A Don-kanyar fogságában

Vajon az ezernyi magyar, vagy akárcsak a XX. századi tragédiák közül vajon miért épp a II. Hadsereg tragédiája az, amitől nem tudunk szabadulni?

Ha csak a számokat nézzük: volt a XX. században nagyobb lélekveszteséggel járó szerencsétlenség is, mégis, a Don-kanyar az értelmetlen pusztulás szinonimája lett a lett kollektív tudattalanunkban.

Talán azért, mert ez volt ez első tömeges emberhalál az I. Világháború óta.

Talán azért, mert ez a szerencsétlenség az egész nemzetet érintette; még ma is, ha szóba kerül egy társaságban, valaki biztos van, aki elmeséli, hogy ők is ott veszítették el egy családtagjukat.

Talán a tehetetlenségérzet miatt; mert százezernyi férfit tépett szét a gránát, fagyott halálra az útmentén, talált el a golyó, miközben az otthoni lakosság a jól fűtött lakásaikban Karádi Katalint hallgatta a rádióban. Később már közös volt a szenvedés: a magyarországi harcoknál a polgári lakosság együtt szenvedett a katonákkal, de ekkor még éles volt az ellentét a báltermek és a lövészárkok között.

Talán az értelmetlenség miatt: mert II. András szentföldi keresztes hadjárata óta nem harcolt magyar katona ilyen távol a határoktól, ennyire idegen érdekekért. Később az Árpád vonalban, Budapest ostromakor a magyar földet védtük, de ott idegen ég nézett le ránk, idegen szó fogadott a falusiak ajkán, idegen föld fogadott be vagy vetett ki magából.

Hősök voltak és áldozatok.

Hősök, mert egy fegyvert ragadó férfit nem a harc célja, hanem saját bátorsága, helytállása erkölcsei és embersége tesz hőssé és nem az, hogy a történelem később mit fogad el politikailag korrektnek.

Áldozatok, mert nagyhatalmi akarat hajtotta ki őket oda, nem a magyar érdek.

Évtizedekig hallgatnunk kellett róla.

Talán a Tizedes meg a többiek törte meg először a hallgatás falát, hogy valami volt ott a Don-kanyarban is, valami, ami most magyar földön is megismétlődik – Mi is eljutottunk a Don-kanyarba, csak ez kényelmetlenebb… Nevettünk kínunkban, de hálásak voltunk a nevetésért, mert végre kimondta valaki ezt a három betűt: d-o-n. Talán kevesen tudják, de a regény eredetileg egy szokványos partizántörténet volt, a rendező és a színészek zsenialitása kellett ahhoz, hogy nemzedéki kultuszfilm váljon belőle. Ez már nem a kádári kacsintás filmje volt, hanem vissza- és szembenézésé, még ha pikareszk formában is.

Mert nem “hivatalosan” volt szabad emlékeznünk, csak az elvtársaknak volt szabad beszélni, de ők hallgattak.

A Pergőtűz, Sára Sándor filmje, már nem a marxista ideológia nevében beszélt erről, amikor azt hittük, végre szabadabban szólhatunk. A film nem hősökről és nem horthy-fasisztákról szólt, nem volt benne ideológia, csak végre megszólalhattak évtizedes hallgatás után a túlélők, hogy emlékezzenek a halottakra. Mert ott nem csak katonák haltak meg, hanem maga a magyar királyi honvédség is végzetes csapást szenvedett el.

Tévedtünk. A sorozat vetítését leállították, a belőle készült könyvet bezúzatták, még a Széchényi Könyvtárban is csak egy fénymásolt példányt tudtak eldugni a padláson.

Hét évtized után még mindig nem tudunk szabadulni ennek a pár napnak az emlékétől.

1970-ben, majd harminc évvel később születtem és még én sem tudok szabadulni ettől a fagyos árnytól. Írásaimban újra és újra visszatér.

Édesapám nagybátyja, Mihályi Győző (Viktor) százados ezrede Jászberényből indult a frontra, s a létszámot utólag két menetszázaddal töltötték fel… Amikor hazaértek, már ő volt a rangidős tiszt, s már nem voltak kétszázötvenen sem…  (Erről is szól a Hinni parancsszóra c. novellám)

Talán nem is akarok szabadulni, hiszen mint magyarnak, az énképemhez ez is hozzátartozik.

Emlékezzünk a mai napon egy percnyi csenddel, egy rövid fohásszal.

Ma egyik regényem, Az utolsó vonat Ungvárról egy fejezetével szeretném felidézni a szenvedést és a helytállást. Mert azt hiszem, a Don-kanyar örökké ott lesz a Muhi puszta és Mohács mellett a nemzet emlékezetében. A teljes regény ide kattintva olvasható

Egy fagyos éjszaka rájuk szakadt a mennybolt: a szovjetek előkészítő tüzérségi tűz alá vették a magyar állásokat. Nem volt menekvés, mindenki tudta, hogy eljött a vég. A néhány saját üteg, szétszórva a frontvonalon, az elégtelen ellátmány, halálra ítélte őket. De a parancs, az parancs: „a doni hídfőállásokat feltétlenül meg kell tartani”. „Csak meghalni lehet, egy lépést sem hátra” Az első pillanatokban az ember fel sem fogja a vész nagyságát, gondolkozás nélkül teljesíti a kötelességét, lövi a gurrázó fehér szellemeket, amik végtelen tömegben támadnak, mintha csak hadgyakorlaton lennének, nem törődve azzal, hogy saját barátaik ki nem hűlt tetemén kell átgázolniuk.

Aztán egymás mellett esnek el a bajtársak, ragadnak be a fegyverek, fogy ki a lőszer, esnek el az állások, a fagyott élelmezésből néha-néha lehet csak bekapni egy-egy falatot, aludni nem lehet, csak néha egy-egy percre behunyni a szemet és álomtalan feketeségbe zuhanni, amiből vagy van ébredés, vagy nincs. Vagy egy repesz, egy golyó vagy a fagy.

És a fáradt embernek nincsenek kétségei, nincsenek gondolatai, csak az, hogy ölni kell, nem is azért, hogy életben maradjon, hanem azért, hogy a szerencsésebbek és az otthoniak esélyt kapjanak arra, hogy egy kicsivel több idejük maradjon. Mert a halál végtelen hullámokban közelít, megállítani nem lehet, csak ideig-óráig tartóztatni.

Csak néha veti magát a földre egy-egy honvéd, hogy nem bírja tovább, inkább itt azonnal lőjék le, elege van. De a tisztek már csak egykedvűen néznek, s nem tartják be a szolgálati szabályzatot, nem koncolják fel. Ugyan, minek? Minek pazarolnák a golyót? Majd a hideg, majd a muszka elintézi helyettük. De ha valaki szökni próbál, keményen megtorolják; igaz, az is biztos halálos ítélet, de a rossz példa veszélyes. Mert ha a kézben fegyver marad és a lelkekben fegyelem, talán lesznek túlélők, vagy legalább haszna a haláluknak, de a rendezetlen visszavonulás a legkönyörtelenebb gyilkos.

Hat napig tartották magukat állásaikban, mire megjött a parancs: visszavonulás! István az ezredtörzsben hallott híreket arról, hogy kitartásuknak köszönhetően százezer szövetséges katonát sikerült hátravonni, értük vált élőáldozat belőlük.

Dicsőséges kitartás, de vajon hány magyar életet kellett ezért beáldozni? Szép kifejezés a „szövetségesi hűség”, de ha mégis túlélné, neki kell majd otthon az özvegyek és árvák szemébe néznie…

Rendezetten, de lassan tudtak csak visszavonulni az állandó ellenséges tűz közepette. A dombtetőket az ellenséges tüzérség támadta, a völgyekben méteres hó akadályozta az előrejutást. Szerencsére az ellenséges tankok és gyalogosok is nehezen érték be őket, de néha feltűnt egy-egy rata az égen és megsorozta őket. Légi támogatásuk már régóta nem volt, a légelhárítás használhatatlanná vált az első napokban, így a ruszki gépek egymás után többször is lecsaptak rájuk, szabadon garázdálkodhattak.

Az emberség mindenkiről lefagyott. Ha valaki meghalt, az út szélére dobták, talán egy-egy röpimát mondtak csak el értük, már ahhoz sem volt erejük, hogy fagyott ujjaikkal keresztet vessenek az emlékükre. A sebesülteket, ha szerencséjük volt, halottnak vélték és ott hagyták, ahol összesetek, ha nem, akkor magukkal vitték, meghosszabbítva szenvedésüket a biztos halál előtt.

Istvánnak, mint katonának, a halál természetes volt. Számtalan formájával találkozott már, de őszintén csak ezekben a napokban tanult meg imádkozni. Már leszámolt a túlélés reményével, de Ilonáért és a gyerekekért egyfolytában imádkozott. Hogy őrizze meg őket az Úr, hogy Ő vigyázzon rájuk, ha már ő képtelen lesz erre. Számot vetett az életével, s már csak egyetlen dolgot sajnált: hogy nem olvasta eleget a Bibliát. Irigykedve hallgatta a bajtársait, akik fejből tudták idézni és csodálta a szavakban rejlő erőt…

Végtelennek tűnő szenvedés után érkeztek meg Osztrogozsszkba. A települést a muszka már ostrom alá vette, védelme reménytelen volt, a tisztek a széthullott ezred maradékából megpróbáltak egy harcra kész egységet összeállítani, amelyik megpróbálhatja a kitörést nyugatra, az újjászervezési körletbe. Az ágyúk dörögtek, az oroszok téli köpenyeikben, mint fehér fantomok támadtak, a halál aratott, de végre egy kicsit meg tudtak pihenni. Rá is fért Istvánra, napok óta iszonyatosan szaggatott a feje, szédült, egyre nehezebben mozgott, pedig jól tudta, hogy aki mozdulatlanná válik, meghal. Hogy elűzze a fájdalmait, sétálgatni kezdett, s legnagyobb meglepetésére Huscsák Ivánba botlott. Hálás volt az otthoni arcért, egy pillanatra ezer kilométerekkel távolabb érezte magát. Köszönés után Iván a tárgyra tért:

– Ezt is túléltük szerencsésen, alezredes úr!

– Még ne igyunk a medve bőrére, még nagyon is eleven. Félek, még párszor belénk fog marni, mire hazaérünk. Ha hazaérünk egyáltalán.

Iván elmosolyodott:

– Már vagy húsz kilométert megtettünk, a maradék másfélezer is sikerülni fog.

– Nem félsz?

– Jelentem alássan, nem. Ha meg kell halni, akkor meghalok, de minek féljek előre? Isszuk mi még az otthoni pálinkát!

– Fel kellett adnunk az állásainkat és jönnek rendületlenül – állapította meg rezignáltan István.

– Ide jöhetnek, ez még nem olyan nagy baj, végtére is ez az ő földjük, mi idegenek vagyunk itt. Csak az a fontos, hogy a hazai hegyeken ne jussanak túl. Ezért kell túlélnünk és hazajutunk. Hogy ha meg kell halni, akkor a hazai földért haljunk meg. Majd ott állítjuk meg őket.

– Hát, attól tartok, ezek – intett István kelet felé – másképpen gondolják.

– Mi meg így gondoljuk. Alezredes úr, higgye el nekem, mi már eleget járattuk a hegyekben a bolondját a fináncokkal, a csehekkel. Ha engedik, majd muszkával is járatjuk egy kicsit a táncot, nem fognak áttörni.

– Adja az ég, hogy úgy legyen, Iván!

– Úgy lesz, alezredes úr! – tisztelgett Iván.

Itt tartottak, amikor újra dörögni kezdtek az ágyúk, fedezéket kellett keresniük. Nemsokára jött a parancs: kitörnek nyugatra, hogy a saját csapatokat elérjék. Minden eddiginél keményebb harcok vártak rájuk: eddig védekeztek, jól-rosszul kiépített állásaikban, most viszont elégtelen erőikkel nekik kellett támadniuk, neki az ostromgyűrűnek. Mégis, már volt reményük, tudták, hol találkozhatnak a saját erőkkel, hogy lesznek túlélők, akik el tudják mondani, hogy helytálltak.

Már alig vonszolták magukat, mégis mentek, harcoltak, elestek, még ha csigatempóban is, de haladtak előre.

István csak annyit érzett, hogy egyre nehezebben vonszolja magát, a karjai élettelenül lógtak a vállából, a lábai egyre nehezebben engedelmeskedtek, látása beszűkült, a mellette süvítő golyókat alig hallotta. Már csak távoli remény volt az otthon, Ilona, a gyerekek, de ez is elég volt ahhoz, hogy tartsa magát, s ne dűljön el az út szélén.

Aztán minden elsötétült és nem fájt semmi sem. Tudata maradékával csak annyit gondolt: hát ilyen békés és csendes a halál? Ez elől futottam annyit? S hagyta, hogy a feketeség szépen körülölelje.

The post A Don-kanyar fogságában appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »