A díszlettervező festőművész évtizedei – Gáspár 85 címmel nyílt kiállítás Kaposváron

A díszlettervező festőművész évtizedei – Gáspár 85 címmel nyílt kiállítás Kaposváron

Gáspár András a díszlettervező és festőművész alkotásaiból a kaposvári Kormányhivatal Galériában nyílt kiállítás, amely pazar válogatás meglehetősen gazdag életművéből.

Mintegy kéttucat díszletterv és több mint hatszáz általa festett színpadkép – ez a Gáspár András-i életmű színházi mérlege, ám több kúria és vendéglátóhely belsőépítészeti terve is tevékenységéhez köthető. Nem szólva lágyságot, harmóniát sugalló, az ezerszínű hazai tájat vagy tengerparti városok mediterrán világát megörökítő képeiről, amelyek akvarellel, temperával és olajjal készültek.

Zömmel színházi megbízatása nyomán született munkák sorakoznak a falakon, de érzések, hangulatok szülte művek is megjelennek a kollekcióban. Mágnás Miska, Cirkuszhercegnő, Szerelem, Koldusopera, Az egérfogó – néhány előadás, amelyek díszleteit Gáspár András álmodta a Csiky Gergely Színház színpadára. A tervek és a háttérfestmények hosszú sorában különleges helyet foglal el Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című műve vagy a 3:1 a szerelem javára, amelyhez öt, egyenként negyvennyolc négyzetméteres hátteret készített az alkotó. Nevéhez fűződnek a Liliomfi, A cigánybáró és A szabin nők elrablása című darabok díszletei is, és még jó pár terv a maga mögött hagyott csaknem négy évtizedből, amely Thália kaposvári templomához kötötte. 1960-ban még díszletfestőként kezdett itt, Wegenast Róbert, a teátrum egykori, később barátjává lett díszlettervezője ajánlotta fel neki a helyet. Egy hónapon át ingyenesen végzett gyakornoki munka után pedig Ruttkai Ottó, a színház akkori igazgatója vette fel a festőtár vezetőjének. A hosszú idő alatt dolgozott a Színházak Központi Műtermében, az Operában, és festett a Szegedi Szabadtéri Játékok számára is.

Aki ismeri a kiállító művészt, az azt is tudja róla, hogy reneszánsz ember, amelyből ma már egyre kevesebb él e földön; a tudás, a tehetség, a sokszínűség, a kísérletezőkedv, a játékosság, a művészetek iránti rajongás és az alázat mind-mind a sajátja. Megvallom: irigylem is érte.

A kiállítás-megnyitóra összesereglett népes közönség tehát egy reneszánsz ember előtt hajtott fejet. Egy olyan művész előtt, akit szeret az Isten. Nemcsak Thália, hanem a Teremtő is a kegyeibe fogadta, hiszen nem törvényszerű, hogy valaki még 85 felett is szinte naponta kezébe veszi az ecsetet, keveri a színeket, a tónusokat, hogy sokunk örömére kiszínezze a világot. Az előadóművészek tevékenysége olyan, mintha egy gyors folyású patak vizére tennék a mutatóujjukat: az általuk nyújtott élmény gyorsan elillan, legfeljebb az emlékeinkben él egy-egy nagyszerű színházi alakítás, egy koncerten hallott zenemű. Ezzel szemben a díszlettervező, a festőművész a halhatatlanságnak dolgozik. Megszállottan, ahogyan az a tárlaton látható alkotásokon is érzékelhető.

A kiállítás szakmai értékelését Szemadám György Munkácsy-díjas festőművész, író, filmrendező, érdemes és kiváló művész tartotta, aki 27 évvel ezelőtt K. Várnagy Márta kaposfüredi magángalériájában állította ki fotomontázsait, és a megnyitó után arról vallott e sorok írójának: állatkerti főápolóként, nagyragadozók között tanulta a szembeszegülést.

Szemadám fergeteges humorral megírt, egyedi, a lélek és a művészet mélyrétegeit megbolygató, a fiatal alkotókat fricskázó beszédet mondott, utalva régi közös ugratásokra, megelevenítve tovaröppent eseményeket, felidézve színészkedéssel egybekötött alkotótáborokat, s összehasonlítva nemzedékeket.

Mint mesélte: egy szümpozion alkalmával, fia egyik művészettörténész barátjának előadását hallgatva világosodott meg előtte, hogy mindeddig tévutakon járva közelített „a képzőművészeti tevékenység globalizációjának magasztos eszméjéhez”.

„Mindmáig úgy hittem, hogy egy képzőművész az állandó szakmai önképzés, a folytonos manuális tevékenység és a szellemi koncentráltság révén válik lassan meghatározó szereplőjévé annak a kultúrának, amelyben él. Azt hittem, hogy ehhez képest elhanyagolható egy-egy, tőlünk távoli országban megrendezett képzőművészeti kirakodóvásár jelentősége. De ez nem így van! Az említett szümpozion előadója azt tárta elénk, hogy mindenekelőtt a nemzetközi trendek között kell otthonosan mozogni. Legalábbis akkor, ha az ember azt akarja, hogy egy jó nevű galéria menedzselésével részt vehessen nagy képzőművészeti vásárokon. Azok pedig a művek eladásai révén pontosan meg tudják határozni, hogy ki mennyit ér mint képzőművész. E kőbe vésett árfolyam meghatározó a hazai pályán is. Aki ezt nem látja be, az szánalmasan elmaradott tahó, illetve – jobb esetben is – csak provinciális művész. Szégyelltem magam a fiam előtt, akivel együtt hallgattuk az előadást, mert az én nevem éppúgy nem szerepel ilyesfajta vásárlási listákon, mint Gáspár Andrásé (némi vigasz, hogy szegény éhen halt Csontváryé sem). Ezért képzőművészként egyszerűen nem létezünk” – summázott Szemadám György, majd további fejtegetésbe bocsátkozott:  „Ezek szerint az immár feledni kívánt Karl Marxnak mégiscsak igaza volt? Azaz: a történelmi és ezzel együtt a kulturális változások kizárólagos mozgatórugói csupán a gazdasági tényezők lennének? A képzőművészeti kánont is csak a pragmatikus kereslet-kínálat törvényein alapuló értékrend határozná meg, s így illusztrációja lehetne a maga idején oly népszerű szlogennek, amely szerint a lét határozná meg a tudatot? És vajon ennek tudomásulvételével el kell-e fogadnunk azt is, hogy a képzőművészet eredendően szakrális-transzcendens szellemisége végleg »a gyomor filozófiájának« a fogságába esett?”

Hírdetés

Kételyeit csillapítandó, azt is megtudhattuk: menteni próbálván a helyzetet, dicsekedni kezdett fiának Gáspár Andrással, aki a legendás Csiky Gergely Színház díszlettervezője volt. Olyan ember, akinek mélyreható ismeretekkel kell rendelkeznie a különböző korok művészetéről, tudnia kell profi módon megfesteni a kisméretű látványtervet éppúgy, mint a teniszpályányi méretű színpadi teret, s belsőépítészként és szcenikusként ugyanilyen fontos a szerepe, továbbá a darabot ismerő, a dramaturgiával is tisztában lévő emberként a szereplők mozgását is számításba kell vennie. Mindemellett hihetetlenül jó kezű festő, aki minden technikában – legyen az olaj, tempera vagy akvarell – otthonosan mozog.

A provincializmus vádja is többször szóba került apa és fia között. Szemadám megmagyarázta: a provincia kifejezés a Római Birodalom által meghódított és leigázott területeket, tartományokat jelölte, amelyeket helytartók kormányoztak. Mai, átvitt értelmében a szó elmaradottságot, vidékiességet, a szélesebb szellemi látókör hiányát jelenti, illetve azt a szűklátókörűséget, ami leszakítani igyekszik a részt az egészről. A kifejezést egyébként elsősorban a művészet bizonyos szegmenseire alkalmazzák.

„De hol van hát a kultúrának az impériuma, azaz központi diktátuma vagy kisugárzása, ami uralkodna rajtunk? Hol van a kultúra mai Rómája?” – kérdezte fiától, aki kénytelen volt bevallani: sehol!

Tehát – mondtam neki – mi magunk vagyunk kultúránk egyedüli birtokosai és letéteményesei, s attól, hogy egyedül állunk itt, Európa közepén, még kulturális tekintetben sem vagyunk ab ovo elmaradott, szűk látókörű tahók. Esetünkben a provincializmus tehát nem jelent mást, mint a »hazai termék« egyesek szerint dehonesztáló, mások szerint gyönyörű címkéjét. Aztán felolvastam a fiamnak Pilinszky János füveskönyvéből egy részt, ami így hangzik: »Kétféleképpen lehet provinciálisnak lenni; egyrészt, hogy menekülök előle, másrészt, hogy beleásom magam… Ha valami tényleg az erényem, akkor azt én nem fordítom senki ellen. Hát elég, ha erényem. Ez olyan, mint hogy egy szép nő miért gyűlölje a csúnyákat?«”

Szemadám úgy véli: a sok provinciális, esetleg eladhatatlan művész – köztük a képzőművészek – itt, Magyarországon az elmúlt évtizedekben is olyan színes életműveket hoztak létre, amelyek éppen sokféleségükkel, azaz szabadságukkal térnek el a nyugati trendektől. És e művek mögött ott látja az alkotókat. Megszállott vagy tudatlan, zseniális vagy kis tehetséggel megvert festő-alkimistákat. Olyan embereket, akik többnyire nem is tudják, hogy alkimisták. Hogy egy különös szertartás papjai. Hogy tevékenységükkel sajátos erőket szabadítanak fel magukban és a világban. Ez az alkimista fest. Nem mindig boldog, de vívódásai és bosszankodásai azt jelzik, hogy már rég nem a külvilágra figyel. Ül valahol, és valami látszólag céltalan, értelmetlen dolgot művel, hogy aranynál is fényesebben ragyogó minőséget teremtsen. Önmagán munkálkodik.

Boldog-Ellenberger Szilvia, a Somogy Megyei Kormányhivatal igazgatója díszoklevelet adott át a kiállító művésznek, megköszönve és elismerve több évtizedes művészeti tevékenységét. A meglepetésvendég, Waszlavik „Gazember” László pedig tangóharmonikán játszva énekelte: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…

(Gáspár András kiállítása szeptember 26-ig várja az érdeklődőket a kaposvári Kormányhivatal Galériában.)

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Kovács Tibor

Az írás nyomtatott változata az Új Ember Mértékadó kulturális mellékletet 2022. szeptember 11-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »