Vírusjárvány ide vagy oda, még nagyböjtben is rászorulunk némi önfeledt vidámságra. Talán a közösen megélt lelki alapállás, vagy talán a felvétel időpontja teszi, hogy a Csík zenekar, illetve Ferenczi György és a Rackajam új albuma már az első taktusaitól fogva olyan kirobbanó életörömmel köszönt minket, mintha híre-hamva sem lenne az immár egy éve tartó bezárkózásnak.
Pedig akár búsulhatnának is, hiszen éppen őket, a fősodratú magyar poppiactól eltérő pályájú együtteseket sújtotta leginkább a koncerttilalom. A varázs-pillanatokkal teli élőzene spontaneitását egyelőre még mindig nélkülöznünk kell, ám ez a két új lemez arról tanúskodik, hogy Ferencziék és Csíkék bárhol, bármikor (így stúdióban is) képesek az önfeledt, ragadós együtt muzsikálásra.
Ismerős, mégis megszokhatatlan az a lendület, ahogy Ferenczi Gyuri és csapata a húrokba csap aktuális, Rackák a zűrben címre hallgató korongjuk nyitószámában; mostanra pedig nagyjából az is felsorolhatatlanná vált, hányféle stílust ötvöznek imponáló magabiztossággal. A főbb vonalak azért most is biztonsággal felismerhetők: vérbő amerikai blues-rock, pörgős rock n’ roll és magyar népzene ad egymásnak randevút, melyhez egy idő óta soul, legújabban pedig magyar nótás, cigányzenés hatások is társulnak. Az utóbbit mutatja meg sok kajánsággal (s némi iróniával) a kezdő TranSoulvania, majd a Dínom-dánom energikus groove-ra épített bulizenéje után megint újítás következik: három, szövegében markánsan közéleti dal tart tükröt korának hallgatója elé. A Népmese betyárromantikája csak a keret: Ganxsta Zolee kőkemény balladaszövege az urbánus gengszterdrámák világába röpít minket. A Hé, ördög! (Berta Zsolt verse) a rendszerváltozás vadkapitalizmusáról fest szomorú (s újra gyanúsan aktuális) látképet, a Lackfi-verset hangokba öntő Az teljességgel kizárt pedig napjaink politikaitábor-szemléletét gúnyolja velősen. A dalcsokorban feltűnik még Heinczinger Miklós a Misztrálból (Nagyálmos Ildikó: Zümmögő), a zenekari tag Apáti Ádám elhunyt édesapja versét énekli (Megint), a Roll Over Tavaszi szél elsőre furcsának ható címe pedig gyorsan értelmet nyer: a csapat szellemes modorban kritizálja a honi zeneiparban mostanság hódító folkdivatot. A zenei folyam ismerős motívumok mentén, mégis váratlan kanyarokat véve zendül keresztül rajtunk; nem sok együttes akad, ami ekkora zenei tudatossággal, ugyanakkor laza frissességgel, „érzésből” képes muzsikálni.
Szelídebben, de legalább ilyen napfényes derűvel indítja új albumát Csík János zenekara is, ám hiába A dal a miénk cím, saját szerzemények most egyáltalán nem sorakoznak a friss lemezen. A dolog persze nem előzmény nélküli, kezdőpontja valahol a bő másfél évtizeddel ezelőtt született Kispál-feldolgozások környékén keresendő. A csapat azóta következetesen mozdul el az autentikus népzene felől. Szó sincs arról, hogy ne tudnák vagy ne akarnák azt játszani, inkább megtetszett nekik a zenei műfajok közötti átjárogatás. A Quimby–féle Most múlik pontosan volt a fordulópont, mely (jórészt kissé félreértve ugyan, de) új szintre emelte a zenekar népszerűségét, ám ők nem szédültek meg a sikertől: további albumaikon lassú megfontoltsággal növelték rock-feldolgozásaik számát. Egészen mostanáig, s nem véletlen, hogy alanyul egy olyan együttest választottak, amelyet azóta is zenei kaméleonként ismer a hazai rockszíntér. A mókázásba beszállt Karácsony János és Presser Gábor is, a végeredmény hallgatva pedig nem hittem volna, de igaz: a Csík zenekar világába az LGT is belefér. Mit belefér, tökéletesen passzol hozzá: elég meghallgatni ehhez a Mi lesz velem nosztalgikus ábrándozását, a Miénk itt a tér-be illesztett népballadát, az Embertelen dal szilaj ugrós táncrendjét vagy az És jött a doktor nagyívű, tempók és hangulatok között szabadon mozgó, virtuóz hullámzását.
Hiába minden műhelymunka vagy rafinált stúdiótrükk, a rock igenis koncerten él igazán. Hogy Ferencziék vagy a Csík zenekar rockzenét játszik-e, kérdéses, de ne is törődjünk az ostoba kategorizálással: mindkét csapat többet érdemel. Nagy feszültségű, sajátosan magyar zenét játszanak, aminek valódi drámai töltete mégiscsak élő előadásban érik katarzissá – amolyan régimódi, igazi megrendüléssé. Ideje volna már a vírusjárvány végének.
Szöveg: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
