A haza mindig több, mint az ország

A haza mindig több, mint az ország

Írásomnak a Felvidék.ma hasábjain történő közzététele elhatározásában két írás döntően befolyásolt: az egyik a Rákóczi Szövetség nagyszerű kezdeményezése, a „Magyar vagyok 2020… – fogalmazzuk meg a jövőnek szóló üzeneteinket!”. A másik „Stoffán György: Trianon 100. – ahogyan én érzem…” című cikke, ami szintén ezen itt jelent meg, remek szubjektív vallomásként, ami sokakat szólít meg, akik hasonló családi háttérrel, ilyen összetetten is egyértelmű módon magyarok a szétszakíthatatlan hazában.

Az ország lehet barna, piros, fekete, zöld, bármilyen, amilyenné a nagyhatalmi és a hazai „vezérek”, s követőik, vagy kiszolgálóik színezik. De történelmi alapigazság:
a magyar haza mindig piros-fehér-zöld.

Az ország lehet olykor mostohaanya. Erről tudnának „határon túli” rokonaink hosszan vallani, siratókat és magyar jeremiádokat, panaszdalokat énekelni-regélni, szinte valamennyi család hordoz a szívében ilyet a történelmi évezredes határokon belül. A haza viszont mindig Édesanya. Édes hazánk van, nem édes országunk.

A haza mindig testvér, soha nem mostohatestvér, mint olykor az ország. A hazát mindig lehet szeretni, az országot nem mindig. Bölcs magyar népünk ebben is találóan fogalmazott: honszerelem, honszeretet, hazaszeretet. Országszerelemről, országszeretetről alig.

A haza mindig befogad, visszafogad, marasztal, mint jó szavával anyánk. István királyunk Intelmei óta.

Soha nem az ország ment a bujdosókkal és a száműzöttekkel, hanem mindig a haza. Rodostóba Rákócziékkal, Torinóba Kossuthtal, s annyi-annyi 45-össel, meg korábbival, Wass Albertünkkel, Máraival, meg az 56-osokkal.

A haza és honszeretet ment Nagy Imréékkel szomszédos, idegen földekre vitetésük közben, meg fehér parlamenterzászlóval Maléter Pállal a szovjet tárgyalósátorhoz és halálig elkísérte őket.

De nem az ország ment a messze földre üldözöttekkel és jobb sorsra vágyókkal, sok százezernyi emigránssal, hanem a haza: a szülőház, az otthon emléke, a szavak és énekek, folyók és hegyek, erdők és aranykalászos mezők színe, illata, látványa, meg a búbos kemencék és kandallók melege, a szerelmek csak magyarul édes vallomásai, az imák anyanyelvi csodaélményei, énekeink és vicceink, humorunk és bölcsességünk…

Vagy amikor a látható egyház lehetett bármilyen, Habsburg-módra uralkodó és kegyetlenül protestánsüldöző, gyászévtizedeket és gályarabságot ránk rontó, más korban török világot kivédő, Európát megvédő, vagy békepapos, rafináltan idegen hatalombarát, pénzért lélekkufár, üldözött vagy éppen üldöző, ideológiai és néplélek-befolyásoló tényező félreértett, tudatosan félremagyarázott küldetéssel, hamis önértelmezésének felsőházi, vagy parlamenti kisiklásaiban, lelkésztársakat halálra ítélően.

Nem az országnagyokkal parolázó egyház volt az, hanem a láthatatlan, a lelki egyház, „fehér hajú, drága lelki édesanyánk”, aki mindig báránytiszta, áldozatvállaló volt és maradt hű és egyeneslelkű papjaival.

S a magyar haza a közelben és a távolban is ugyanaz volt és maradt: sorstépő mélységekben és szédítő sikermagasságokban, s megtanította hazafiait és leányait: lent a porban is lehet – a költővel ellentétben – énekelni, sőt szembeénekelni zord sorsviharokkal és magyarság-, meg egyházpusztító hatalmasságokkal a zsoltárokat, lelki énekeket.

Hírdetés

És az elmúlással szemben is. És szívderítőn dúdolni a győzedelmes Krisztus énekeit, mint Csiha Kálmán tette a Duna-deltában, alig-lábbal, sebzetten fizikailag, de lelkileg nem, s énekelni: „Az Áldott Orvos közeleg, a drága főpap Jézus”. S a lelki Édesanya és a haza annyira ott volt, hogy a román katonai ruhában a fegyőr is magyarul dúdolta vele ezt a gyógyító éneket. Vagy amint Tőkés László tette templomos védőfalai mögött Temesváron.

Az igazi egyház és haza kicsinyeit, gyermekeit, híveit, honpolgárait pelikánként saját testével is kész volt táplálni, ha arra szükség volt/van. Miként anyaországi és „határon túli”, a történelmi haza területén kitartó, helytálló egyházaink címerein és zászlóin látjuk.

És igaz ez is: lehet az országunk gazdaságilag sikeres, sok idegen befektető számító „jóvoltából”, de a haza képzett, iskolázott robotosai, kiművelt gyermekei, a honpolgárok az ország jó sorsának a megalkotói. A GDP növekedés is lelki és jellembeli ügy – ma már tudjuk. És jó hírünknek nem a reklámipar a letéteményese, hanem a becsületes, hozzáértő, magasan kvalifikált munka, a szakmunkás, szakmérnök, szaktechnikus – a szakember!

A „magyar Krisztus” és mennyei Atyja a Lélek pünkösdi nyelvén az, aki édes anyanyelvünkön súgja szívükre a nagy Igét: Én veletek vagyok a világ végezetéig! Ne féljetek, én legyőztem a világot! – Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy…

A legyőzhetetlen magyarságtudatunk! Eleinké, a mieinké és utódainké!

Hogy menekülni csak egy irányba szabadjon: az országból a hazába

Akkor megtanuljuk őseinkhez méltóan mindenek fölött szeretni, viszontszeretni a hazát, miként erről így énekelt a nemzedéknyi élményt nyújtó Simándy József Bánk bán szerepében: Sajgó sebét felejti Bánk, Zokog, de szolgálja népe szent javát…
A haza mindig a miénk, ahogyan Édesanyánk is halálig szeretettel és ezernyi élménnyel bevésett, „anyaízű, anyaillatú” név marad a szívünkben és személyazonosságunk jeleként minden okmányunkban.

A haza a miénk, övé mi

Idegenben és itthon is mindig a magyar hazáé vagyunk – aki magyar, annak ezt nem kell magyarázni, annak a szíve üzeni ezt. Úgy, amint azt a családról két évszázada írta az érzékeny szívű prédikátor:

Az országot el lehet hagyni, el tudják orozni, igazságtalan döntésekkel szét lehet szaggatni, elveszíthetjük részeit, kiléphetünk belőle, elegünk lehet az országból. De a hazából soha!
A hazából nem léphetünk ki sem életünkben, sem halálunkban, hisz ha Isten könyörül rajtunk, anyaföldben porladhatunk el.
A hazából pedig soha nem lehet elegünk.

A hazából soha nem léphetünk ki, ehhez a lelkünkből kellene kilépnünk, s ez lenne a halál, maga a nemzethalál. Személyes sorsunk is csak hontalan bolyongás lenne így. Ezért hát a haza mindenek felett és mindeneken túl, meg innen, s mindenek – lelkek és események – mélyén honol.

Ez a mély-haza, a bennünk hont foglalt hon. Ez egyszerre a magasban is ott van, csúcs-haza ez lelkünk égi horizontján, mélységes lélekmélységekben, meg álom- és reménymagaslatokban. Minden magyar szíve mélyén, imái hegytetőin. Úgy van bennünk, mint lelkünk testi formánk mélyén. Jó lenne ezt a „szentleckét” minden ma élő magyarnak megtanulnia – még időben!

Isten irgalmazzon nekünk, hogy ez így lehessen.
S akkor a pokol kapui sem vehetnek erőt rajtunk…


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »