A csehországi deportálás kezdete

A csehországi deportálás kezdete

November 19-én volt 75 éve, hogy elkezdődött a csehszlovákiai magyarságot ért egyik legtragikusabb esemény, a Csehországba való deportálás. 1946 novemberétől 1947 februárjáig több mint 10 ezer családot, majdnem 42 ezer személyt, csecsemőket, idős, beteg embereket pár kilós csomaggal, fűtetlen marhavagonokban szállítottak Csehországba.

A deportálás része volt annak a programnak, mely az itteni magyar népcsoport teljes megsemmisítését tűzte ki célul. Az 1945. április 5-én elfogadott kassai kormányprogram tételesen megfogalmazta ezt a politikai irányvonalat. Az előzmények közül hadd idézzünk néhány mondatot felelős csehszlovák politikusoktól. 

Meg kell a magyarokat semmisíteni!

Edvard Beneš a londoni emigráns kormány vezetője, későbbi köztársasági elnök nyilatkozta 1943-ban a Sztálinnal való moszkvai tárgyalások után: „Nagyon sokan azt mondják: Meg kell a magyarokat semmisíteni. Magam nem vagyok ilyen radikális. Egy nagyhatalom beszélhet ilyen módon, de mi nem tudnánk ilyesfélét megvalósítani. Ezért az országból való eltávolításuk, kitelepítésük lehet csak számunkra megvalósítható.” Gustáv Husák, később szlovák belügyi megbízott az arcátlan történelemhamisítás módszerét alkalmazva mondta az alábbiakat 1944-ben: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a déli területekről és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket.” Daniel Okáli, a kitelepítési bizottság egyik vezetője ezt így fogalmazta meg:

A majdan megalakuló kormány egyik legfőbb célja a szlovákiai magyar kisebbség feltétel nélküli likvidálása.”

A kormányprogramból következően az alábbi tervezetek születtek: 

— Vagyonelkobzással járó egyoldalú kitelepítés, a magyarok esetében Magyarországra. 

— Széttelepítés és erőszakos deportálás, elsősorban Csehországba, szintén vagyonelkobzással.

Hírdetés

— Reszlovakizáció, szintén vagyonelkobzás terhe alatt.

— Lakosságcsere Magyarországgal (az ottani szlovákok önkéntes jelentkezése, az itteni magyarok kijelölés alapján).

Ördögi tervek

A tervek végrehajtásának sorát az úgynevezett Beneš dekrétumok nyitották meg. A 88-as dekrétum 1945 októberében elrendelte az állampolgárság nélküliek munkakötelezettségét. Ennek értelmében már 1945. október végétől decemberig 10 ezer felnőtt magyar munkaképes férfit deportáltak Csehországba. Ezek nagy része azonban tavaszra már hazaszökött. 

Mivel ez az akció nagyobb részt eredménytelen volt, ezért a Magyarországgal való lakosságcserét kezdték szorgalmazni. A lakosságcsere-egyezmény megkötésére 1946. február 27-én került sor. A csehszlovák fél a lakosságcsere kikényszerítésére mintegy zsaroló akcióként szintén a 88-as beneši dekrétum szélesebb körű értelmezésével november 19-én elkezdte egész családok Csehországba való deportálását. Ennek előkészítését már akkor megkezdték, amikor a párizsi békekonferencia plénuma elutasította az egyoldalú kitelepítésre vonatkozó csehszlovák indítványt. A Szlovák Telepítési Hivatal már augusztus 6-án előre jelezte, hogy a 88-as dekrétum rendelkezéseit erőszakos kényszerítő eszközök alkalmazásával is végrehajtja. 

A csehszlovák kormány pedig október 13-án beleegyezését adta a csehországi deportáláshoz, mégpedig a Szlovák Telepítési Hivatal irányelvei alapján. Ezek az irányelvek pedig az erőszak alkalmazását is lehetővé tették. 

Szemeten és Gútoron kezdődött

A Somorjai járáshoz tartozó Szemet és Gútor esetén mutatjuk be, hogyan is zajlott ez a valóságban: 1946. november 16-án katonai egységek zárták körül a falukat, majd kidobolták, hogy a lakosság egy része Csehországba lesz áttelepítve. Az előre elkészített névjegyzék alapján kijelölt családoknak egy katona és két civil kézbesítette a csehországi munkaszolgálatukat elrendelő végzést. A kijelöltek erőszakos elhurcolására először Szemeten, november 19-én került sor. E napon kijárási tilalmat rendeltek el, az ellenállókat puskatussal összeverték és megkötözték, a passzívan viselkedőket puskacsővel kényszerítették a teherautókra, majd utánuk hajigálták holmijukat és némi élelmiszert. Gútoron kezdetben hasonlóan játszódott le minden, mint Szemeten. Egészen november 19-ig, amikor is a faluban elszabadult a pokol. A gútoriak ugyanis, amikor azt tapasztalták, hogy a szomszédos Szemet község lakóit megkötözve és véresen viszik keresztül a falujukon, megijedtek és csónakokon igyekeztek átmenekülni a Duna magyar oldalára. A Duna védőgátján cirkáló csehszlovák határőrség a mintegy 240 menekülőre tüzet nyitott, és a Magyarország felé evező 48 esztendős Schindler Ferencet hátba lőtte, aki a helyszínen életét vesztette.

A menekülők egy része a sortűz ellenére átjutott Magyarországra. Akiknek viszont ez nem sikerült, azok a falu különböző helyein rejtőztek el. A másnapi, november 20-i razzia során azonban egyenként begyűjtötték őket, és a somorjai vasútállomásról szintén útnak indították Csehország felé.

A gútori esetet a Szlovák Tájékoztatási Hivatal szerint a magyarországi propaganda idézte elő, amely a magyar lakosságot „meggondolatlan cselekedetekre ösztönözte”. Hogy Schindler Ferencet a csehszlovák katonák lőtték le, arról egy szót sem szól. A gútori eset egy a sok közül. Szinte mindenütt, mind a huszonnégy, akkor magyarok lakta járásban, ahonnan Csehországba deportálták a magyarokat, hasonló esetek történtek.  Ezekben a napokban ne csak Schindler Ferencre emlékezzünk, hanem minden, a deportálások kínjait megszenvedett már meghalt és még élő honfitársunkra!

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/48-as számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »