Aki sokat jár, sokat lát. Jót, rosszat, szépet, csúnyát, s ha a jó s a szép gyönyörködteti, a rossz és a csúnya szomorúsággal tölti el. Vagy felháborodást vált ki, vagy bosszúságot okoz. Egyik sem kellemes érzés.
Vannak dolgok, amiket nem értek, és így, egyre őszülő fejjel, már nem is fogok megérteni. Sohasem szerettem a rongálást, a csak azért is virtuskodást, bár voltam én is fiatal, heves és olykor meggondolatlan is, volt, hogy elragadott az indulat, egyszer még poharakat is törtem össze – na, erre nem vagyok büszke –, és ha nagyon meggyűlik bennem a feszültség, akkor se a kutyámba rúgok, még ha épp ott lábatlankodik is körülöttem. Nem értem hát, miért jó a fiatal fát derékban kettétörni, miféle élvezet lehet laposra rugdosni egy szemeteskukát, kitépni a frissen ültetett virágot, összemázolni a falat, és a pusztítás különböző műfajait hosszan lehetne még sorolni, akad mifelénk belőlük mindenikből. Azaz majdnem mindenikből, mert a csőhajlítás ez idáig még nem dívott nálunk – rövid időn belül azonban máris jelenséggé vált.
Az első lefektetett táblatartót valahol az Olt negyedi tömbházak sűrűjében láttam meg, szűk utcácska végében, aki anno a többlakásos épületeket egymás mellé álmodta, arra bizonyosan nem gondolt, hogy a köztük szabadon hagyott sovány aszfaltcsíkokon járműveknek is közlekedni kell. Már-már sajnálni kezdtem a sofőrt, aki autójával elsodorta az elsőbbségadásra kötelező közlekedési tábla tartóját, ráadásul olyannyira, hogy a cső teljesen ráhajlott a járdára – de egy kicsit alaposabb helyszínelés után (nem kell Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy az ember olvasni tudjon a nyomokból) szomorúan kellett megállapítanom, mégsem autóval találkozott a vasoszlop. S mert természeti csapás ilyent nem tud okozni, hát kizárásos alapon nem maradt más, mint az emberi beavatkozás lehetősége. Töprengtem kicsit a látványon, aztán értetlenül továbbálltam.
A másodikat a központból kivezető egyik utca elején láttam, kevéssel a tömbháznegyedbeli eset után: hajszálra minden ugyanúgy, annyi különbséggel, hogy erre a lefektetett csőre nem elsőbbségadásra, hanem egy megállásra kötelező és egy gyalogátjáróra figyelmeztető tábla volt szerelve. A horganyzott táblatartó ezúttal is az aszfaltba illesztés fölött hajlott meg szinte derékszögben, nem kis munkájába kerülhetett a csőhajlítónak, míg ezt az eredményt elérte. A látvány ismét töprengésre késztetett, de bárhogy forgattam, bármiként próbáltam megközelíteni, a miértre továbbra sem kaptam választ.
És akkor most a harmadik. A helyszín ezúttal a Szemerja negyed, a lefektetett csövön gyalogátjáróra figyelmeztető tábla beépített villogókkal, tetején a lámpákat működtető fénykollektorral. Sértetlen a tábla is, az áramszolgáltató egység is, egyértelmű hát, a város különböző részein rövid időn belül megismétlődő jelenségnek nem a rongálás, hanem az erőfitogtatás a célja – s ha az ok ismert immár, a miért még mindig homályos. Vagy csak én lennék ennyire értetlen?
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
