A ferenci páparadoxon

A felmerülő ellentmondások a katolikus világ szellemi vezetőjébe vetett hit lankadását is eredményezhetik, s mindez újabb kihívásokat vetít előre.

Oláh Dániel szerzőtársunk leleményes „pápazdaságtan” cikksorozatából már megtudhattuk, hogy miben is merül ki a Szentszék gazdasági moralitása. A Szentatya a krakkói katolikus Ifjúsági Világtalálkozó nyitóceremóniáján elmondott hitvallásával azonban ezúttal a menekültügy terén tisztázta álláspontját. Ferenc a roueni tiszteletes mártírhalálának és a menekültválság eszkalálódásának hatására elismerte: háborús körülmények uralkodnak.

Híveit ugyanakkor a menekültek gyámolítására és szolidáris magatartásra buzdította, mondván: a háború elől menekülő áldozatok befogadása a katolikus világ erkölcsi kötelessége. Nem kétséges, a Szentatya szavai igazi ferenci páparadoxonként hatnak. Hogyan lehet egyszerre védekezni és gyámolítani, miközben az európai polgárok állandósult terrorveszélyben élnek? S ha a háborús menekülteket gyámolítani is kell, mi lesz a sok százezer gazdasági bevándorlóval? A felmerülő ellentmondások a katolikus világ szellemi vezetőjébe vetett hit lankadását is eredményezhetik, s mindez újabb kihívásokat vetít előre.

A szokásosnál is fokozottabb várakozás előzte meg a július 26-án induló krakkói katolikus Ifjúsági Világtalálkozót, s mondhatni, a helyszínválasztás sem volt véletlenszerű. Krakkó, a hajdani II. János Pál pápa egykori püspöki székhelye ugyanis egyfajta egyetemes morális világítótoronyként jelenik meg a saját keresztényi erkölcseivel meghasonlott kontinens felett. Így az európai értékek és identitás feltámasztásában bizakodó hívek a találkozótól saját spirituális megerősödésüket is várták.

Ferenc pápa szavai azonban az illegális bevándorlás, s a vele együtt kibontakozó mindennapos terrorizmus árnyékában élő hívek számára a lelki megnyugvás helyett csak értetlenséget okoztak. Karizmatikus erkölcsi vezetőre vágytak, aki számukra is védelmet nyújt, de ehelyett tanácstalanság maradt osztályrészük. Holott a Szentatya gondolatainak első fele, az alapprobléma felvetése mindenképpen megszívlelendő. Eszerint világunk destabilizálódott, háborús állapotok alakultak ki, melyeket elsősorban gazdasági és pénzügyi érdekek irányítanak. (Persze mi mást is mondhatna a latin-amerikai felszabadítási teológián felnőtt katolikus egyházfő?) A konfliktusok forrása így alapvetően nem vallási természetűként azonosítható, ugyanakkor a tömeges bevándorlás – a radikális iszlám európai megerősödésével – kiélezte a keresztény-iszlám ellentéteket, így az alapkonfliktus vallási jelleget öltött.

Mindez a hitéleti viszályok kizárásán, illetve az államok szuverenitásán alapuló vesztfáliai típusú nemzetközi berendezkedés végét jelzi. Igaz, a vesztfáliai rendszer felett sokan már a nemzeti hatásköröket kikezdő globalizáció miatt vészharangokat kongattak, de a globalizáció még csak a rendszer alapjait gyengítette meg. Az illegális bevándorlás nyomán fellángoló radikális iszlám azonban a vallási konfliktusokat ismét a nemzetközi (legalábbis európai) kapcsolatok középpontjába állította, amely jellegét tekintve az európai nemzetközi „társadalmat” a XVII. századot megelőző, vallási motivációkkal terhelt ellentétek világába vezeti vissza. Ebben a helyzetben Európának a „nyáj” védelme érdekében egy igazi „kősziklaként” működő egyházfőre lenne szüksége, de úgy tűnik Ferenc pápa saját idealizmusával ezt a funkciót képtelen lesz ellátni.

A Szentatya ugyanis szolidaritásra és befogadásra sarkalló szavaival a legtöbb európai kormányzatnál, s ami még rosszabb, maguknál a hívőknél is süket fülekre fog találni. Hiába mondja Ferenc pápa, hogy legyünk szolidárisak és viselkedjünk emberbarát módon, ha az uniós polgárok többsége az illegális bevándorlásban fokozott terrorfenyegetettséget, terjedő bűnözést, növekvő kulturális kitettséget, vagyis saját egzisztenciális kiszolgáltatottságát látja. Hiába hangsúlyozza az egyházfő az uniós kvótarendszert csípőből elutasító Andrzej Duda lengyel elnöknek, hogy „ne féljenek” a rászorulók befogadásától. Mintha csak II. János Pál történelmi „ne féljetek” felszólítását hallanánk visszacsengeni. De míg az utóbbi a kelet-közép-európai társadalmaknak a kommunizmus legyőzéséhez adott felbecsülhetetlen lelki muníciót, addig az előbbi az idealista szolidaritáson keresztül a keresztény Európára nézve veszélyt rejt magában. (Végeredményben a würzburgi baltás gyilkost – akit egyébként hazánkban egyszer már őrizetbe vettek – is pusztán emberbaráti szeretetből német gyermekek fogadták annak idején. Saját jószándékunkat játsszák ki ellenünk!)

A mindennapok tapasztalataiból, főként a német willkommenskultur kudarcából jól látszik, hogy a korlátlan humanitárius befogadás a válság kezelésében nem hogy megoldást nem jelent, hanem magát a hatékony beavatkozást lehetetleníti el. Mindennek tükrében a Szentatya idealista állásfoglalása csupán utópiaként értelmezhető. Ez persze nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk a rászorulók gyámolítását, de ez csakis abban az esetben történhet meg, ha a befogadás a saját biztonságunkat védő dublini és schengeni normáknak megfelelően, legálisan megy végbe. (Itt persze rögtön kiderül, hogy a „háborús menekültként” aposztrofált jóléti bevándorlók sokasága a szabályok betartására koránt sem hajlandó. Regisztráció a magyar határon? Hogy a németek ide toloncoljanak vissza? A szegény Magyarországra? Ugye kedves európaiak, ezt Önök sem gondolják komolyan…)

A „szegények pápájának” nyilatkozatai azonban nem nekünk, európai keresztényeknek és katolikusoknak mutatnak kedvező irányba. Kifejezetten úgy tűnik, hogy a Latin-Amerikában divatos felszabadítási teológia európai alkalmazása hosszútávon nem életképes konstrukció. Felszabadítási utópiák kergetése helyett inkább a menekültek szülőföldjének valós „felszabadítására” (stabilizálására) és az egyre kiszolgáltatottabbá váló európai hívek fokozott védelmére lenne szükség.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »