A kokárda és a tisztelet

Tegnap volt egy beszélgetésem egy kokárdás lánnyal. Liberális lánnyal. Kérdeztem, minthogy láthatóan a ’48-asokkal azonosulni látszik, vajon úgy gondolja-e, hogy amit ő képvisel az a ’48-as forradalom szellemiségének hiteles továbbvitele? Csak mert a fideszes tömegben ugyanezzel a meggyőződéssel rakják ki a kokárdát. Valljuk be érezhetően van a liberális lány és a “fehér faj fenyegetettségéről” interjúzó mami világnézete között különbség. Mindkettő egyszerre nem lehet ugyanaz a szellemiség. Akkor melyik a helyes? Melyikkel értene egyet Kossuth vagy Petőfi? Nyilván a maguk korában ők baloldalinak és liberálisnak számítottak. Manapság az a világnézet konzervatívnak minősül. De vajon megálltak volna akkori világnézetüknél akkor is ha napjainkban éltek volna és lennének konzervatívok? Vagy napjaink liberalizmusát is magáénak vallaná Kossuth? Igazából az őszinte válasz az, hogy halvány fogalmunk sem lehet erről. A NER folyamatosan a szabadságharc ünnepén a szabadság iránti vágyat párhuzamba állítja a Brüsszeli elit, Európai Egyesült Államok víziója és a napjaink liberalizmusa elleni szabadságharcával. Ugyanezt a szabadság eszményt az ellenzék párhuzamba állítja az Orbán-rendszer és a keresztény-konzervatív nacionalista retorikával szembeni fellépésével. Mindenki úgy csűri és csavarja egy történelmi kor értékeit, ahogy számára megfelel. Budaházy György, Bobby Sands B-kategóriás magyar verziója egyszer azt nyilatkozta, hogy Kossuth azért lett csak szabadkőműves, hogy ott is lobbizzon Magyarországért, de véletlen sem elvi meggyőződésből. Budaházy kognitív disszonanciája nem képes elfogadni, hogy tiszteljen egy embert aki hithű szabadkőműves lett volna. Azt viszont nem akarja elfogadni, hogy ne tisztelje Kossuthot. Mert hát megtanultuk és beleszocializálódtunk, hogy őt tisztelni kell. Ez a magyarságunk egyik alappillére. Pedig ha Kossuthot valaki tiszteli a tetteiért, mit változtat azokon, hogy szabadkőműves volt? A probléma valójában az, hogy ezeket a történelmi ikonokat és eszméket magunknak akarjuk tudni. Kiakarjuk sajátítani. Mindenki a saját maga világlátására akarja ráhúzni ezeket az ikonokat és eszméket. Azt akarják érezni, hogy Petőfi lélekben ott van mellette a parlament előtti tüntetésen és lelki szemei előtt a mi Sándorunk fújja fel az O1G-t a térkőre. Ahogy mások szeretnék maguk mellett tudni lélekben és látni lelki szemeikkel, ahogyan Petőfi megy le határvadásznak migránsokat fogni és nyakában egyben lobog a 888-as sajtóigazolvány, ahová szabadidejében EU ellenes verseket ír. A helyzet az, hogyha nem akarjuk véletlen sem meggyalázni ezeknek az embereknek és eseményeknek az emlékét, akkor nem szabad párhuzamot vonni a mai kor és köztük. Kizárólag a saját maguk történelmi szituációjában értelmezhetjük gondolataikat és tetteiket. Se több se kevesebb. Akkori tetteikért pedig igenis tisztelhetjük őket, anélkül, hogy megfordulna a fejünkben, hogy ma hol állnának ezek az emberek. Ha a kokárda ezt a tiszteletet jelentené, akkor a liberális lánytól a fideszes mamáig lenne egy közös érzés és közös pont. Ha pedig egyszer már vannak történelmi eseményeink akkor ezek így jelenthetnék a magyarság pozitív megélésének legalapvetőbb egységélményét. És lehet, hogy sem Petőfi, sem Kossuth, sem Árpád apánk nem így képzelte a pozitív magyarságot, de ez nem is kell számítson, ha a békességet, a megértést és a szeretetet valamennyire megtudtuk élni így egymás között ebben a kis hazánkban.

Hírdetés


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »