Miközben üresek az európai nagyvárosok főterei, mécsesek pislákolnak az éjszakában.
Mindig is vonzott az asztrológia. Persze nem a bulvárlapok utolsó oldalain éktelenkedő hobbijóslások, sokkal inkább az égbolton mesteri rendben álló bolygók misztikuma.
Az égi kalendárium szerint hónapok óta megfigyelhető a kora esti égen, ahogy két legnagyobb bolygónk, a Jupiter és a Szaturnusz egyre jobban megközelíti egymást. Ez azért különleges, mert e két bolygó együttállására igen sokat kell várni. Olyannyira, hogy a mostani közelségre 1623 óta nem volt példa. A köztük lévő távolság egészen december 21-ig folyamatosan szűkül, ezen a napon pedig szinte összeolvadnak majd. A Jézus születésekor megjelenő betlehemi csillagról a tudósok úgy tartják, az égi jelenséget a mostanihoz hasonló, sőt e két bolygó ugyanilyen közelsége okozta. Most karácsonykor tehát ugyanazon csillagzat alatt lesz majd a világ, mint Krisztus születésekor.
Talán nem köveznek meg, ha leírom: borzalmas volt ez az év. Úgy az egyének, ahogy a közösség szintjén. Ám amint a szemem végigfutott azon a gondolaton, hogy a Jézus születését jelző betlehemi csillag újra fölöttünk ragyog majd, jóleső biztonságérzet fogott el: talán mégis átölel minket a Jóisten ennek a gondterhes évnek a végén. Ugyanakkor felsejlett bennem a nyugtalanító kérdés is: ha ebben a zűrzavaros időben, amikor a világ kifordulni látszik a négy sarkából, és már semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, megszületne közénk újra a Megváltó, észrevennénk?
Bordeaux polgármestere, a radikális baloldali Pierre Hurmic szabályosan hadat üzent a fenyőfáknak. Környezetvédelmi okokra és a fák jogaira hivatkozva egyszerűen kijelentette: a bordeaux-i főtéren bizony idén nem lesz karácsonyfa. A döntés ellen már tízezrek tiltakoznak, akiket Hurmic nemes egyszerűséggel csak fasiszta és primitív katolikusoknak nevezett. A Francia Fenyőfaszövetség is tiltakozott a fenyőállítás betiltása ellen, szerintük a radikális baloldali polgármester intézkedése „minden tudományos megalapozottságot nélkülöz, és inkább egy olyan dogmatikus víziót tükröz, amelynek egyértelműen az a célja, hogy megtagadjon egy ősi, nagyra értékelt és széles körben elterjedt családi hagyományt”.
Németországban, a Drezda melletti Pirnában szintén környezetvédelmi okokra hivatkozva nem állítanak karácsonyfát, hanem egy fapiramist állítanak ki a főtéren. És ha már Kelet-Németországban járunk, érdemes áttanulmányozni a Freiburgi Egyetem 2019-es tanulmányát, amely szerint 2060-ra feleannyi katolikus és evangélikus lesz csak Németországban, mint most. A csökkenés az egykori NDK területén a legdrasztikusabb: a keletnémet tartományokban, amelyeknek összességében ma tizenhat millió lakosa van, összesen másfél millió keresztény maradna csak. A kutatás szerint a volt NDK területén ma is már az ateizmus a legnagyobb „vallás”, de egész Németországban jelentősen vissza fog esni a keresztények száma: alig több mint húszmillió katolikus és evangélikus fog maradni az országban. Mivel 2050-ig – már egy amerikai kutatás szerint – megduplázódik a németországi muzulmánok száma, az iszlám válhat a legnagyobb vallássá a külön kezelendő katolikusok és evangélikusok előtt.
Kanyarodjunk el kicsit Brüsszel felé is, ahol pár évvel ezelőtt kiküldetésen jártam, éppen a karácsonyi időszakban, így szemügyre vehettem azt a fényinstallációnak csúfolt borzalmat, amit a haladó szellemű belgák szintén karácsonyfa helyett eszeltek ki. Végtelenül kiábrándító volt. Hatalmas kockák éktelenkedtek egymáson hideg LED-fénnyel világítva, s az embernek valahogy olyan érzése támadt, ha ránézett, hogy valamilyen hátborzongató utópiába csöppent.
A baj egyébként ott kezdődik igazán, hogy az európai nagyvárosok főtereiről a karácsonyfákkal együtt a betlehemek is eltűnnek három királyostul, pásztorostul, jászolostul. Nem világít fölöttük a betlehemi csillag, s az angyal nem kulcsolja imára a kezét a jászol, Szűz Mária és Szent József mellett térdepelve. Van ebben az egész jelenségben valami hátborzongató. Hiszen a szüleink és a nagyszüleink mindenáron tartották a hagyományaikat. A karácsonynak minden évben igazi menetrendje volt, halpatkóval, töltött káposztával, kocsonyával és bejglivel, azok koreográfiaszerű egymásutánjával, meg csilingeléssel a másik szobából. S ha háború volt vagy átkos éra, illetve bármilyen megnyomorító uralom söpört végig Európán, a hagyományok, amelyeket tartottunk s a jelképeink, amelyek az ünnep közeledtét hirdették, mindig azt az üzenetet hordozták: amíg a szívünkben a Jóistennek helye van, addig semmilyen hatalom nem foghat rajtunk.
Most pedig, 2020-ban, amikor bővelkedünk és szabadok vagyunk, dönthetünk a saját sorsunkról, ideáinkról, világunkról, akár még a saját nemünkről is, a nagy igyekezetben éppen azt dobjuk a tűzre, ami idáig elhozott minket.
Novemberi hír, hogy egy svéd városban, Helsinborgban tízezer négyzetméteren épül mecset, a városi tanács már eladta a területet a muszlim közösségnek. Nem kevésbé megrázó adat, hogy az utóbbi öt-hét évben mintegy kétezer templomot számoltak fel Németországban, ezzel párhuzamosan pedig az iszlám rohamosan terjeszkedik. De nem csak ott: ma már minden európai nagyvárosban található mecset, és van, ahol a nem keresztény felekezetekhez tartozók érzékenységére hivatkozva kereszteket vagy egyéb más vallási jelképeket távolítanak el, amelyek évszázadok óta hírnökei az európai kultúrának. Abban a Nyugat-Európában történik mindez, ahol a kontinens keresztény gyökereire való hivatkozást mára kiutasították az országok alapokmányaiból.
Most kéne felocsúdnunk, amíg még lehet. Védeni a karácsonyfáinkat, a betlehemet, a keresztet a templom tornyán, a hagyományainkat és mindazokat a kultúránkban mélyen gyökerező szokásokat, amik azzá tették Európát, amilyen ma. Mert a környezetvédelem és a másság elfogadásának hangzatos jelszavai alatt lassan eltűnik minden, ami a kereszténységünkre emlékeztet.
Menjünk vissza Pirnába, Drezda mellé, ahol a főtéren fenyő helyett fapiramis áll. Ha elindulunk kicsit beljebb, a városka házai közé, ilyenkor advent környékén egy másik jelenségre is figyelmesek lehetünk, ami sokkal szívmelengetőbb a piramisnál. A házak ablakaiban, ahogy leszáll az este, világító betlehemi csillagok gyulladnak fel, s mint a mécsesek pislákolnak az éjszakában, jelezvén: itt bizony nem győzhet a sötétség.
S talán így van ez ebben az évben a csillagokkal is. Hiába nem állítunk betlehemet vagy karácsonyfát, lerombolhatják a templomainkat, elvihetik a keresztjeinket, a Jóisten fogja magát, és elküldi nekünk újra a betlehemi csillagot, hogy ne feledjük el: a szívünkben a Megváltó akkor is megszületik. Csak nehogy elszalasszuk befogadni.
Ambrus-Jobbágyi Zsófia
A szerző újságíró
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
