A horvát függetlenség értelme

A horvát függetlenség értelme

Október 8-án ünnepelte Horvátország függetlenségének huszonötödik évfordulóját. 1991-ben ezen a napon szakította meg a zágrábi parlament hivatalosan is az államjogi kapcsolatokat Jugoszláviával. Az akkori nyugat-európai politikusok – főleg Párizsban és Londonban – a jugoszláv állam egyben tartását szorgalmazták. A gazdasági válság azonban előhozta a délszláv népek közti nacionalista ellenérzéseket. És bár Szarajevóban vagy Zágrábban is tömegek vonultak utcára a háború ellen, mind Zágrábban, mind Belgrádban olyan politikusok kerültek hatalomra, akiknek személyes hatalmuk függött a nacionalista indulatok felkorbácsolásától.

Franjo Tudjman, az egykori kommunista történész például arról álmodott, hogy nemcsak elemezheti, de maga írhatja a horvát történelmet. Délnyugati szomszédunk történetét végigkísérik az erős apafigurák: Ante Starcevic a magyar időkben vagy Stjepan Radic az első jugoszláv korszakban. De még Titónak is sikerült ilyesféle szerepet betöltenie. Tudjman ebben a sorban képzelte el magát: történész létére fehér katonai egyenruhát öltött, és tényleg sok tekintetben ő lett „a nemzet atyja”. Ezért állt hát a függetlenségi mozgalom élére. Ma már persze tudni lehet, hogy Slobodan Miloseviccsel is jól megértette magát, ha például Bosznia-Hercego­vina esetleges felosztásáról volt szó. Tudjman mellett azonban azért sorakozott fel több nyugat-európai konzervatív politikus is, köztük például Habsburg Ottó, mert a jugoszláv térben a horvát vagy a szlovén függetlenség volt a garancia arra, hogy nem erősödik az orosz, pánszláv befolyás.

Miután a német diplomácia 1992-ben elismerte a horvát és a szlovén függetlenséget, egyértelművé vált: vége van Jugoszláviának. Abban a helyzetben valóban helyes döntés volt Zágráb és Ljubljana mellé állni, ugyanis a hidegháború végével a Balkán körül ismét megjelentek a nagyhatalmi érdekek. Az orosz terjeszkedést és hatást csak egy, a Nyugat felé orientálódó, katolikus Horvátországgal és Szlovéniával lehetett ellensúlyozni. A horvát nacionalizmusnak így lett egyik fontos üzenete és célja Horvátország nyugati identitása. A Balkánon amúgy a muszlim népek, a bosnyákok és az albánok is inkább nyugati elkötelezettségűek. Az utóbbi időben egyre erősebb török vagy szaúdi terjeszkedés például Boszniában csupán a nyugati országok érdektelenségének következménye.

Horvátország és Szlovénia mára az Európai Unió és a NATO tagja. Horvátországban pedig a tavalyi választásokon visszatért a hatalomba Franjo Tudjman egykori pártja, a HDZ. A pártot Tomislav Karamarko vezette, de nem sikerült egyedül győznie, így koalíciót kellett kötnie egy új jobboldali liberális párttal, a Híddal. Karamarkónak még a kormányfői posztot is át kellett engednie egy független szakértőnek, a kanadai–horvát Tihomir Oreskovicnak. A kabinet azonban egy évig sem maradt hatalmon. Idén májusban a Nacional című zágrábi baloldali hetilap olyan dokumentumokat tett közzé, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy Karamarko felesége annak a Molnak lobbizott egykoron, amellyel a horvát állam még mindig perben áll. Még fontosabb információ volt, hogy a lap szerint Karamarko gyanúsan közel áll bizonyos orosz üzleti körökhöz, és felesége nemcsak a Molnak, de orosz energetikai cégeknek is segített.

Andrija Hebrang, Tudjman egykori helyettese, a HDZ veterán politikusa szerint Horvátország ismét geopolitikai játszmák színterévé vált: Washington vélhetően nem nézte jó szemmel, hogy egy orosz kapcsolatokkal rendelkező politikus lett a HDZ elnöke. Ez azonban nemcsak az amerikaiaknak nem tetszhetett, hanem a HDZ jelentős részének sem. A horvát nacionalizmus számára ugyanis nem kérdés, hová tartozik Horvátország, és kik a szövetségesei.

Tomislav Karamarkót így végül nem is az ellenzéke, hanem a saját pártja buktatta meg. Miután nyilvánosságra kerültek az orosz kapcsolatokról szóló papírok, a párt európai parlamenti képviselői – egy bizonyos Andrej Plenkovic vezetésével – nyáron felszólították a pártelnököt a távozásra. Karamarko kénytelen volt visszalépni, és a HDZ nagy többséggel az említett Andrej Plenkovicot választotta elnökévé. Míg Karamarko a párt szélsőjobboldalát képviselte, és állandóan a konfrontációt kereste, Plenkovic jobbközépről jön: elkötelezett az európai együttműködés és a transzatlanti kapcsolatok mellett. Ellentétben Karamarkóval, aki a horvátországi kisebbségek jelentős részével, különösen a szerbekkel és az olaszokkal szinte folyamatos „háborúban” állt, Plenkovic inkább a megegyezést keresi.

A HDZ így már jobbközép pártként indult a szeptemberi előre hozott választásokon. A változást ahhoz lehetne hasonlítani, mint ha a Fidesz tagsága hirtelen leváltaná Orbán Viktort, és Navracsics Tibort vagy Pokorni Zoltánt ültetné a helyére. Míg Karamarko nyíltan is Orbánt tekintette példaképének, addig Plenkovic inkább kerüli az összehasonlítást.

A Brüsszelből hazatért politikusnak ezzel a stílussal sikerült szeptember közepén nyernie. Andrej Plenkovic horvát miniszterelnökként is a kiegyezést hirdeti a karamarkói háborús logika életben tartása helyett. A Híddal közös kormányához azoknak a szerb és olasz kisebbségi képviselőknek a támogatását is meg akarja szerezni, akiket Karamarko egykoron folyamatosan támadott. A választási kampányban Plen­kovic olyannyira mérsékeltnek mutatkozott, hogy szociáldemokrata kihívója, a korábbi bukott miniszterelnök, Zoran Milanovic gyakorlatilag nacionalistábbnak tűnt nála.

A HDZ a Fidesszel ellentétben valóban néppárt. Több mint kétszázezer tagja van egy alig négymilliós országban (míg a Fidesznek összesen negyvenezer egy tízmilliósban), tehát sokféle vélemény megjelenhet benne. A HDZ Tudj­man után sohasem egyetlen ember kultuszára épült. Ennek megfelelően a pártbeli demokrácia is másképp működik, elvégre Magyarországon aligha lenne elképzelhető, hogy a Fidesz európai parlamenti képviselői megpuccsolják a pártelnököt annak oroszbarát irányvonala miatt.

A HDZ szeptemberi sikere azt is bizonyítja, hogy lehet jobbközép, egyértelműen Európa-barát politikával is győzni a térségünkben. Plenkovic nem harcolni, nem Keletre kacsingatni akar, hanem építkezni. A balkáni geopolitikai játszmákban pedig Horvátország ismét az orosz terjeszkedés egyik akadálya lehet. Elvégre ez a horvát függetlenség értelme.

A szerző jogász, újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »