A gyermekek védelmében

A gyermekek védelmében

Nem lehet megszokni azokat a híreket, amelyek a gyermekbántalmazásokról érkeznek. Szinte nem telik el úgy hét, hogy a közvélemény ne értesüljön olyan borzalmas esetekről, amelyeket szülők követnek el saját gyerekeik ellen. Még fel sem ocsúdtunk a gyöngyösi kislány halálra éheztetésének sokkjából, amikor múlt hét végén érkezett az újabb hír: apja verhetett agyon téglával egy két hónapos csecsemőt Recsken. A szülők rács mögött vannak.

Mi folyik itt Magyarországon? Milyen az emberek lelkiállapota? Megelőzhetők ezek az esetek? A hatóságok hibáztak? Ha igen, hol? Többek között ezekre a kérdésekre kerestünk válaszokat a tudomány, illetve a szakpoltika oldaláról közelítve.

A magyar lelkiállapot nem anyagi kérdés

Az egész társadalmat megdöbbentette a gyermekét halálra éheztető gyöngyösi házaspár esete. Lapunk dr. Császár-Nagy Noémi tanszékvezető egyetemi docens, az Egészségügyi Kollégium Klinikai Pszichológia és Pszichoterapeuta Klinikai Pszichológiai Tagozatának vezetője segítségével próbált utánajárni, hogy mi vezethet ilyen tettekhez, hogyan ismerhető fel a gyermekbántalmazás, milyen a magyar társadalom lelkiállapota és mit tudunk tenni a saját mentális egészségünkért.

– Nemrég egy házaspár halálra éheztette a gyermekét Gyöngyösön. Korábban Agárdon egy másik pár „fényt etetett” kisfiával, ami oda vezetett, hogy a pici elhunyt. Az elmúlt hetekben pedig egy édesanya kiugrott az ablakon kislányával. Mi vezethet odáig, hogy egy ember a gyermekét kínozza vagy megölje?

– Ezek tragikus esetek, melyeknek normális, természetes körülmények között nem lenne szabad megtörténnie. De nincs egyetlen olyan ok, amit ilyen ügyekben generálisan meg lehetne nevezni sem szociológiai, sem pszichológiai értelemben. A pszichológia azt tanítja, hogy az eseményeknek története és nem oka van. Minden eset más és minden ember, szülő, aki bajban van, egyéni figyelmet és segítséget kell, hogy kapjon. Ami közös lehet ezekben a történetekben, hogy a szülők különböző okoknál fogva bizonyosan súlyos lelki, pszichés zavarokban szenvedtek, amit nem is mindig úgy kell értelmezni, hogy pszichésen betegek, hanem hogy a szorongás, a feloldhatatlan kétségbeesés, a tehetetlenség és más stressz-faktorok hosszú távú fennállása okoz komoly pszichés zavarokat és torzulást, melyek aztán valóban elfogadhatatlan és felfoghatatlan tettekhez vezetnek. Amennyiben azonban az adott emberek segítséget kapnak, ezek a folyamatok a legtöbb esetben visszafordíthatóak, kezelhetőek és az ilyen tragédiák megelőzhetőek. Abban az esetben is, ha valaki ténylegesen elmebetegségben szenved, meg kell találni a módját, hogy ő saját maga és a családja segítséget kapjon. Az igazi megoldást a mentális betegségek vagy súlyosbodásuknak a megelőzése jelentené. Ehhez a népegészségügynek kiemelt területeként kéne kezelnie a depressziót, az alkoholizmust és a hasonló bajokat.

– Egy átlag ember számára elképzelhetetlen, miként fordulhat elő, hogy ezek a szülők közönyösen végignézik gyermekük szenvedését. Hogy látja ezt Ön mint szakember?

– Ahogy az előbb mondtam, normális esetben ez nem fordul elő. Csak súlyos lelki és pszichés zavarban szenvedő ember képes ilyen cselekedetre. Ennek a hátterében állhatnak elmebetegségek, súlyos szocializációs problémák, esetleg az, hogy a szülő maga is bántalmazott volt. De hangsúlyozni kell, hogy nem lehet generálisan egy problémát, jelenséget vagy okot megnevezni.

– Sokan azt gondolják, ezek a problémák inkább a szegényeket sújtják, ezért a gyermekbántalmazás is inkább ehhez a réteghez köthető.

