A szerb elnök és úgyszólván az összes szerb mélységesen fel van háborodva. Azért, mert a világelső szerb teniszezőt kiutasították Ausztráliából.
Ez így tényleg rémségesen hangzik. Micsoda diszkrimináció, egy élsportoló jogainak sárba tiprása, és így tovább.
Mert ugye az történt, hogy Ausztráliában szigorú Covid-előírások vannak, ráadásul Đoković – mert értjük, ugye, róla van szó – nem mondott igazat. Lehet, hogy az ausztrálok sem voltak következetesek, de nem ez a lényeg. Az, hogy Đoković oltásellenes, legyen az ő baja, bár azért lehetne benne több felelősségtudat, nem mondható éppenséggel, hogy ezzel jó példát mutat. Még azt sem volt hajlandó elmondani, be van-e egyáltalán oltva, mert hogy az ilyen információ közlése sérti a személyiségi jogait.
Idáig csak az volt, hogy nem illik egy nő korát szellőztetni – na de az illendőségről szólt, nem jogokról. Manapság – éljen a haladás! – jogaimat sérti, ha rákérdeznek, nem terjesztenék-e véletlenül ragályos betegséget. Mások egészségre való jogához mi közöm, másoknak úgyis legfeljebb kötelességeik vannak, nekem pedig kizárólag jogaim, mivel én az egyenlőbbek közé tartozom.
A hazafias szerb sportoló ugyanis inkább Monacóban adózik, mivel ott mérsékeltebbek az adók. Ebben nem kivételes, hiszen több olyan hazafi van, aki sajnálja hazájától az adóját, annak ellenére, hogy szülőhazája tömjénezését szívesen veszi, sőt elvárja.
Mit is mondjak, érdekes dolog ez a hazafiság. Amikor jól jön, akkor nagy hazafi vagyok, de ha fizetni kéne, akkor már nem.
Nem is érthető, hogy ha valamilyen szempontból kivételesnek tartom magam, miért nem lehet mindenben kivételezni velem. Teszem azt, ha élsportoló vagyok, vagy akár politikus. Ilyen „egyenlőbb” minőségben miért ne terjeszthetnék egy betegséget? Miért nem hazudhatok? Egyéb kivételességről nem is beszélve.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
