Prohászka Ottokár (Nyitra 1858. október 10. – 1927. április 2. Budapest) magyar római katolikus pap, egyházi író, filozófiai és teológiai doktor, politikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, országgyűlési képviselő, 1905-től haláláig Székesfehérvár tizenötödik megyés püspöke.
A magyar keresztényszocializmus, legjelentősebb képviselője az 1920-as évek Magyarországának egyik legbefolyásosabb embere, a magyar egyháztörténet egyik legismertebb alakja, egyben a 20. század magyar történelmének egyik legvitatottabb személyisége.
Édesapja, Prochaska Domokos (1817–1879) Morvaországból származott, ősei német ajkú iparosok, hivatalnokok voltak. Az Osztrák – Magyar Monarchia hadseregének tisztjeként egyre feljebb haladt a ranglétrán és egy vadászezred hadnagyaként került Magyarországra. Egy pozsonyi bálon találkozott az alig 19 éves Filberger Anna Mária Antóniával (1838-1888), Filberger András és Ehrengruber Anna lányával. Mivel a Prochaska család nem rendelkezett a kaucióhoz elegendő anyagiakkal, Domokos kilépett a seregből, s jelentkezett a Pénzügyminisztériumba, ahol tisztviselői álláshoz jutott.
A házaspár Pozsonyba költözött, de első gyermekük, Ottokár mégsem ott, hanem Nyitrán született, a várandós anya szülei házában. Filbergerék felmenői Svájcból települtek át Nyitrára, s csakhamar a város egyik legtekintélyesebb családjává váltak, az 1800-as években német nyelvű magyaroknak vallották magukat. Ottokár anyai nagyapja, Filberger András, fiatalkorában pékmester volt.
A család többször változtatott lakhelyet, az apa áthelyezése miatt. 1861-ben Rózsahegyre költöztek. Itt születtek testvérei is, Irma és Gusztáv. Ehhez a városhoz kötötték első élményei, itt tanult meg járni, beszélni, a helyi templomban hallgatta élete első szentmiséjét. A környező gyönyörű táj lenyűgözte a hat-hétéves Ottokárt, becenevén Ottót.
1869-től két éven át a Nyitrai Piarista Gimnáziumba járt, ahol a legkiválóbb tanulók közé tartozott.
Két év után a kalocsai jezsuita gimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt határozta el 14 éves korában, hogy szerzetes lesz. Apja tanácsát követve, 1873-ban felvételt nyert az esztergomi szemináriumba, ahol világi papok és bencés szerzetesek oktattak. Itt érettségizett 17 éves korában. A német nyelv mellett megtanulta a magyart, a szlovákot és a latint, de művelte a francia, ógörög és héber nyelveket is. Teológiai tanulmányait Simor János érsek kezdeményezésére Rómában végezte a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként és a Gregoriana Pápai Egyetem hallgatójaként, ahol filozófiai és teológiai doktorátust szerzett. 1881. október 30-án szentelték pappá Rómában.
1882-ben Esztergomban kezdte meg pályafutását, a belvárosi templomban. Ebben az évben az esztergomi líceum dogmatikatanára, 1890-től pedig spirituális lett, mellyel forradalmasította a magyarországi papnevelést. 1901-ben a férfiaknak tartott lelkigyakorlataival szerzett országos ismeretséget. Esztergomi évei alatt a Magyar Sion társszerkesztője és az Esztergom című politikai lap főmunkatársa illetve kiadója volt. 1904-ben a Budapesti Tudományegyetem dogmatikatanárává nevezték ki.
Farkas Edittel (1877-1942, katolikus szerzetesnő, tanár), megalapította a Szociális Missziótársulatot. Püspöki birtokain 1914-1918-ban megvalósította az örökbérletet, miután 1500 hold földet parcellázott fel, elsősorban a nagy háborúból hazatérők között, vagy/és az elesettek családjának.
A Katolikus Néppárt egyik alapítója, a magyar keresztény-szocialista mozgalom vezéregyénisége. 1919-ben a proletárdiktatúra megdöntésére szervezkedő székesfehérvári ellenforradalmárok vezetője. Szociális és reformtervei megvalósítása érdekében szerepet vállalt a világháború utáni első nemzetgyűlésben. 1920–1922 között Székesfehérvár országgyűlési képviselője, és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke volt, ugyanakkor hamar kiábrándult a „keresztény kurzusból”. 1909-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1920-tól rendes tagja lett. 1915-ben a Szent István Akadémia alapító tagja volt. 1926-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé lépett. 1927-ben a Központi Papnevelő Intézetben hunyt el. 1938 óta a székesfehérvári Prohászka Ottokár-emléktemplomban nyugszik.
Írásai máig hatóak, gondolatai, személye ma is viták tüzében áll. Szellemi irányultságát, lelkiségét, római neveltetése határozta meg. XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikájának fordítójaként a szociális gondolkodás hirdetője lett, a századfordulón az egyházban megvalósítandó reformokat sürgette.
Már főpapi beiktatásakor a magyar közélet egyik legtiszteltebb egyénisége, aki a szabadelvűséget és az egyház összefonódásának filozófiáját és annak fontosságát hirdette. Székesfehérvár fejlődésének nagy pártolója, az egyházmegye puritán, közvetlen, tevékeny, mecénás és adakozó püspöke. Ezzel szemben nyílt antiszemita, a numerus clausus-törvények magyarországi beiktatásának vezéregyénisége. 1927-ben bekövetkezett hirtelen halála megrendítette a magyar közéletet. Püspöki székvárosában gyorsan kultusza alakult ki: szobra és emlékműve is áll a városban, park és utca őrzi nevét, sírtemploma, a Prohászka Ottokár-emléktemplom Magyarország egyik legnagyobb egyházi épülete.
A magyar lelkiségre gyakorolt hatását Pázmány Péteréhez hasonlítják. Az Eucharisztia és Krisztus misztériuma mélyen foglalkoztatta. A 20 század nagy misztikusai közé sorolják. Összes műveit 25 kötetben 1928–1929-ben a Szent István Társulat adta ki, Schütz Antal piarista dogmatika professzor szerkesztésében.
Az ott megkeresztelt Prohászka emlékét két emléktábla őrzi. Egy latin nyelvű „Virtute vixi! Memoria vivit! Gloria vivet! – Erényesen élt, emlékünkben ma is él, megdicsőülten örökké élni fog” – felirattal, valamint egy magyar és szlovák nyelvű emléktábla.
Végezetül álljon itt egy részlet Prohászka Ottokár, Iránytű a magyar ifjúság számára című írásából:
„A haza nem föld, melyet nomád népek sátorfái mérnek, nyájaik patái föltúrnak, a haza oly föld, mely otthonunk lett, melyhez életünk tapadt. A nemzet nem néptömeg, hanem egyetérző, rokon nép, egy érzés, egy élet. Hosszú századokon át lett azzá! Visszatérve bölcsőnkhöz, elmélkedjünk nagyságunk s dicsőségünk s gyászunk esélyein, kérjük számon életünk titkait, nagy eszméit, gondolatait, érzelmeit, hogy ami naggyá nevelt minket, hálás szeretetünk elismerésével koszorúzzuk. A magyar nép nemzeti eszményei mind a kereszténységből valók.
Minden, ami szent, nemzeti lett, s minden, ami nemzeti volt, szent lett. A magyar korona szent korona, a magyar király apostoli király, a magyar zászló a szent Szűz zászlaja, a magyarság ideáljai: István, Imre, Erzsébet, Margit, Jolánta, Kinga, Árpád vére s katolikus szentek. Magyarország története sokáig a kereszténység védelme, azután kétszáz éven át a vértanúság szenvedése, vergődés a félhold zsarnoksága alatt, a nemzet erkölcsi élete: a hit, bizalom, remény, kötelességtudás, jogérzet, minden, ami lelki, a kereszténységből való volt, az ápolta szívét, az egyenesítette föl újra meg újra a vad elnyomás és hanyatlás korszakai után, lelki életének ő volt csillaga.”
Forrás: Wikipédia, Pázmaneum
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
