A harmónia nagymestere – emlékezés Kodály Zoltánra 2.

A harmónia nagymestere – emlékezés Kodály Zoltánra 2.

1919-ben, a kommün alatt, Bartókkal és Dohnányi Ernővel együtt tagja lett a Zenei Direktóriumnak. Ma, ismerve a történelmet, könnyű lenne pálcát törni felette, de ne feledjük, hogy akkor, abban a történelmi pillanatban sokan gondolták úgy, hogy a Népköztársaságot felváltó Tanácsköztársaság a magyar állam törvényes és legitim formája, amely megvédi a határokat, lehetőséget ad fejlődésre és szociális igazságot teremt. Az Ellenforradalom után (akkor ennek a szónak nem volt olyan negatív csengése, mint a jelen korban) Kodály mozgástere beszűkült, de zsenialitása így is feltört: 1923-ban, a Székesfőváros 50. születésnapjára megírta a Psalmus Hungaricust. Látszólag egy ünnepi évfordulóra készült a mű, azonban sokkal mélyebb, a szememben egyenértékű Mozart Requiemjével; kifejezte a Trianon utáni magyarság fájdalmát és konok hitét. Tudjuk, a mű szövegét nem Kodály írta, de zseniálisan talált rá Kecskeméti Vég Mihály szövegére, hiszen ez a zsoltár egyszerre gyászének, lelkiismeretvizsgálat és a remény himnusza. Olvassuk el a mű szövegét az adott korba, 1923-ba képzelve magunkat:

 

„Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában (…)

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdasággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal (…)

Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod.
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled”

A mű egy csapásra a legnagyobb magyar zeneszerzők közé emelte Kodályt. 1930-ban az elsők között kapta meg a Corvin-koszorút, mely a két háború közti Magyarország egyik legrangosabb kitüntetése volt. Kodály végre lehetőséget kapott ezzel arra is, hogy nemzetnevelő munkáját kiteljesítse, s ezzel párhuzamosan a népzenét a magyar zene teljes jogú tagjává tette.

A műnek számomra van egy nagyon kedves vonatkozása is: bár szüleim 1932-ben születtek, de a Psalmus Hungaricus hatására adták nekem a Dávid nevet.

Ebben az időben született meg másik legismertebb műve is, mely egyben első dalműve is volt, a Háry János (1926). A darab első ránézésre egy lektűr népszínmű, olyasféle, amilyenekkel akkortájt telve voltak a színházak, mégis azoknál sokkal gazdagabb volt a mondanivalója. Háry János az egyszerű magyar parasztként jelenik meg, aki bár katonaként harcol a háborúban, mégis az egyszerű, otthoni életet vágyja, s a hatalmasok között is csak a szegények igazságát visszhangozza:

„Felszántom a császárnak udvarát,
Belévetem hazám búbaját.
Hadd tudja meg császár felsége,
Mi terem a magyar szívébe”

Amikor Háry elkiáltja magát: „a halottak menjenek haza!” mindenki egy pillanatra a háború értelmetlenségére gondolt, hogy nem egyéb az, mint a hatalmasok játéka – de a valóságban a halottak már nem térnek haza…

Furcsamód, ez a dalmű nem kelt életre a külföldi operákban, de a belőle készült szvit megszerezte Kodálynak a világhírnevet.

The post A harmónia nagymestere – emlékezés Kodály Zoltánra 2. appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »