Az Angliában született ír domonkos szerzetes, Herbert McCabe God, Christ and Us című, 2003-ban megjelent könyvéből tettek közzé idézetet a Vigilia szerkesztőségének Facebook-oldalán.
Akiknek volt szerencséjük elolvasni Flan O’Brian A harmadik rendőr című könyvét, biztosan emlékeznek még arra, hogyan töpreng az egyik szereplő a tükrökről. Arról beszél, hogy valójában nem is igazi önmagunkat látjuk, amikor tükörbe nézünk. A fény terjedésének véges sebessége miatt egy töredékmásodperccel fiatalabbnak látjuk magunkat a valóságosnál.
Ez az egész a hamvazószerdával kapcsolatban jut eszembe, amikor a keresztények megkezdik a hagyományosan az önmegtagadáshoz kapcsolódó húsvéti felkészülést. Érdemes megállnunk egy pillanatra, és elgondolkodnunk azon, mit is értünk önmagunkon és megtagadáson. A regényíró humorosan arra figyelmeztet, hogy már nem is igazán én vagyok az, akire éppen ránézek. Nem abban találom meg magam, amire rátekintek, hanem magában a tekintetben, a látás folyamatában;
Ezért mondta Jézus, hogy csak az menti meg magát, aki elveszíti önmagát. Nemcsak a vértanúságról és saját haláláról beszélt, hanem általában az emberi létezés lényegéről:
Nem arról van szó, hogy bűntudatunknak kell lennie amiatt, amilyenek vagyunk. Mielőtt még szégyenkeznénk önmagunk miatt, derülnünk kellene önmagunkon – azon, hogy mennyire fontosnak tartjuk magunkat és mennyire becsapjuk önmagunkat. Mivel azonban a világ olyan, amilyen, önmagunk fontosságának tudata, amely eleinte oly nevetségesnek tűnik, hamar szégyenletes dolgokat eredményez: önzést, kegyetlenséget és kapzsiságot.
Ezért hát két okunk is van az önmegtagadásra. Az egyik az, hogy énünket nem a tulajdonunknak kell tartanunk, nem olyasminek, ami a miénk és amihez ragaszkodnunk kell; aki nagyra tartja magát, annak adja jelét, hogy nem hajlandó vállalni az élet kockázatát; leragad annál, ami nemrég volt, leragad a tükörben látható képnél. A második ok, hogy az, aki az imént voltunk, amúgy is elég szánalmas volt. Valójában nem elégedetten, hanem töredelemmel kellene néznünk a tükörbe.
Mindez persze egész évben ugyanúgy igaz. Akkor élünk, ha nem a tükörben megjelenő ember vagyunk, hanem az, aki túllép ezen a képen, az az ember, aki a tükörbe néz. Aki elzárkózik a töredelemtől, az a kegyelemtől és az új élettől zárkózik el.
Nagyböjtben viszont drámai erővel jelenik meg mindez. Nagyböjtben külön is megjelenítjük, külön is színre visszük az önmegtagadást: meghalunk, hogy feltámadjunk, elveszítjük magunkat, hogy megtaláljuk önmagunkat, rátalálunk az életszentségre bűneink megvallásában, s örömre lelünk abban, hogy szégyelljük azt, amilyenek vagyunk.
Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
