A „Hegyalja kapujaként” közismert Szerencs városát 1979 forró augusztusában ismerhettem meg, az akkor még nagyon ifjú Tokaji Írótábor egyik alapító tagjaként, amelynek egészen 2005 nyaráig látogatója voltam. Az első időszakban szállásunk a szerencsi Huszárvár szállóban volt, s gyakran megfordultunk az egyszerre történelmi és egyháztörténeti jelentőségű református templomban is, vendégelőadókként.
Tekintettel az idei tavasz sajátos, szomorú körülményeire, most annak köszönhetően tudom egy kis szerencsi barangolásra invitálni a Mértékadó olvasóit, hogy sok írásos anyagot és beszédes fényképet kaptam az itteni belső vár kutatását és rekonstrukcióját végző régésztől, László Csabától, akinek munkáját két neves kollégája, Valter Ilona és Feld István, illetve egy művészi érzékkel megáldott kőfaragó, Kovács István és munkatársai segítették.
Mivel az online térben számtalan Szerencs-leírás kínálkozik, nézzünk most inkább valami sokkal személyesebbet, László Csaba Reneszánsz nyíláskeretek a szerencsi várban című, pontos és gondolatébresztő tanulmányának néhány gondolatát: „A rekonstrukciók egy részének ismertetése előtt foglaljuk össze röviden a vár históriáját. A történeti Zemplén megye déli részén fekvő város elnevezése az Anonymuson alapuló népi etimologizálás szerint a szerelem, szerencse szavakból eredeztethető, valójában egyszerű személynévből származik. A település Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelt bencés monostorát, noha első írásos említése 1247-ből származik, feltehetően már a tatárjárás előtt alapították a Bogát-Radvány nemzetség tagjai.”
E monostor romjaiból építtetett egy erődítményt Németi Ferenc tokaji várkapitány. Idézzünk – ismét László Csaba nyomán – egy korabeli levélből, mely szerint Németi „egy huszár várat csináltata Szerencs előtt és száz lóval és száz gyaloggal megtömete az helyt és két kis tarackot is hozott bele, kit bizton ez után nehezben veszünk meg immár”. Németi halála után, 1565 februárját követően, az épület a császárpárti Balassi Menyhért kezébe került, majd a várost és a várat egy tatár csapat felégette. 1571-ig csak romjai várták a szebb jövőt. Ez valójában csak akkor érkezett el, amikor a Rákóczi fejedelmi dinasztia alapítója, I. Rákóczi György apja, Zsigmond lett a vár ura és a református eklézsia kegyura. A várost 1580. április 23-án adták át neki.
Az egykori reneszánsz castellum, a belső vár kiépítése 1592-re befejeződött, és a külső vár is megépült. Az erdélyi fejedelmi rangot mindössze egy évig viselő Rákóczi Zsigmond halála után, 1608-tól a kastélyon három fia, György, Zsigmond és Pál osztozott. Közülük most Zsigmond nevét emelem ki, mert ő és felesége, Lorántffy Mária – Zsuzsanna húga – ugyanarra a sorsra jutott, mint később I. Rákóczi György fejedelem kisebbik fia, ugyancsak Zsigmond és felesége, Pfalzi Henrietta: röviddel az esküvőjük után meghaltak. E fájdalmasan rövid ideig Szerencsen élt házaspárnak az emlékére tekintsünk be kicsit a belső vár termeibe, és fordítsunk most különös figyelmet az ajtók és az ablakok szépségére, harmóniájára, valamint egy félig újjászületett kandalló rég ellobbant lángokat, elillant meleget idéző látványára. László Csaba – aki éppen e nyíláskereteket tette meg a már idézett dolgozata fő témájának – így ír erről szakszerűen, s mégis olyan aprólékosan, hogy a kötődést, a líraiságot is kiérezni a szavaiból: „A szerencsi vár a történeti Zemplén megye egyik, tömegében legépebben megmaradt, reneszánsz erőssége. Noha a 17. században a Rákóczi család fő rezidenciája a közeli Sárospatak volt, a család első jelentős birtokszerzése és építkezése Szerencshez köthető. A ma két részre tagolható egykori castellum (…) helyreállítása 1991-ben, a belső vár rekonstrukciójának befejeztével ért véget. A helyreállítás során a falakból másodlagos helyzetből előkerült közel ezer kőfaragvány egy részének visszaépítésével több tucatnyi ablak- és ajtórekonstrukcióra nyílott módunk.” Ezekből mutatunk be itt néhányat. Sajnálatos módon a vár további sorsa sokáig szomorú és méltatlan volt, különösen a Rákóczi-szabadságharc bukása után. Hol volt már akkor a fogadótermek szépsége és a szinte mesébe illő toronyszoba a kívülről fűthető kandallóval! Eljött az a korszak, amikor az épület gabonatárlóvá lett. Régi pompáját felidézi még egy 19. századi metszet, amely a Vasárnapi Újság egyik mellékletében jelent meg.
Szerencs másik kincse az eredetileg 1321-ben, román stílusban épült (ma református) templom, amelyet 1480-ban gótikus elemekkel építettek át. A hajó déli oldalának közepén egy 26 méter magas tornyot húztak fel az építkezés során. Rákóczi Zsigmond, a város református kegyura saját eklézsiája képére formálta a települést, és ennek megfelelően 1595-ben átépíttette a régóta romos templomot. 1671 és 1683 között, Báthory Zsófia kezdeményezésére a templom ismét katolikus szakrális térré vált, Thököly 1683-as szabadságharca óta azonban református templomként szolgál.
Olyan templomként, amely egyúttal történelmi-egyháztörténeti emlékhely is: a közepén áll Rákóczi Zsigmond és felesége késő reneszánsz síremléke (tumbája), amelynek feliratait Zsigmond udvari papja, a nevezetes prédikátor író, Miskolci Csulyak István fogalmazta meg latin és magyar nyelven. Az összefoglalóból pontosan kirajzolódik a Rákóczi fejedelmi család „ősatyjának” életútja:
Itt fekszik Rákóczi Zsigmond,
Az jámbor felőle jót mond.
Magyarországnak támasza,
Vala császárnak tanácsa.
Szendrő csudálta erejét,
Eger karját, nagy elméjét.
Erdély szerette oltalmát,
Az török félte hatalmát.
Mi honunkban lakó népek,
Óhajtjuk mint igaz hívek.
Azért Szendrő, Magyar, Eger,
Császár, Erdély s minden ember,
Sirassad édes Atyádot,
Megholt Rákóczi Zsigmondot.
Ezúton mondok köszönetet Bodor Máriának, a szerencsi vár épületében működő Zempléni Múzeum történész-muzeológusának és Kalina Dávidnak, hogy a szerencsi református templomról és a Rákóczi-tumbáról gazdag képanyaggal láttak el. Ez a múzeum érdekes kiállítások sorát kínálja, melyekbe az intézmény honlapja is bepillantást enged, addig is, míg újra Zemplén felé indulhatunk. A múzeum egyik büszkesége éppen a vár építés- és feltárástörténetét bemutató tárlat, a másik pedig egy archív képeslapgyűjtemény, ahonnan 2019-ben nagy segítséget kaptam Ida és Gyula című családregényem illusztrálásához.
Szerencsi barangolásunk végéről pedig – csemegeként – nem hagyható ki az 1922-ben alapított csokoládégyár, ahol az első világháború utáni nemzedék nagy örömére 1923-ban megkezdődött a finomságok, köztük a véleményem szerint világszínvonalú keserűcsokoládé gyártása. Szerencs szellemiségét, történelemtisztelő légkörét mi sem igazolja jobban, mint gyerekkorom nagy kedvence, a híres magyar várak képével díszített mini-csokoládétáblák sorozata, amelyek ékes-színes csomagolását sokan lelkesen gyűjtöttünk.
Tehát: szerencse fel, Szerencsre fel! Remélhetőleg nem sok idő múlva.
Szöveg: Petrőczi Éva
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
