"A klímaváltozás velünk marad, a javulás pedig nem a mi életünkben fog bekövetkezni"

"A klímaváltozás velünk marad, a javulás pedig nem a mi életünkben fog bekövetkezni"

Miért volt október közepén még nyár?

Sok minden változott az elmúlt 15 évben. Korábban még a klímakutatók és a meteorológusok azt mondták, hogy bár a szélsőséges időjárási jelenségek intenzívebbek és gyakoribbak lesznek, de az egyes események kapcsán nem lehet klímaváltozásról beszélni. Ma már viszont a tanulmányokbanmutatják ki, hogy mennyiben áll a ezen jelenségek erőssége, időtartama mögött a klímaváltozás.

De a saját józan paraszti eszünk is ezt súgja, amikor azt látjuk, hogy a sarkkörön 32 Celsius fok melegben az emberek úgy fürdőznek, mint ha a Körös-partján lennének.

Elfogadtuk, hogy megtörténik?

A közvélemény-kutatások szerint az emberek tényként kezelik klímaváltozást. De hogy mennyire ítélik meg pozitívan vagy negatívan a kilátásokat, az országonként változik.

Megjelenik az egyéni felelősségérzet is? Vagy inkább erősebb az az érzés, hogy ez ellen úgysem tehetünk semmit?

Az tény, hogy felelősök vagyunk, de eszközök is vannak a kezünkben. S nemcsak a mitigációban, a széndioxid-kibocsátás enyhítésében, hanem az adaptációban, vagyis az alkalmazkodásban is.

Utóbbiba tartozik a „fusson, ki merre lát!” is, amely az Egyesült Államokban tapasztalt egyre hosszabb, és egyre erősebb hurrikánokat hozó időszakok miatt kezd beépülni a gondolkodásmódba. Ez nagyon fontos: rengeteg emberélet múlt azon idén is, hogy az emberek időben megkapták a figyelmeztetést, akik aztán rendezetten, szervezetten hagyhatták el lakóhelyüket.

De abban is van felelősségünk, hogy rávegyük a döntéshozókat arra, ha már ennyit húzták az időt, most már tegyenek valamit a védelmünkben is. A kampányainkkal az államokra és cégekre szoktunk nyomást gyakorolni, hogy a vállalásaiknak eleget tegyenek, de nem lehet csak a Greenpeace-re várni, sőt, a Greenpeace sem gondolja, hogy ezt egyedül neki kellene elintéznie. Ha kell, az emberek menjenek ki a klímavédelmi lépésekért az utcára. Vagy tegyenek fel kérdéseket a polgármesterüknek. Van-e klímastratégiája az adott településnek, akár adaptációs, akár mitigációs körben? Hogyan hárítanák el a nyári aszályok negatív hatásait? Hogyan készül fel a katasztrófavédelem a viharokra? Milyen egészségügyi struktúra segít átvészelni a hőhullámokat?

Az IPCC-jelentésben a kutatók viszont elismerték, nagyobb a baj, mint ahogy azt korábban gondolták.

Amikor 2015-ben eljutottunk végre odáig, hogy Párizsban kimondtuk, közös felelősségünk van a klímaváltozás előidézésében, és megoldásában is, akkor az IPCC arra kapott mandátumot, vizsgálja meg, hogyan állítható meg a felmelegedés az ipari forradalom előtti időszakhoz képest 1,5 fokon, annak milyen környezeti hatásai lesznek, illetve mi történik akkor, ha ez mégsem sikerül. Ezt ne úgy képzeljük el, hogy 2030-ra hirtelen elérünk egy szakadék szélére, és belezuhanunk. Már most együtt élünk a katasztrófával, és látjuk is a hatásait.

A szélsőséges természeti jelenségek egyre gyakoribbak, egyre hosszabbak és egyre nagyobb intenzitásúak. Ezen a nyáron a hőhullámok, a viharok és az erdőtüzek is szedték halálos áldozataikat Európa-szerte.

Globális szinten pedig tovább csökken az élelmiszer-termelésre alkalmas területek aránya, betegségek, éhínségek várhatóak, ami viszont újabb migrációs hullámhoz vezet. A jelentésben szereplő 10-12 éves határidő arra vonatkozik, hogy annyi időnk van még sürgősen meghozni azokat az intézkedéseket, amelyek mentén lehetséges a 1,5 fok betartása. A legjobb lenne, ha most megállnánk 1 fokon, de ez már nem lehetséges. Átlagosan évtizedenként 0,2 fokkal melegszünk. Ha 2030-2050 között valóban elérjük a 1,5-2 fokot, nagyon komoly ökológiai katasztrófára kell számítani, 1,5 foknál például a korallzátonyok úgy 70-90 százaléka pusztul el, 2 foknál azonban a 100 százalékuk. Az ökológiai katasztrófa következménye gyakorlatilag felmérhetetlen. Kiszámíthatatlan, mennyire omlanak össze táplálékláncok, vagy, hogy mi lesz az emberiség élelmezésével.

Ez a jelentés nem kerül a politikai döntéshozók asztalára?

Dehogynem. Az ausztrál miniszterelnök-helyettes ki is jelentette, őket ez annyira nem érdekli. Nekik szerinte szükségük van a széniparra. Értjük, miért mondja, de az már nem világos, miből gondolja, hogy Ausztrália meg fogja úszni, hogy nem fogják érinteni a klímaváltozás hatásai.

A jelentésben kitérnek egy olyan forgatókönyvre is, hogy a politikusok addig várnak a visszafordulással, amíg már a társadalom számára is egyértelművé válik, lépni kell, és könnyebben elfogadják a változtatásokat.

Minél tovább várunk, annál nagyobb ütemben kényszerülnénk a kibocsátások csökkentésére, értelemszerűen a gazdasági, társadalmi költségek is csak növekednének. Azt is jó tudni, hogy a most kibocsátott szén-dioxid csak lassan, több évszázad alatt tűnnek el a légkörből, ha megszűnne az utánpótlása. Egyébként mára az is kiderült, nem igaz, hogy a klímavédelmi intézkedések komoly negatív hatással lennének a nyugati országok GDP-jére. Viszont jelentős összegeket emészt fel a klímaváltozás okozta károk enyhítése, akár a természeti katasztrófák után, akár a mezőgazdasági termeléskiesés miatt.

Vannak olyan vélemények is, hogy a mitigációt el kell engedni, mert szerintük nem lehet csökkenteni a kibocsátást, és az adaptációra kell a figyelmet fordítani. De nekik választ kell adniuk számos kérdésre.

Például, milyen alapon gondolják, hogy joguk van ezzel eldönteni, mely területeken élhetnek majd emberek, és melyeket tesszük alkalmatlanná az életre?

Az, aki nem akarja csökkenteni a kibocsátást, és nem érdekli az ökológiai katasztrófa, az mondja meg akkor azt, mit kezdjünk a klímamenekültekkel. Miért gondolják, hogy működhet a bezárkózás politikája? A hatásokat végeredményben nem kerülheti el senki.

Eközben az egyik hazai élelmiszerlánc azzal kampányol, hogy időt spórolunk meg azzal, ha az ő előrecsomagolt szendvicseit, salátáit vásároljuk. Így azért nehéz lesz váltani.

Pedig a fogyasztói kultúránkat át kell alakítanunk. Nem biztos, hogy mondjuk félévente le kell cserélnünk az okostelefonunkat. De ha már a vásárlás mellett döntünk, akkor nézzük meg az adott cég karbonlábnyomát. A tudatosság, a felelősség abban is megnyilvánul, hogy vásárolunk-e júniusban görögdinnyét, ami még valóban görög, vagy megvárjuk júliusban a magyart. Vagy ott van a 800 forintos tengerentúli borok kérdése. Ha ennyiért megéri ideszállítani, akkor nyilván nem fizetjük meg az összes felmerülő költséget. Az externáliák beépítése továbbra is problémás, de ha nincs meg a politikai akarat a kereskedelem szabályozására, akkor az egyéni felelősségvállalás felértékelődik.

Ugyanakkor talán jogosan fogalmazódhat meg, hogy miért pont én mondjak le élvezeti cikkekről, miért ne vehetnék magamnak havonta új telefont, miközben, ha én nem is teszem ezt meg, millió másik ember viszont igen.

Sok tekintetben azért van ebben is előrelépés. Az emberek rá tudnak ébredni, hogy mi szolgálja valóban az érdekeiket. Például az épületszigetelés és a kazáncsere előnyei már széles körben ismertek, ezek a beruházások mára elfogadottá váltak, és nem másra várnak, hogy megoldja helyettük a problémájukat – ez esetben a magas fűtésszámlát. Az is sokat segít, ha valami trenddé válik, mint a napelemes rendszereknél. Nem lehet mindenkiből szakadt pólós, fair trade kávét ivó mozgalmárt csinálni, de nem is kell. Szükség van attól még persze arra is, hogy a Greenpeace, illetve más szervezetek, illetve az aktuális kormányzat is kommunikáljon az emberekkel a klímaváltozással kapcsolatban. Hosszútávon egyébként az államnak is az lenne az érdeke, hogy csökkenjen a lakossági energiafogyasztás, valamint az olyan forgalomszervezési változtatások bevezetése, amely után feleslegessé válna, hogy ennyi autó legyen a városainkban.

Az átállás másik jelentős harctere az energetika. Itt hogy állunk?

A villamosenergia-szektorba áramló pénzek kétharmada most már a megújulókra jut, és ezzel a legfontosabbá váltak. Európában az új erőművek 70-80 százaléka megújuló. A költségek pedig folyamatosan csökkennek. Ez az ütem tényleg lenyűgöző, még még úgy is, hogy a sok nemzetközi előrejelzés közül egyedül a Greenpeace kalkulációi számoltak a megújulók ilyen mértékű terjedésével

. Ha innen nézzük, van remény.

Leegyszerűsítve, az IPCC-jelentés legfontosabb megállapítása, hogy 2030-ra a jelenleginek a felére, 2050-re pedig a nullára kell csökkentenünk a szén-dioxid-kibocsátást ahhoz, hogy elkerüljük a visszafordíthatatlan folyamatok megindulását. Megoldható?

Sokkal jobb lett volna, ha ezt 15 éve kezdjük el, mert akkor most nem kellene ekkorát vágni hirtelen. És az a 12 évvel ezelőtti jóslat sem lett igaz, hogy klímavédelembe fektetett pénz GDP-csökkentést eredményezne – az EU országai évente átlagosan 1,5%-kal csökkentették a kibocsátásukat 2006 óta, de nem hallunk panaszt Most már az okoz GDP-veszteséget, ha a jelenlegi úton maradunk.

Persze az államok sok mindennek a foglyai, olyan konglomerátumoknak, iparági vertikumoknak, amelyekből borzasztóan nehéz kiszabadulni.

Németország például már a 2000-es évek elején elhatározta, hogy felhagy az atomenergiával, de csak ’22-re tud abból kiszállni. A szénipar egy hasonló nagyságrendű probléma. Rengeteg embernek ad munkát, energiát állít elő, GDP-t termel, ezért nehéz a szükséges döntéseket meghozni. A magyarországi szénbányák bezárása is hosszadalmas és sokak számára fájdalmas folyamat volt, itt is sokan elvesztették a munkájukat. Németországban egy szénbizottság ülésezik, különböző szervezettekkel, a Greenpeace-től kezdve az erőművek képviselőiig, a mandátuma pedig arról szól, hogy még az év végéig mondják meg, hogyan és mikor tud kilépni Németország a szénkorszakból. Azonban nem is feltétlenül a villamosenergia-ágazat jelenti a legfontosabb problémát, sokkal jobban lassítja az átmenetet, hogy a lakossági és a szolgáltatási szektorban nem csökken megfelelő mértékben a kibocsátás. Sőt, az egész európai közlekedési szektorban emelkedik.

Lassan meg is érkezünk Magyarországra, hiszen a napokban a kormányzat még azt sem támogatta, hogy az autógyárak, ha nem is 40, de legalább 35 százalékkal csökkentsék a kibocsátásukat.

Néhány év múlva könnyen kiderülhet, Magyarország komoly tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy meg lehet menteni a német autóipart azzal, hogy nem egyezik bele az új típusokra megszabott kibocsátás-csökkentés szigorításába. Egy évtizede valószínűleg a Nokiánál sem gondolták volna, hogy egyszer ki tudnak esni a piacvezető pozícióból, de mivel nem tartották fontosnak az érintőképernyős telefonok és az operációs-rendszerek fejlesztését, ezért a konkurencia kiütötte őket. Egy BMW és egy Mercedes is bármikor ilyen helyzetbe navigálhatja magát. Mi van, ha mondjuk 8 év múlva mindenki Kínában gyártott elektromos autót fog magának vásárolni? A technológiai váltásra fel kell készülnie Magyarországnak.

Megússzuk?

Nem tudom ezt megmondani. De az biztos, hogy nincs más választásunk, és abban bízom, hogy ezt megértik azok is, akiknek ezt meg kell értenie. A Greenpeace mindent meg fog tenni, hogy ezeket a döntéseket meghozzák a vezetők, mert a késlekedés emberéletekbe kerül már most is, és később még többe fog.

Most abban kell bíznunk, hogy csak azokat a csapásokat kell elszenvednünk, amelyek a 1,5 fokos melegedés következményei lesznek.

Ha csak addig engedjük melegedni a Földet, azzal még relatíve tudunk mit kezdeni. Ha máról holnapra le is nullázzuk a széndioxid-kibocsátásunkat, attól még a klímaváltozás velünk marad, a javulás pedig nem a mi életünkben fog bekövetkezni. És ez nem áll meg ott, hogy októberben ingujjban tudunk kávézni.

(Címlap- és borítókép: vihar Budapesten – fotó: Béli Balázs / Alfahír)


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »