A gondűző rodoszi napfény

A gondűző rodoszi napfény

Hol máshol lehetne a civilizációk sokszínűségéről beszélgetni, mint Rodoszon? Jól tudja ezt a berlini székhelyű Civilizációk Párbeszéde (DOC) elnevezésű szervezet, hiszen már 14. éve tartja itt e témának szentelt nemzetközi konferenciáit. Adja magát a még október elején is nyárias napsütés, s a tenger vize is lehűtheti a manapság a sokszínűségben leginkább csak a káoszt meglátó forrófejű gondolkodókat. Ráadásul a török partok közelében, kultúrák találkozási pontján fekvő csodálatos görög sziget optimizmussal is eltöltheti az Európában zajló folyamatok miatt kétségbeesetteket. S nem csak a gondűző, az idegeket kisimító napfénynek köszönhetően. Változatos és zaklatott történelme ellenére ugyanis Rodosz az első pillantásra híven igazolja, hogy a civilizációk érintkezése nemcsak elvesz, hanem adhat is.

A szigeten – ahol egykor az ókori világ hét csodájának egyikeként a Héliosz istent ábrázoló több mint 30 méter magas szobor, a Kolosszus várta a kikötni készülő hajókat – már a föníciaiak építettek telepeket és templomokat, majd a minószi civilizáció hatókörébe került. Ezután a mükénéi kultúrát képviselő akhájok foglalták el. A dórok Krisztus előtti XI. századi érkezésével indult meg igazán Rodosz fejlődése, s a sziget stratégiailag fontos elhelyezkedése miatt a későbbiekben is többször gazdát cserélt. Előbb lerohanták a perzsák, majd az athéni szövetség borított fölé védőszárnyat. Aztán megint jöttek a perzsák, nyomukban pedig Nagy Sándor. A város egyre fontosabb kereskedelmi és kulturális központ lett, a római nemesek például a birodalommal szerződéses viszonyba került városban iskoláztatták fiaikat.

A később meghatározó kereszténységet az I. században Szent Pál hozta a szigetre, majd a XIV. század elején a Szentföldről kiszorított Szent János Ispotályos Lovagrend erősítette tovább. Ebben az időszakban épült egyebek mellett az impozáns Nagymesteri Palota is. Közben építettek itt kereskedelmi állomást Bizánc engedélyével a velenceiek, megálltak a szigeten a keresztes hadjáratra vonuló Oroszlánszívű Richárd és II. Fülöp Ágost csapatai, s egy időre szemet vetettek rá a genovaiak is. A lovagok sokáig ellenálltak az Oszmán Birodalomnak, míg végül I. Szulejmán százezres hadával bevette a szigetet, amelynek sorsát ezután négy évszázadon keresztül a török megszállás határozta meg. A XX. század elején jöttek csak az olaszok, majd a II. világháború után Churchill először ugyan Törökországnak szánta, végül azonban mégiscsak Görögország része lett.

Rodosz példája és szellemisége tehát segíthet elgondolkodni azon, miként lehet megbirkózni a sokszínűséggel, s miként válhat a fejlődés mozgatórugójává. Már csak azért is, mert az Európai Unióban már 20-25 millió muszlim él, így a sokszínűség realitás. Erre csak most ébred rá a jóléti, fogyasztói világba belealudt „öreg kontinens” elitje, retten meg a kritikus tömeg láttán az átlag európai, s lovagolják meg a félelem hullámait a pillanatot megérző és egyéb gondjaikról a figyelmet elterelő populisták. Az európai tudatalattiban lassan minden baj okozójává a muszlimok válnak, akiknek jelentős része szintén nem érzi magát komfortosan, s a frusztráltság nemegyszer tör ki belőlük agresszivitásban. Ám ahogy a keresztény Európát sem lehetett azonosítani még a legsötétebb időkben sem eszement szélsőségeseivel, úgy a muzulmán világ sem egyenlő az Iszlám Állammal.

Pillanatnyilag a neoliberális világuralmat hirdető Francis Fukuyamával szemben a civilizációk ütközését előrevetítő Samuel Huntington áll nyerésre. A globális faluvá vált világban a migráció és a civilizációk találkozása az egyik legfőbb kihívás, amely egyrészt felszínre hozta Európa megannyi belső problémáját, másrészt agyelszívó hatása miatt egész régiókat juttat a jelenleginél is kilátástalanabb helyzetbe. Ahhoz, hogy mégse teljesüljön be Huntington sötét jóslata, képesnek kell lennünk meghallgatni a másikat. Mert a párbeszéd itt kezdődik! S nemcsak kereszténynek és muszlimnak kell(ene) szót érteniük egymással, de Európa sok tekintetben megosztott országain belül is meg kellene hallani a másik hangját. S nem csak akkor, amikor éppen mi vagyunk bajban. Persze ez a párbeszéd nem lehet határtalan, világos keretet kell neki szabni. Ilyen közös alap lehet például az emberség, s akkor nem bőrszíne vagy vallása, hanem tettei alapján kerül egyik vagy másik oldalra az ember.

Csak remélni tudom, hogy ilyen gondolatokra nem kizárólag a napsütötte Rodoszon jut az ember. Ahol a tenger morajlása és a verőfény egy pillanatra azt is elfeledteti, hogy néhány éve még a görög gazdaság összeomlásától féltettük Európát. S bár ez a gazdaság most sem sokkal izmosabb, mint volt, jelentem: a görögök megvannak. Az autók ugyan mintha kopottabbak lennének, az ingatlan­piac megzuhant, a feketemunka is több lett, de a görögök mosolyognak. Élvezik a tengert és a napsütést!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »