjemmel, akivel hatvan éve vagyunk házasok, együtt vacsorázunk, és utána beszélgetünk. Erre fiatalon nem volt időnk, most pótoljuk.
Szerző: Navarrai Mészáros Márton
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
