A Jobbik lehetetlen mutatványra készül

A Jobbik dolga sokkal nehezebb és komplikáltabb, mint egyes testvérpártjaié a nyugat- és észak-európai országokban.

A „néppártosodó” Jobbiknak persze magasröptű célokat kell maga elé tűznie, de valójában az lehet szempontjából a legszerencsésebb variáció, ha a Fidesz–KDNP nem szerzi meg a mandátumok abszolút többségét (vagyis több mint felét), hanem 50 százalék alatti eredménnyel, tehát relatív többséggel végez az élen, és a Jobbik – mondjuk – 15-20 százalék körüli eredménnyel – a második helyen végez a pártok versenyében.

Ebben az esetben ugyanis a Jobbik – a politológia nyelvén szólva – zsarolópotenciálhoz jut, vagy juthat, amennyiben a többi párt vagy matematikailag, vagy az ideológiai-politikai távolság és szembenállás okán nem jöhet számításba egy esetleges kormány­koalíció létrehozatalakor. Szerintem ez a valós tétje a Jobbik szempontjából a 2018-as parlamenti választásoknak, és meg­győződésem, hogy ezzel Vona Gábor is tisztában van.

Igen ám, de az igazi kérdés mégiscsak az: vajon sikerülhet-e a Jobbik néppártosodása Vona Gábor vezetésével és olyan alelnökökkel, képviselőkkel, akik között továbbra is megtalálhatóak a párt eredeti fellépéséhez és arcához hű, ultraradikális vagy szélsőséges személyiségek? Vajon lehet-e úgy átalakulni egy radikális jobboldali pártnak mérsékeltté, hogy az hiteles legyen a választók számára is? Nehéz és kőkemény kérdés. Egészen más kihívás egy kiindulását tekintve radikális vagy szélsőséges párt átalakulása mérsékelt néppárttá. Utóbbira alig-alig találunk sikeres példát, talán – fenntartásokkal – az olasz Északi Liga említhető, illetve legújabban az osztrák Szabadságpárt – utóbbi példára még visszatérünk.

Ráadásul, feltehető a kérdés: vajon miért van szüksége egyáltalán a néppártosodásra a Jobbiknak, amikor szerte Európában az tapasztalható, hogy a radikális pártok a gazdasági és a migrációs válság kapcsán egyre inkább előretörnek, és teszik ezt úgy, hogy retorikájuk, irányvonaluk cseppet sem mérséklődik, sőt egyre jobban szemben áll a főáramlatú centrumpártokéval.

Íme, a példák: Franciaországban a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front egyre növekvő népszerűségnek örvend, Dániá­ban a második helyen áll a bevándorlásellenes Dán Néppárt, Svédországban a Svéd Néppárt már utolérte az évtizedek óta verhetetlen szociáldemokratákat, Finnországban pedig megtörtént az áttörés, a Finnek Pártja az új kormánykoalíció tagja lett. Ezen túl Hollandiában a bevándorlásellenes Szabadságpárt gyakorlatilag már a legnépszerűbb párt lett, míg Észtországban a Szabad Párt másfél év alatt 17 százalékra növelte támogatottságát. Ausztriában pedig éppen a napokban majdnem megtörtént az a csoda, hogy a radikális és bevándorlásellenes Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer nyerje meg az elnökválasztásokat. (És akkor nem beszéltünk a radikális baloldali pártok sikereiről Spanyolországban és Görögországban, ami nem annyira a migrációnak, sokkal inkább a gazdasági válságnak köszönhető.)

Európa jelenlegi politikai térképe azt mutatja, hogy a radikális pártok lettek a realisták, amelyek képesek követni, megérteni és felvállalni az állampolgárok akaratát és szándékait a gazdasági bajoktól kezdve egészen az Európára zúduló migránsáradatig, míg a hosszú évtizedekig a politikát alakító centrumpártok elvesztették realitásérzéküket, és irracionális, ideologikus, sőt ha úgy tetszik, szélsőséges nézeteket próbálnak ráerőltetni a társadalmakra. Reális radikalizmus és irracionális „mérsékeltség” került egymással szembe Európában.

S hogy miért kell mégis néppártosodni a Jobbiknak? Egyszerű a válasz: Európa közepén, Magyarországon, de Szlovákiá­ban, Csehországban és Lengyelországban is a kormányzó néppártok vállalták fel az égető problémák – különösen a migránsválság – radikális kezelését. Szakítottak a neoliberális főáramlattal, az EU által is diktált irreális politically correct beszédmóddal, és a választók felé fordultak. Vona joggal érzi azt: az Orbán-kormány reális alapokon álló radikalizmusát nem lehet még nagyobb radikalizmussal ellensúlyozni, mert arrafelé valóban csak a szélsőségesség van, amit viszont elutasít a választók döntő része. Vona képlete a következő: most a kormányzóképesség felmutatására van szükség, ami néppártosodást is jelent, közben meg kell őrizni a radikalizmust is és rámutatni arra, hogy az Orbán-kormány nem mindenben következetes, a jó irány rossz megoldásokkal és kompromisszumokkal terhelt, viszont a kormányképessé váló Jobbik kormányon ezt mind kijavítaná, azaz „tökéletesítené” a Fidesz politikáját.

Mindebből már látszik: a Jobbik dolga sokkal nehezebb és komplikáltabb, mint egyes testvérpártjaié a már korábban említett nyugat- és észak-európai országokban. Az ottani választók az uralkodó centrumpártok impotenciáját, irracionalitását látva szinte automatikusan fordulnak a radikális pártok felé, Magyarországon viszont a kormányzó koalíció látványosan ura a migrációs válság okozta helyzetnek; miért is fordulnának a választók más pártok felé?

Mindezen a dilemmán túl Vonáéknak azzal is tisztában kell lenniük: elkerülhetetlen az eredeti, klasszikus radikális-szélsőséges időszakot szimbolizáló arcok fokozatos lecserélése újakra. Az osztrák Szabadságpárt mostani sikere egy hosszú folyamat eredménye, ami 1986-ban a legendás elnök, Jörg Haider színre lépésével kezdődött, több bomlás és pártszakadás után jött Hans-Christian Strache, aki már új és sikeres arc, de az igazi nagy váltás mégis Norbert Hofer, egy olyan személy, akinek nincs kifogásolható szélsőséges múltja, emellett roppant szimpatikus ember, aki radikális nézeteit empátiával, nagyon sokak által befogadható módon tálalja. Innen kezdve a Szabadságpárt a 2018-as választások esélyese mint realista radikális párt. A titok: radikális mondanivaló mérsékelt arcokkal és karakterekkel.

Persze radikális arcokkal is lehet folytatni a radikális pártpolitikát, de a magyar – és közép-európai – politikai közegben ennek a sikeressége – szerintem – korlátozott, nem léphet túl a „középpárti” kategórián. Igaz, a középpártiság is igen értékes teljesítmény, és lehet, hogy a Jobbik vezetőinek nem is kellene ezt annyira lebecsülniük.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »