A csönd iránti vágyról

A csönd iránti vágyról

Az egerektől megszabadít a macska. De mi szabadít meg a macskától?

Kintről építkezés hangjai. Vezényszavak, füttyögés, betonkeverő morgása. Robajok az utcamélyből. Tolatni kezd egy teherautó. A zaj, amelyben élünk. Védekezésként a Máté-passiót hallgatom. Erbarme dich, mein Gott!

Gyerekkoromban részt vettem egy vándortáborban az Alacsony-Tátrában. Túrabakancs, sátor, hálózsák. Az egyik nap indiánversenyt rendeztek nekünk. Tilos volt beszélni. Se szó, se hang. Hallgatni kellett, 24 órán keresztül. Én voltam az egyetlen, akinek sikerült. Közben oda-odaálltak elém, méregettek, mint egy marslakót. Hogy bírod? – kérdezték. Ez persze csapda volt. Azt várták, hogy megszólalok. De nem szólaltam meg. Örültem, hogy végre nyugodtan hallgathatok.

Annak idején, kezdő újságíróként naponta be kellett járnom a pozsonyi szerkesztőségbe. Az egész egyetlen hatalmas iroda volt, válaszfalak nélküli open air office. Valójában a börtön, a kínzókamra és a piac keveréke, Bentham panoptikummodellje alapján. A csönd teljes és szakszerű felszámolása zajlott ott, szikével az agykéreg ellen: szólt a tévé, a rádió, valaki épp telefoninterjút készített kihangosított készülékkel, mások kiabálva beszélgettek, fel-felvihogva közben, boldogan csacsogó kakofóniában. Csoportban dolgoztak, csoportban jártak ebédelni, csoportban cigarettáztak.

S a zongora hangja hajnali hatkor? Előfordult ilyen is. Amikor a szomszédnő úgy döntött, ébredés után haladéktalanul megajándékozza zenével a ház lakóit, s egy dilettáns vehemenciájával borzalmasan fals, elviselhetetlen klimpírozásba kezdett. Igyekeztem a lelkére beszélni. Kedvesen, tényszerűen, előbb csak a szomszédi együttélés akusztikai minimumára, utóbb már a tűréshatárt meghaladó, csendháborításnak minősülő zajokozás büntethetőségére hivatkozva. Nem használt. A pszichopatákat nehéz érvekkel meggyőzni.

Egy másik szomszédunk a zenés tévéműsorokat szerette. Sajnálatos módon nagyothalló volt, ezért maximális hangerővel tévézett éjjel egyig, kettőig. Eleinte próbáltam jelezni neki. Bekopogtam. Semmi. Csöngettem. Semmi. Hosszan nyomtam a csengőt, de hiába, nem hallotta a tévétől.

Élni egy társadalomban, amely száműzte a csöndet. Néha azon kapom magam, hogy átmeneti lakás helyett egy tökéletesen zárt, nehezen megközelíthető, de legfőképpen hangszigetelt erődítményről álmodozom, akárha egy Thomas Bernhard-regény szereplője volnék. (Nem mellesleg: a Robinson Crusoe alakját ihlető skót tengerész, Alexander Selkirk, miután több évet töltött egy lakatlan szigeten, hazaérve képtelen volt beilleszkedni a társasági életbe, s a szülei falujában egy barlangba húzódva élte le az életét.)

„Nekem ahhoz, hogy írjak, el kell zárkóznom; nem úgy, mint egy remetének, hanem mint egy halottnak.” Ezt Franz Kafka üzente annak a lánynak, Felice Bauernek, akit kétszer jegyzett el, de mégsem vett feleségül. Kafka arra vágyott, hogy egyszer félrevonulhasson egy olyan helyre, ahol senkivel sem kell beszélnie. Neuraszténiája a legkisebb neszt is az elviselhetetlenségig felnagyította. Zavarta az utcai zsibongás, a gyerekzsivaj, a szomszédok beszélgetése az erkélyen és a kovácsműhelyből kihallatszó kopácsolás. „Az ördög hangjai” – mondta ezekre. Az idegösszeomlást elkerülendő vidéki elvonulással is kísérletezett, ott viszont az apró zörejeket volt nehéz megszoknia. „Az egerektől megszabadít a macska. De mi szabadít meg a macskától?”

A nyarakat általában szanatóriumokban töltötte, eleinte konkrét diagnózis nélkül is, saját kérésére, később pedig már súlyos tüdőbaját kezelendő. Amikor tuberkulózisa a gégéjét is elérte, egy bécsi fül-orr-gégészeti klinikára került; testsúlya akkor már csak 49 kiló volt (téli ruhában). Barátai – köztük Franz Werfel, a bécsi irodalmi élet legismertebb alakja – megpróbálták elérni, hogy a csöndmániás Kafkának legalább saját szobája legyen a klinikán, de egy anekdota szerint az intézményt vezető professzor így reagált levelükre: „Írt nekem valami Werfel, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt valami Kafkáért. Azt már tudom, ki az a Kafka: egy páciens a 12-es kórteremből. De ki az a Werfel?”

Bécsből végül a kierlingi szanatóriumba vitték Kafkát, aki addigra már se enni, se beszélni nem tudott. Környezetével kis cédulákon kommunikált (mint Babits vagy Kosztolányi), szüleit pedig – halála előtt egy nappal – levélben arra kérte, hogy ha lehet, inkább ne látogassák meg, hiszen úgysem tud megszólalni. Az orvosoknak írott utolsó üzenete pedig így szólt: „Liliomot hozzanak nekem a rétről, ne injekciókat.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »