A hála festője – bemutatjuk az ország legújabb hősét

A hála festője – bemutatjuk az ország legújabb hősét

Mivel pénze nem volt, a paraszolvenciát pedig elvből elutasítja, a gödöllői Lakatos Norbert nemrég különös módon hálálta meg az orvosoknak, hogy meggyógyították a kislányát: kifestette a kistarcsai Flór Ferenc Kórház egyik osztályát. A pozitív fogadtatáson fellelkesülve a huszonöt éves szobafestő már azon gondolkozik, egész kórházfelújítási mozgalmat indít el.

A kisember is lehet nagyravágyó. Lakatos Norbert szobafestő például arról ábrándozik néha, hogy lemegy a Balatonra sátrazni, és eltölt ott egy hetet a feleségével meg a gyerekével. Merészebb álmaiban egyenesen két hétről fantáziál, részletesen elképzeli, ahogy együtt fürdenek a tóban, hevernek a napon, délután pedig esznek egy lángost vagy – de ez már tényleg szinte utópia – egy hekket. Egyszóval patent életük lenne. Lakatosnál a patent azt jelenti, jó, kiváló, kitűnő. Patent ember volt a magyartanárja, és nagyon patentek a szülei. Aztán patent dolog autót vezetni, zenét hallgatni, játszani a kislányával. Szobát festeni szintén patent. És segíteni másokon is az.

***

Lakatos Norbert tizenhat éves volt, és már rég nem a színészetről álmodozott, hanem arról, hogy megéljen Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Lakatos Norbert a szüleitől két elálló fület és egy történetet örökölt, amely az osztrák nagymamájáról szólt. E szerint Lakatos nagypapa, aki kosárfonásból élt, Ausztriában egyszer egy vásáron gyönyörű nőt pillantott meg. A szépségről persze hamar kiderült, hogy magyar, a nagypapa pedig, mivel csak cigányul beszélt, azt az egyetlen mondatot mondta az ismeretlennek, amelyet magyarul tudott: te az enyém, én a tiéd.

A Lakatosok többet nem jártak Ausztriában. A család Gödöllőn telepedett le, Norbert apja kőműves lett, édesanyja a Ganz-MÁVAG-ban dolgozott betanított munkásként. Fent, a Királytelepen laktak, nem Máriabesnyőn, ahol a környékbeli romák általában éltek. Meg akarták mutatni… De mit is? Talán ők sem tudták erre a választ, de ott munkált bennük valami konok elszántság, hogy lássa a világ: valakik.

Lakatos Norbert például sokáig színész akart lenni. Rengeteg filmet nézett meg, de amíg kortársai Denzel Washingtonért vagy Wesley Snipesért rajongtak, ő egy furcsa idolt választott magának, Latabár Kálmánt. Rajongott a Latyinak becézett színészért, könnyesre nevette magát egy-egy alakításán, és ami talán még ennél is fontosabb, részben miatta kezdett szavalóversenyekre járni. Hetedikes volt, amikor első lett egy országos találkozón. Petőfi A magyar nemes című költeményét adta elő, az eredményhirdetéskor pedig csak állt a színpadon, és olyat tett, amit ritkán: sírni kezdett.

***

Tehetséges roma gyerekként hamarosan a pécsi Gandhi Gimnáziumba kezdett járni, de nem tartott sokáig ez az időszak. Lakatosék, akiknél főleg a téli hónapokban, amikor álltak az építkezések, a zsíros kenyeres napok egyhangúságát a vajas kenyeres napok törték meg, nem bírták fizetni a kollégiumot. Lakatos Norbert tizenhat éves volt, és már rég nem a színészetről álmodozott, hanem arról, hogy megéljen.

A fizikai munka nem volt tőle idegen, hiszen már gyerekkorától szinte folyamatosan dolgozott. A nyári szünetben néha burkoló bátyjának segített, néha mások hívták, ő pedig ment, elvállalt minden munkát. Fiatal volt, erős, kamaszként be tudta volna kapni a világot. Ha pénze volt, az nem maradt sokáig a zsebében, ivott, bulizott, goapartikra járt, ahová a budapesti Nyugati pályaudvarról szállították a buszok. A színhelyek és az arcok egy idő után már összekeveredtek előtte. Járt Bugyiban, partizott a Kékes tető mellett, de az a Kecske-hegy például hol lehet, ahol azt a jó kis trance-t nyomták? – erre már nem tudott visszaemlékezni.

Egyik nap aztán a gödöllői Erzsébet parkban észrevett egy lányt, odament hozzá, megszólította, majd hazakísérte. A lányt Szidóniának hívták, és a mellettük lévő utcában lakott. Ez meglepte. Korábban soha nem látta, vagy egyszerűen csak nem figyelt fel rá, most viszont alig tudta elengedni a kezét. Búcsúzáskor önkéntelenül is azt a mondatot mondta, amellyel a nagyapja szerzett magának feleséget: te az enyém, én a tiéd.

***

Meg lehet komolyodni egy pillanat alatt? A kérdés költői, mégis válaszolhatunk rá: neki sikerült. Mintha csak egy ajtót csukott volna be maga mögött, úgy hagyta el addigi életét. Szerelmes volt, és hirtelen értelmet kapott körülötte minden. Dolgozni akart, minél többet dolgozni, és ehhez már volt rendes szakmája is, hisz szobafestőként végzett a budapesti Ybl Miklós Szakközépiskolában. Lakatos Norbert bízott a jövőben. Amíg az emberek házat építenek, szükség lesz szobafestőre is, gondolta.

Hamar csalódnia kellett. Néha átverték, máskor csak kihasználták, munkával hitegették, alkudoztak, ő pedig tehetetlennek érezte magát. Azt nem tudtam, hogy cigány, hallotta nemegyszer, amikor megjelent valahol dolgozni. Dühös volt és elkeseredett. Egyszer, amikor szinte fillérekkel akarták kifizetni, ki is fakadt: ennyiért szart lapátoltassanak velem, de ne várjanak szakmunkát.

Pedig szerette, amit csinált. Jó volt beszívni a festék szagát, érezni a glettvas hűvös tapintását. Lakatos dolgozott mindenhol, gödöllői társasházon és budai luxuslakásban, egyszer még Németországba is kiment szerencsét próbálni, de onnan egy hónap múlva hazamenekült: honvágya lett. Nem sokkal később összeköltözött barátnőjével, aztán már nem akart sehová utazni. Boldog volt.

***

Kétezer-tizennégyben született meg a kislánya, Zsófi. Nagyon szereti a gyereket, ezért amikor az idén februárban hirtelen belázasodott, egészen kétségbeesett. A kislány nem evett, nem ivott, tüzelt a teste, úgyhogy egyik éjjel egy kölcsönautóval a kistarcsai Flór Ferenc Kórházba vitte. Hamar kiderült, Zsófinak szájfertőzése van, ám néhány ott töltött nap alatt teljesen meggyógyult.

Lakatossal madarat lehetett volna fogatni. Átélt valamit, amit talán így lehetne leírni: pozitív csalódás. Félt ugyanis a kórháztól, pontosabban a kórházaktól általában. Olyan sok rosszat hallott már az egészségügyben uralkodó állapotokról, hogy amikor végre hazavihette a gyerekét, az első gondolata a hála volt. De hogyan hálálhasson meg valamit ő, aki ellenzi a paraszolvenciát, ráadásul soha nincsen pénze? És akkor rájött: munkával. Ha pék lett volna, talán kenyeret süt, így azonban felajánlotta, hogy kifest valamit a gyerekosztályon.

***

A nővérszobára esett az osztály választása, Lakatos Norbert pedig a következő hétvégén Kistarcsára ment, és barackszínűre festette a helyiséget, majd összepakolt, és hazament. Otthon, ahogy az mostanában szokás, gyorsan felrakott a festésről egy képet a Facebookra, majd mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt aludni.

Később döbbent csak rá, milyen lavinát indított is el. Három nap alatt több mint tízezer lájkot kapott, és harmincezren osztották meg a posztját. Valamit nagyon eltalálhatott. Mintha csak pont egy ilyen hősre lett volna szüksége az országnak, egy abszolút civilre, aki a maga szerény eszközeivel próbál segíteni a nagy bajban lévő egészségügyön. Hamarosan különböző médiumoktól is elkezdték keresni. Írtak róla cikket az Origón, a 444-en, a Blikkben, a Meglepetésben, szerepelt a Tv2 Mokka című adásában, és beszélgettek vele a Music FM rádióban. Szeretné folytatni, amit elkezdett, kérdezte tőle Bochkor műsorvezető, ő pedig gondolkodás nélkül rávágta: persze, ha lenne hozzá festék.

Még aznap felhívta valaki. Forgács Balázs, egy festéket árusító weboldal tulajdonosa ajánlotta fel a segítségét, és rögtön meg is beszélték, hogy a hét végén találkoznak a kórháznál. Amikor Lakatos látta, hogy egy Mercedes SL kanyarodik a parkolóba, az autóból pedig egy fiatal, magas, izmos, szőkésbarna srác száll ki, rögtön erre gondolt: na, ez is egy habiraj. A habiszti cigányul ugyanis azt jelenti, csak teszi-veszi magát valaki, nem igazából csinálja, amit csinál.

***

Öt perc alatt kiderült, hogy tévedett. Forgács kedves volt és szerény, igazi patent ember, amikor pedig meglátta az újszülöttosztályon uralkodó állapotokat, az eredetileg tervbe vett egyetlen kórterem kifestése helyett rögtön azt kérdezte: miért nem az egész osztályt?

Két héttel ezelőtt, miután már végzett a kistarcsai kórházban, Lakatos Norbert újból kinyitotta a Facebook-oldalát, és meglepve látta, mennyi új üzenete érkezett. Legtöbben gratuláltak neki, buzdították, dicsérték, de volt, aki pénzt ajánlott fel neki. Ezeknek megírta, ha tényleg szeretnének segíteni, akkor inkább szerezzenek valami kifesteni való lakást, a pénzt pedig utalják a kórház számlájára.

Voltak azonban, akik maguk is a saját munkájukat ajánlották fel. Jelentkeztek asztalosok, ablakosok, még egy belsőépítész és egy grafikus is, hogy szívesen dolgoznának kórházakban. Ez szöget ütött Lakatos Norbert fejébe. Tényleg, mi lenne, ha ez egy mozgalommá válna, gondolta. Csak megjelenne egy rakás szakember valamelyik kórházban, elvégeznék azt, amire az intézménynek nincs pénze, és már tovább is állnának, mint a mesében. Norbert és csapata. Igen, Norbert és csapata. Az lenne csak igazán szép.

***

Néhány napja aztán a szüleinél járt Lakatos Norbert. Beszélgettek, ahogy szoktak, és hamarosan a kórházra terelődött a szó. Csak a hülye dolgozik ingyen, fakadt ki az édesapja, a kőműves, aki egész életében minden fillérért megszenvedett. A fia ránézett. Ő egy ideig állta a tekintetét, aztán lassan megváltozott a nézése, kissé távoli lett, mégis nagyon meleg. De azért jól tetted, mondta neki végül, az édesanyja pedig a fejére tette a kezét.

És Lakatos Norbert azt érezte, amit talán még soha, tisztán és erősen érezte, erősebben, mint korábban bármit: hogy felnőtt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »