A kiáltványok a való életben nem működnek

A kiáltványok a való életben nem működnek

Az utóbbi években mintha csak keresné magának a rendhagyó lehetőségeket Cate Blanchett. A Gyűrűk Ura-trilógia és a Blue Jasmine sztárját nagyon eltérő szerepekben láttuk már ugyan, de a filmnyelvvel való radikális kísérletezés nem volt jellemző korábbi munkáira. Erre tessék, a két évvel ezelőtti Az univerzum történetében felcsapott a világegyetem narrátorának, a Manifesztumban pedig egymaga képviseli a kultúrtörténet folytonosságát és mindennapokba való leszivárgását.

http://mno.hu/

Ahogy Terrence Malick keletkezéstörténete is nagyon erősen hangulati, érzékekre ható mozi volt, úgy Julian Rosefeldt filmje is annak bizonyul. A különbség, hogy előbbi kísérleti mű főként a vizualitás erejére ment rá, a Manifesztum pedig egyértelműen üzenetet kíván közvetíteni. Különböző kiáltványokat, programadó beszédeket vesz alapul, futurista és dadaista szövegektől a szituacionistákon át egészen a Dogma 95 mozgalomig, illetve Jim Jarmusch- és Jean-Luc Godard-mondatokig.

http://mno.hu/

Blanchett névtelen, hétköznapi karakterei ezeket a kinyilatkoztatásokat szavalják mindenféle élethelyzetben, a klasszikus szövegeket rímeltetve a mindennapok tapasztalataira. Rosefeldt ezzel nagyon is eleven elképzelést igyekszik bizonyítani: jelesül hogy a porosnak gondolt kiáltványok gond nélkül vonatkoztathatók mindannyiunk életére. Hogy nem kell Marinettinek vagy Engelsnek lenni ahhoz, hogy a múlt századok ideológiai félhomályába veszni tűnő gondolatokat átérezzük, és megváltoztassuk segítségükkel az éltünket.

Ezt állítja tehát a rendező alkotása, amelynek képeit először egy 2015-ös ausztrál kiállításon mutatták be. Az installáció aztán megjárta Berlint, New Yorkot, Walest és Hannovert, május végétől pedig a Magyar Nemzeti Galériában lesz látható. Julian Rosefeldt alkotását a tavalyi Sundance-en játékfilm formában is bemutatták, igaz, a Manifesztum a legkevésbé sem hasonlít a hagyományos mozikra. Se története, se rendes karakterei, se felépítése nincs. Inkább mondható egy nagyon epizodikus szkeccsfilmnek, amely hangulatképeket, életérzés-töredékeket igyekszik felvillantani számunkra.

http://mno.hu/

Ott tartottunk tehát, hogy a Manifesztum üzenete szerint a hétköznapi tanárnő, a temetésen gyászbeszédet tartó asszony, az ebéd előtt imát mormoló anya és a társadalom peremére szorult hajléktalan is átérezheti ezeket a réges-régi szövegeket. A probléma viszont, hogy a film nagyrészt ennek ellenkezőjét bizonyítja, egy-két üdítő és elgondolkodtató kivételtől eltekintve. Ötletesnek tűnik például, hogy a temetésen az értelemnélküliséget szavakba öntő dadaizmushoz forduljon Blanchett.

http://mno.hu/

Egy-két mondat után viszont világos lesz, hogy ami papíron jól működik, az a valóságban sokszor erőltetetté válhat. Vagy épp nevetségessé: a gyerekekkel együtt derülünk, amikor az áldást szavaló anya szövegébe különösebbnél különösebb szavak kerülnek. De hogy Claes Oldenburg 1961-es, I Am for an Art című nyilatkozatát értelmezni tudjuk ebben a kontextusban? „Olyan művészetet szeretnék, amely tele van politikával, erotikummal és misztikummal is, amely mást is tesz, mint hogy a múzeumok belsejében növesztené a seggét” – halljuk Oldenburg szövegét, ami születését tekintve kicsit megkésettnek tűnik. (Az avantgárd nagyjai korábban már mind elmondták, hogy ilyen művészetet szeretnének.)

S közben mégiscsak az a helyzet, hogy a Rosefeldt-film is egy múzeumból indult, és feltehetően oda is fog visszatérni. Mint a munkásokat megszólítani kívánó avantgárd nagyságok, akiknek mondatait valószínűleg egy tetőfedő sem fogja kibogozni. Ekképp a Manifesztum érdekes, de kissé öncélú, és inkább kiállítótérbe, mintsem filmszínházba való kísérlet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »