A demokrácia bosszúja – pár Brexites tanulság

A demokrácia bosszúja – pár Brexites tanulság

A brit kilépéssel Magyarország értékes szövetségest veszít Brüsszellel szemben. Ugyanakkor jól látszik, hogy az Unió és a hazai liberálisok sem tanulnak semmiből: megint ki a hibás? A nép. Fel kell tenni ugyanakkor a kérdést, hogy megérte-e lemondani 64 millió uniós állampolgárért 1,5 millió bevándorlóért?

Az önző öreg szavazók. A vidéki szavazók. A műveletlen szavazók. A tudatlanság meg a lopakodó populizmus. Nagyjából eddig jutott az európai elit többsége abban, hogy megmagyarázza: miért küldte el a britek többsége a jó anyjába az Európai Uniót. Záporoznak az kioktató FB-posztok, a durcis-hisztis odamondások arról, hogy hogyan is kellett volna szavazniuk a briteknek. A jelszó a RACIONALITÁS. Meg a józan ész.

A helyzet azonban az, hogy a politika továbbra is az érzelmek világa. És ha egy elit évekig azzal hergel tízmilliókat, hogy több Európa kell, anélkül, hogy ennek megteremtené az alapvető egyetértési pontjait, akkor hasonló politikai atombombákkal kell szembenéznie ezután is. Nem fog számítani a sok makroszám, a valutaárfolyam, a City véleménye, és a vállalatvezetők tengernyi károgása. Az Európai Unióhoz való viszony ma ugyanis érzelmi kérdés. És a britek az elitista, arrogáns, zártajtós hozzáállása miatt küldték el a picsába Brüsszelt. Egyáltalán nem azért mert annyira faszább lenne nekik odakinn.

Üzenjük az SZDSZ hazai maradványcsapatainak: nem csak az általuk lesajnált magyaroknak, hanem a briteknek is tele van a tőgye azzal, hogy nincs beleszólásuk a migrációs folyamatokba, aminek következményeiről már mindennapi tapasztalatuk is van. Egy sok évszázados demokratikus hagyományokra büszke királyságban talán amiatt sem tapsikolnak, hogy egy alkoholista dirigálja az Európai Bizottságot.

A válás fájdalmas lesz. Megroggyanhat a font, megkophat London pénzügyi központi szerepe, leszakadhat egy-két országrész. Emellé komoly villongások várhatók a Konzervatív, és a Munkáspártban is. Eddig egy miniszterelnök és egy puccsolás alatt lévő pártelnök szerepel a veszteségi listán. Nigel Farage látszólag nagy nyertes, de a tegnapi népszavazás véget vethet a felelősség nélküli lubickolásának. Ha mást nem is, de az unióból való kilépést azért nem kicsit az ő nyakába is lehet varrni. Vége a UKIP politikai szüzességének.

A kontinensen is kemény napok jönnek. Jellemző módon, a szolidaritásról meg az együttműködésről nyammogó uniós fejesek exkluzív körben, kizárólag a 6 alapító tagállam vezetőivel ülnek le első körben, hogy értékeljék a helyzetet. Ehhez a jó öreg arrogáns tempóhoz ezúton is gratulálunk.

Az erőegyensúly teljesen fel fog borulni. Anglia fényes elszigeteltségbe vonul, és csak három nagyvad marad az uniós ketrecben: Olaszország, Franciaország, és Németország. De ezek közül az első kettő teljesen szétcsúszott állapotban van, magát sem tudja rendben tartani, nem hogy Európát. Így aztán Németország szép lassan fegyverek nélkül csinálja meg a reconquistát. Nem csak a gazdaságit, hanem most már a politikait is. Tiszta 30-as évek, nem sok jó sült ki belőle.

Magyarország vesztett egy házon belüli szövetségest, és lehet, hogy még többet is. A londoni magyarok kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek. De talán ennél is fontosabb, hogy a britek, mint nettó befizetők kiesése kiváló ürügyet ad majd arra, hogy teljesen átszabják az uniós támogatási rendszert. Értsd: jó lehetőség ez a támogatási alapok fokozatos leépítésére, amit egyébként is tervezgetnek egy ideje. A britek kiválásával az olyan agyament kezdeményezéseket is nehezebb lesz leverni, mint a bevándorló-elosztási kvóta. Nehezebb lesz ugyanis összehozni a blokkoló kisebbséget.

Mindeközben Magyarország is ütést kap a brit kilépéssel, amelynek több oka is van. A legfontosabbak között említhetjük, hogy a közös agrárpolitika reformját régóta szorgalmazó britek tűnnek el a közösségből. Nagy-Britannia befizetéseinek kiesésével, nem csak a tagállamok között újraosztható támogatási pénzek összege csökken, hanem azt is, hogy az unió támogatási politikái még inkább ki lesznek szolgáltatva a németeknek. Nem tudni, hogy a munkaerő szabad áramlásának elve milyen mértékben változik. És ami a legfontosabb.

Sokan vélekednek úgy, hogy Nagy-Britannia kilépése csupán az első csepp volt a tengerben, és a sorban következik majd Hollandia, Svédország, vagy épp Ausztria. Ez az eredménye ugyanis annak, ha az európai elit nem veszi figyelembe a leginkább érintettek: az állampolgárok véleményét. A britek mindig is kritikusan viszonyultak az európai unióhoz, de belpolitikai kényszer mindeddig nem volt a népszavazás kiírását illetően. Kellett ehhez egy jól szervezett belpolitikai erő, a Ukip, és egy hangos vezető, Nigel Farage, aki fenyegetést jelentett a Konzervatív Pártra.

A jövőre nézve nagy tanulsággal szolgáló tény tehát – amit a Brexit vagy a Trump-jelenség kapcsán láthatunk – hogy a Farage-hoz és Boris Johnsonhoz hasonló politikai egyéniségek felértékelődnek, és komoly mozgósító erővel bírnak. Farage és Johnson mondatai a kampány során megjegyezhetőbbek, magával ragadóbbak voltak, mint Cameron kijelentései, aki úgy kalkulálhatott, a népszavazáson biztos győzelmet aratnak a maradáspártiak. Az európai konzervatívok nagy előnye lehet e tekintetben, hogy a szélsőséges mozgalmaknak megkopik a varázsa, amint felelősségvállalásra kerül sor, szembesülniük kell viszont a ténnyel, hogy a következő években a populizmus térhódításának lehetünk majd szemtanúi.

Végezetül az SZDSZ magyarországi örököseinek üzennénk, ha eddig nem lett volna világos, hogy a brit népszavazás nagymértékben szólt a bevándorlásról. Nem túlzás azt állítani, hogy az brüsszeli vezetők makacssága, rugalmatlansága és érzéketlensége oda vezetett, hogy az Európai Uniónak le kellett mondania 64 millió uniós állampolgárról 1,5 millió bevándorlóért cserébe. Megérte?

<!– –>


Forrás:spiler.blog.hu
Tovább a cikkre »