A kisajátított Úzvölgye

Tanulságos történet volt számomra a napokban eljutni az Úzvölgyébe, és testközelből látni mindazt, amiről immár bő két hete beszél az erdélyi magyar közvélemény. A haditemetőjéért látogatható település Erdély és Moldva határán ma már lakatlan végvárként áll – mementó gyanánt – a keleti széleken. Erdélyi magyar történelmünk utóbbi harminc évének tömör kivonata mindaz, ami ma Úzvölgyében történik, illetve az okok, amelyek a magyar haditemető felforgatásához vezettek.
A moldvai megye román hatóságainak magyarellenes magatartásán túl prózaibb okai is vannak a temetőbotránynak. A Hargita és Bákó megye között immár több mint két évtizede húzódó határvita elsődleges áldozatává vált Úzvölgyéről elsőként az itt lakó emberek fogytak el mind egy szálig.

A két világháború között mintegy ezer lelket számláló magyar falu fűrészüzeme a helyi férfilakosság jó részét foglalkoztatta, ami azt is jelentette, hogy a környék településeinél jobb anyagi helyzetben éltek. Úgy tűnik, a második világháború orosz betörése jelentette a völgyben azt a fordulópontot, amikor a faluban kiépített magyar határőrkaszárnyák honvédjei a hatalmas szovjet túlerő előli menekülés közben a civileket is magukkal vitték, megóvva ezzel a többséget a háborús atrocitásoktól.

Hírdetés

A település leépülése a rendszerváltás után jutott a mélypontra: az 1992-es népszámlálás adatai szerint Úzvölgye összlakossága 12 személyből állt. Közülük ma már senki nem lakik a településen, többségük kiköltözött a falu temetőjébe. A színmagyar falu így vált fantomtelepüléssé, ahol az egyetlen eseményt a magyar állami pénzből helyreállított haditemető köré szervezett megemlékező rendezvény jelenti minden év augusztusában, amikor a környék hagyományőrző magyarsága találkozik Úzvölgyében.

Az 1968-ban megállapított, Bákó és Hargita megye közötti határvonal Úzvölgyét a székelyföldi megyéhez sorolta, ahogyan korábban is Székelyföldhöz tartozott a Magyar Autonóm Tartomány keretében. A megyésítés évében történt meg, hogy az 1942-ben a magyar honvédség által fából épített kaszárnyaépületeket a Hargita megyei elvtársak tíz évre használatba adták ifjúsági tábornak a Bákó megyei tanfelügyelőség számára. Ezzel de facto le is mondtak az addig jól működő székelyföldi táborról, hiszen a moldvai megye hatóságai soha nem szolgáltatták azt vissza.
A rendszerváltás után erről is évekig folyt a vita: a festői környezetben levő volt ifjúsági tábor ma elhagyatottan áll a Moldvából és Erdélyből egyaránt nehezen járható út mentén.

A két évtizede folyó határvita szerint a megye vezetői nem tudnak meggyezni arról, hogy Úzvölgye Bákó vagy Hargita megyéhez tartozzon. Közigazgatásilag hiába sorolják a mintegy harminc kilométerre fekvő Csíkszentmártonhoz, mert a temető elleni merényletet elkövető Dormánfalva önkormányzata arra esküszik, hogy a település – és így a temető is – az övék. A határmódosításról mintegy húsz évvel ezelőtt – jó romániai szokás szerint – úgy született „megállapodás”, hogy a két megye kataszteri hivatalának román vezetői megállapodást írtak alá arról, miszerint Úzvölgye ezután Bákó megye részét képezi. Az ominózus „területrendezésre” természetesen nem hívták meg sem Hargita Megye Tanácsának, sem Csíkszentmárton önkormányzatának vezetőit. Ezt az április elsejei tréfának betudható történetet a moldvai megye vezetői ma is halálkomolyan gondolják, a hargitaiak pedig a sebeiket nyaldossák. A kommunista időkre emlékeztető tollvonással „államosított” magyar falu határát önkényesen új megyehatárjelző táblával is ellátták, hogy az arra járóknak kétségük ne legyen afelől, miként működik a rendszerváltás utáni romániai jogállam.

Ennyit tömören arról a „demokratikus jogállami berendezkedésről”, ami a Bákó megyei és a dormánfalvi önkormányzat munkáját vezérli. E történetben a temető kisajátítása csupán apró részlet.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »