A királyi vár nem hadihajó

Igazi könyvritkaság Karl Freiherr von Werkmann, IV. Boldog Károly királyunk személyi titkárának 1923-ban, Münchenben kiadott visszaemlékezése. A magyarul is megjelent könyv máshonnan nem ismert részleteket nyújt az olvasónak IV. Károly 1918. novemberértől kezdődő viszontagságairól. A magyar belpolitikai és külpolitikai helyzet alapos elemzése mellett betekintést nyerhetünk a király visszatérési kísérleteit kísérő személyes vívódásaiba. A történetben tragikus szálat jelent Werkmann személyes véleménye, mely szinte előre megjósolta a vállalkozások kudarcát. Az alábbiakban közreadjuk IV. Károly és Werkmann 1921. tavaszán Pranginsban folytatott beszélgetését, melyben a régi Horthy Miklós haláláról is szó esik.
Március 5-én formális kihallgatást kértem. A császár azonnal kijött a Villából és a Parkba sietett velem – ahová oly gyakran kisértem el. Távol voltunk az emberektől s biztosak abban, hogy senki sem hall bennünket; így szóltam a császárhoz:”Mindent tudok. Alázatosan kérem Felségedet, ejtse el a tervét. – Tudom, hogy készitette elő a Svájcból való kiutazást, azt is tudom, hogy Felséged egészen meglepetészerüen fog megérkezni Magyarországra, tudom, hogy az egész terv arra épült, hogy Horthy abban a pillanatban el fogja fogja hagyni a királyi várat, mihelyt a király ismét ott tartózkodik. – Horthy nem fog onnan távozni, Felséged Magyarországon hatalom és segitség nélkül marad. A nagyhatalmak kiüzik Felségedet Magyarországból. Hová – magam sem tudom! Ezzel azonban vége minden reménynek, hogy ismét trónra kerüljön, mert az első kisérlet föl fogja lármázni a resteuráció ellenségeit s ezek addig nem fognak megnyugodni, mig elhárithatatlan akadályokat nem görditenek a restauráció útja elé”A császár: “Honnan tudja mindezeket?”Én: “Kérem felségedet, ne kérdezzen az értesüléseim forrása felől. Viszont kérem Felségedet, engedje kifejtenem, mint jutottam e sötét gondolatokhoz.”A császár beleegyezőleg bólintott.Ismét kifejtettem valamennyi a januári memorandumomban kifejezésre juttatott érveimet a korai restauráció ellen, felhivtam a császár figyelmét a vatikán figyelmeztetésére, majd így folytattam:”Ha fel is tételezem, hogy Franciaországnak tényleg érdekében áll Felséged trónra való visszahelyezése, ugy még sem hiszem, hogy a Franciaország ezt az érdekét már most kifejezésre juttassa. Franciaország még nem fejezte be a németbaráttá vált Anglia elleni nagy harcát, segédcsapatokra van szüksége; Olaszország, mint ahogy azelőtt, ugy most is Anglia mellé áll. Franciaország tehát csak Belgiumban és a kis-entente hatalmaiban talál segitséget. Ezek azonban ellenzik a restaurációt és Franciaország segitségét fogják kérni, mert önmagukat gyengének tartják arra, hogy saját akaratukat keresztülvigyék Magyarországon. Franciaország természetesen nem fog háborút inditani Magyarország és királya ellen. Viszont annál durvább diplomáciai fegyverekkel fog föllépni, hogy kisebb barátait kielégitse. Ez zavarba fogja hozni Magyarországot, melynek legalábbis Franciaország passzivitására kell számitani, hogy a restauráció viharát megállja. Ebből és egyéb okból még sokáig elmarad Felséged magyarjainak a kivülről jövő támogatása, a gazdasági viszonyok sem fognak egyhamar megjavulni, végül is a derék magyar nép azt kérdi majd csalódottan, hogy hát ezért kell fiainak tovább őrizni a szerb és a cseh frontot. Felséged továbbá abba a kellemetlen helyzetbe fog kerülni, hogy a nyugatmagyarországi kérdésben Ausztria ellen kell állástfoglalnia. Kérdeztem hát: Miért ne viselje a terheket Horthy, akitől Felséged különben sem várhat sokat?”Itt megszakitott a császár:
Károly és Zita Pranginsban”Nem engedem tengernagyomról azt mondani, hogy meg fogja szegni esküjét.””Mégis ezt fogja tenni” – folytattam – “ezt fogja tenni, mert nem az otrantoi tengeri csata Horthyja kormányoz odaát, hanem az a Horthy Miklós, akit Gömbös és társai formáltak. – Horthy, mint tengerész fölülmúlhatatlan volt. Erélyes, céltudatos, felelősségteljes, következetes és bátor. A tengerész Horthyban megvoltak ezek a kvalitások, mert a hajóján otthon volt. Gazdagabb tudással és tapasztalatokkal rendelkezett, mint alantasai, akikkel szemben a katonai fegyelmi törvények és az engedelmességre kényszerítő, fegyelmi úton rendelkezésre álló eszközök támogatták. Ez a Horthy a legfelsőbb hadúr minden parancsának engedelmeskedne és hűségben sohasem ingadozna. Ez a Horthy azonban meghalt és el is temették. Akkor halt meg, amidőn a kormányzó Horthy bevonult a budai hegyen álló királyi várba. Bizonyára a kormányzó is biztosit hűségéről s hisz is ebben. De itt nem belátásáról, igazságszeretetéről és hűségéről van szó. Horthynak nincsenek ismeretei és tapasztalatai a politika terén. A politikusokkal szemben csődöt mond a parancs. A királyi vár nem hadihajó; nem érzi magát abban otthonosan. A forradalom tolta őt oda föl; s nem tud megszabadulni azoktól, akik ehhez hozzásegítették. Igy hát elvesztette önmagát. Egy Felségeddel szemben ellenséges klikk hatalmába került s az egyenességet, igazságosságot és készséget pózolja csupán. Már nem cselekszik, csupán annak megállapítására szoritkozik időnként. Adott esetben pedig azt fogja tenni, amit a kamarilla szuggerál vagy parancsol neki.”A király lehajtott fővel ment előttem egy fél lépésnyire. Egyetlen szó nem hagyta el az ajkát. Egyik perc mult a másik után. A császár megindultnak látszott. Azt hittem ki kell használnom ezt a hangulatot:”Felség, borzasztó jövőt látok arra az esetre, ha elhagyja Pranginst. Sohasem fogja többé Felséged fejét disziteni a Szent István korona, felséged számkivetésben fog meghalni…”A császár hosszas hallgatás után átkarolva vállamat igy szólt: “Ön együtt volt velem jó néhány esztendőn keresztül, örömben és bánatban egyaránt. Meg kell, hogy értsen engem. Ha valaha is visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig. És töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nékem. De Magyarországnak adott eskümet nem szoritom korlátok közé. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék – és Magyarország a romlás küszöbén áll, mert nem vagyok ott. Istenemre, nem képzelem magamról, hogy “übermensch” vagyok, aki Magyarországnak egy csapásra békét, hatalmat és véka aranyat tud szerezni. De véget tudok vetni a király-viszálynak, amely az országot elpusztítja. nem tudom befejezni ezt a viszályt egyszerü lemondásommal, mert hisz ez, eskümmel és uralkodói kötelességemről való fölfogásommal ellenkeznék. Nem hagyom el áruló módjára Magyarország zászlaját. Mit eredményezne különben lemondásom? Azt hiszi, hogy ezzel a Habsburgok, angolok, belgák, románok és szerbek jelölése véget ér és mindenki elsőszülöttömre fog csak várni? Nem – bizonyára nem – és őt, a gyermeket állítsam oda, ama veszélyek közé, amelyek elől elmenekültem? Ezt csak nem tételezi föl rólam mint emberről és katonáról. – Igy hát előbb-utóbb mennem kell…”A villa elé érkeztünk. A császár kezet nyújtott. A beszélgetés véget ért.

Hírdetés


Forrás:monarchista.blogspot.com
Tovább a cikkre »