– Ebben a kérdésben sincs általános szabály vagy mintázat. Az emberi lélek ugyanúgy működik a szegényeknél, mint a gazdagoknál. A bántalmazás mindenkinek ugyanúgy fáj. A szorongások mindenkinél egyformán fellépnek stresszhelyzetben. Esetleg a megküzdési stratégiákban lehet különbség: egy magasabban képzett, megtartó szociális környezettel rendelkező, kevesebb kudarcélményt hordozó személy könnyebben képes az őt ért kihívásokkal megküzdeni, mint egy magányos, reménytelen és tehetetlen ember. De ha jobban belegondolunk, egyik sem anyagi kérdés. Sajnos, a társadalmunk pozitív előítéletekkel illeti a gazdag, anyagilag sikeres személyeket, így sok helyzetben előnyösebb megítélést élveznek, mint az elszegényedett, leszakadó társadalmi réteghez tartozó emberek. Azonban semmi sem támasztja alá azt, hogy mondjuk a tehetős családok pszichológiai értelemben boldogabbak, a gazdagok jobb, szeretőbb szülők lennének, vagy hogy a szegény családok kevésbé törődnek gyermekeik sorsával. A magyar lelkiállapot jelenlegi helyzete nem anyagiak kérdése – mutatják ki sorra a vizsgálatok.

– Sokan azt gondoljuk, egy-egy ilyen esetet meg lehetett volna előzni, ha a kívülállók időben észreveszik, hogy baj van. Ön szerint ez jelenthetett volna erre bármi megoldást?

– Utólag mindig könnyű azt mondani, hogyan kellett volna cselekedni. Nem szeretnék ilyen kijelentéseket tenni, de általánosan igaz, hogy a tragikus események történetében sok ponton lehetett volna beavatkozni. Nagyon fontos levonni a tanulságokat, kielemezni az eseteket, és minden érintett személy, valamint közhivatal, döntéshozó és végrehajtó együttes részvételével újabb és jobb eljárásokat, biztosítékokat és hatékony segítő módszereket kidolgozni. Személyes véleményem szerint a magyar gyermekvédelmi rendszer szabályozottsága megfelelő alap lenne, de a végrehajtás pénzügyi és személyi feltételek hiányában elmarad a kívánatostól. A gyámhatóságok, a gyermek- és családvédelmi szakdolgozók minimálbérért ember feletti munkát végeznek, de nagyon kevesen vannak. Ez egy végtelenül megterhelő terület, minden nap szerencsétlen családok belső ügyeiben, konfliktusaiban részt venni, egy családgondozó egyedül erre nem is képes. Óriási a kiégés kockázata ezen a szakterületen. Hatékonyabb pszichológiai támogatásra lenne szükség, úgy a családgondozók, mint a családok estében. Szorosabb együttműködést kellene kialakítani a rendőrséggel, hiszen a kényszerintézkedések végrehajtásához az ő munkájuk elengedhetetlen. Sajnos ki kell jelenteni, hogy ez anyagi kérdés is, mert ha a veszélyes családból kiemelt gyermeket nincs hova elhelyezni – a lakóotthonokban tábori körülmények uralkodnak, kiégett pedagógusokkal -, akkor a rendszer lényeges elemei nem működnek. Nem utolsósorban a társadalmi hozzáállást is meg kell változtatni: amíg a szomszédok, az ismerősök, a háziorvos és a tanár is félrenéz, mert „nem akar beleszólni”, esetleg fél, mert az érintett család fenyegetően lép fel, addig nincs olyan megfelelő szociális környezet, amiben az ilyen esetek azonnal feltűnnek és minden szereplő egységes erővel lép fel. Ezen kívül pedig kulcsfontosságú lenne a pszichológiai és pszichiátriai ellátó rendszerek támogatása.

A gyerek önmagát okolja?

– Sokszor egy gyermek nem is tudja, hogy bántalmazzák. Azt hiszi, teljesen normális, ahogy a szülei viselkednek vele. Ráadásul a terror nem mindig jár fizikai jelekkel. Milyen fajtái léteznek az abúzusnak? Milyen hatással lesz a gyermekre a bántalmazás?

– Engedje meg, hogy kijavítsam: a gyermek mindig „tudja”, hogy bántalmazzák, csak nem érti, mindez miért történik. Ha már annyi realitásképe van, hogy felelősöket keressen, elsősorban önmagát okolja. Később a szülők által beállított felelősöket, és legutoljára magát a szülőt. Egy csecsemő is érzi, hogy ha nem kap enni vagy ütik, ha nem jut elég figyelemhez vagy érintéshez, akkor szenved. Az lehetséges, hogy ezt a szenvedést idővel elfogadja, mert ezt diktálja az életösztön, amivel a szülőn csügg. A gyermek a szülőtől függ, így létfontosságú, hogy együttműködjön vele, akkor is, ha ez a bántalmazás elviselésével és megszokásával jár. Ez a helyzet azonban súlyos pszichés torzulásokat okoz, és végül olyan állapothoz vezethet, amiben felnőve a gyermek szülőként éppen olyan rettenetes dolgokat követ el, mint amit vele is tettek: azonosul az agresszorával. A bántalmazás azonban valóban nemcsak fizikai lehet. Nemcsak az érzelmi, de a fizikai fejlődés szempontjából is elengedhetetlen a szeretet, a törődés, az elfogadás. A gyermek elhanyagolása, verbális megalázása vagy a szeretetlen bánásmód sokszor nagyobb károkat okoz, mint az alkalomszerű fizikai bántalmazás vagy más fizikai szükségletek hiánya. Beszélünk úgynevezett „fridzsider szülőkről”, akik önszempontúak, nárcisztikusak, hideg és szeretettelen légkörrel terrorizálnak. A bántalmazás felismerése nem mindig egyszerű, ennek ellenére a tüneteit minden pszichológus, tanár vagy orvos, de még a szomszédok is felismerhetik. A gyermek indokolatlanul zavart viselkedése, a szülőhöz való nem természetes viszony, mint például a túlkötődés, az érzelmi ambivalencia vagy rettegés a szülő jelenlétében, mind intő jelek lehetnek. De ilyen az iskolai teljesítőképesség hirtelen jelentős romlása is. Viselkedészavarok mögött is meghúzódhat a bántalmazás, mint egyik ok. Nincs általánosan felmutatható jel a rossz bánásmódra, mindig nagy érzékenységgel, empátiával és kellő szakértelemmel kell az eseteket vizsgálni. A szakértelem alatt az iskola- és óvodapszichológusok alkalmazását, a pedagógusok ilyen irányú tréningezését, és a pszichológiai igazságügyi szakértők tevékenységét és annak megfelelő szabályozását értem. Ez végtelenül hiányos hazánkban. Az azonban nagyon fontos, hogy ha felmerül a gyanú, ne nyugodjon meg a gyermekvédelmi jelzőrendszer (tanár, gyámhatóság, háziorvos, gyermekvédelmi szakszolgálat, rendőrség, pedagógus) egyetlen tagja se, amíg megfelelő módon nem jár a dolog végére. A rendőrök képzése is elengedhetetlen, hiszen gyermek meghallgatása újra és újra az esetleges traumáját mélyíti.

Látók, pszichológusuk, papok

– Az ilyen családi minta öröklődik. Milyen lehetőségei vannak egy gyermeknek, hogy ne vigye tovább ezt a sémát? Egyáltalán ilyen durva bántalmazás után lehet teljes és kiegyensúlyozott életet élni?

– Természetesen nem lehet meg nem történtté tenni. De a pszichoterápia hatékony segítség abban, hogy az ember ezeket átdolgozza, a sebeit gyógyítsa, a rossz mintákat tudatosítsa és megtanuljon bizonyos sérelmekkel együtt élni. A legtöbb esetben kialakítható a teljes élet – hiszen mindegyikünknek vannak sebei és szorongásai, amivel együtt élünk -, de pszichológiai segítség nélkül ez nem tud létrejönni, vagy nagyon valószínűtlen.

– Ez a sok eset arról árulkodik, hogy a magyarok mentális állapota finoman szólva is hagy kívánni valót maga után. Zacher Gábor toxikológus azt mondta, nemsokára egymillió alkoholista országa leszünk, ami szintén azt mutatja, hogy baj van a társadalom lelkiállapotával. Ön hogy látja ezt a helyzetet? Vajon mi vezetett idáig?

– Ennek a kérdésnek a megválaszolása több könyvet is megtöltene. De nagyon jó és fontos felvetés, mellyel minden állampolgárnak, felelős vezetőknek, a társdalom értelmiségi rétegének, orvosoknak és persze a pszichológusoknak is foglalkoznia kellene. Egy társadalom adott lelki, fizikai és pszichés állapota mindig az előző generáció örökségén alapszik. Ezt a lokális, a globális, a gazdasági, a politikai, a technikai és a társadalmi folyamatok alakítják. Az így kiérlelt értékeket, hiteket, normákat, tapasztalatokat és mintákat adjuk tovább utódainknak. Ebben a ciklikus folyamatban persze az egyén nem tehetetlen elszenvedője a történéseknek, hanem maga is aktívan reagál és alakítja ezt. Na most, ha ezt vesszük alapul, kérdezzük meg magunkat, hogy mennyiben egységes ma a magyar emberek értékrendszere? Milyen a társdalom értékeken és közösségen alapuló megtartó ereje? Milyen férfi, női, vezetői, szülői, állampolgári mintákat követünk? Kaptunk-e egyáltalán? Milyenek az egyén kilátásai a saját jövőjére nézve? Milyen eszközei vannak a szorongások oldására vagy milyen mintákat kap a kihívásokkal való megküzdésre? Hogyan állunk a természetes támogató rendszerekkel, mint a család, barátok, szomszédok, és a hivatásos támogató rendszerekkel, mint a pszichológiai szolgáltatások, szociális szolgáltatások? És vizsgáljuk ezeket a körülményeket két-három generációra visszamenőleg. Nem vállalkozom arra, hogy most egy komplex és kész választ adjak erre a problémára. Ezen kérdések megválaszolása után megismerhetjük az okokat, a jelenlegi helyzetet és így a megoldásra is kísérletet tehetünk. Nagyon bonyolultnak és hosszadalmasnak tűnik, de a szociológus és pszichológus kollégáknak ez nem nagyobb kihívás, mint egy közgazdásznak elemzést írni az Európai Unió gazdasági helyzetéről. Már ha van, aki kíváncsi rá és van hajlandóság a megoldásra. Én hiszem, hogy a mostani kormányzatban van erre hajlandóság. A kormány előtt van a Magyar Pszichológus Kamara felállítását célzó törvényjavaslat, mely az alapja annak, hogy a pszichológia tudománya a megfelelő helyre kerüljön, és kilépjen a „bolondok kezelése” megítélés rossz és téves képe mögül. Fontos, hogy legyen egy olyan, a kormány, a szakma és a társdalom által is elismert szervezet, amit meg lehet szólítani az ilyen és ehhez hasonló problémáknak a megoldásában, már ami a pszichológiai kérdéseket illeti. Az MPÉE, vagyis a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesülete 27 éve szorgalmazza a Kamara felállítását, az elmúlt években magam is emberfeletti erőfeszítéseket tettem ebbe a munkába. Az MPÉE több más szervezettel együtt részt vett a törvénytervezet kidolgozásában és hiszek abban, hogy a felálló Kamara egy erős és hatékony partner lesz a döntéshozóknak, a terepen dolgozó kollégáknak, valamint az egész társadalomnak. Egy ilyen szervezet képes egy új és helyesebb „brandet” építeni a társadalomban, valamint vonzóvá tenni a lehetőséget, hogy mindazok forduljanak pszichológus szakemberhez, akiknek segítségre van szüksége. Egy kamarával talán megvalósítható, hogy elérhető legyen megfelelő és kellő számú pszichológus szakember, minden helyen és szervezetben, ahol szükség van rá. Valamint a pszichológus szakma alkalmas érdekérvényesítő és tárgyalópartnere válna a mindenkori kormányoknak a társadalom érdekében.

– Ezek szerint nálunk még gyerekcipőben jár a „segítségkérés”. Mennyit és miben tudna segíteni egy-egy szakember?

– Magyarországon dübörög a „pszciho-business”, a könyvesboltok tele vannak pszichológiai, bölcseleti, életvezetési, vallási és ezoterikus könyvekkel. Ez egy markáns jel arra, hogy a magyar társadalomban mekkora éhség van a lelki életre, az önismeretre és a segítségre. Ennek ellenére még mindig elfogadottabb és gyakoribb jósnőhöz, asztrológushoz vagy „látóhoz” menni, mint pszichológushoz vagy paphoz. Ez baj. A képzetlen „segítők” és önjelölt gyógyítók sokszor többet ártanak, mint használnak. Nemcsak ronthatnak a helyzeten, és esetleg egyszerűen csak elveszik a kliens pénzét segítség nélkül, de mire esetleg szakemberhez kerül az illető, a pszichológusnak meg kell küzdenie a kliens csalódottságával és bizalmatlanságával, ami a szolgáltatók által okozott kudarcélményből fakad. Pedig a tanácsadó pszichológusok 5-7 évet, a klinikai szakpszichológusok és pszichoterapeuták 12 évet tanulnak, hogy segíthessenek. Ez nem szorul további magyarázatra. Egy képzett szakember segíteni tud a valódi problémák feltárásában, megerősíti az egészséges személyiségrészeket, így támogatja a klienst abban, hogy megküzdjön a sérülések okozta fájdalommal és szorongással, végső soron pedig egy teljesebb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életvezetéshez tudja elkísérni. Ellentétben a „távgyógyítókkal” és „jövendőmondókkal”, mi nem ígérünk csodákat vagy könnyű utat, de a végeredmény, azaz egy tartósan kiegyensúlyozott és boldogabb élet mindenkinek elérhető a megfelelő szakember kíséretével.

– Mi jelenthetne megoldást? Hogyan lehetne a magyar társadalom mentális állapotán javítani?

(…)

Sinkovics Szilvia interjúja a friss Barikád hetilapban olvasható.


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »