A csángó nép besenyő-magyar eredete

Ahhoz, hogy egy nép valós ősi származásának a mai történelemtudományban is bizonyítható eredetét meghatározhassuk, egy teljesen új tudományos módszert kell választanunk. Nem folytathatjuk történész elődeink hibás gyakorlatát, hogy a bizonyítás nehézségei okán ismeretlennek és homályba veszőnek definiáljunk egy kérdéses nép eredetét. Ha odáig jutott egy nemzetrész a mai világunkban, hogy a népek tengerében a teljes beolvadás lehet a sorsa egy erősebb nemzet körében, a tudománynak akkor is kell lenni módszerének, mellyel meghatározható a pontos eredetük. Különösen, ha még élnek csoportjaik és nyelvük.

A mai élő történelemtudomány sajnos igen körültekintő módon dolgozik. Ami kézzel foghatóan, vagyis régészeti, antropológiai stb. és korhű írásbeli bizonyítékokkal nem igazolható, azt nem fogadja el hitelesnek. Tehát, ha egy népcsoport nem hagy maga után valami fizikai, vagyis értékelhető nyomot, vagy ezeket a nyomokat megfejthetetlennek ítélik, akkor a származásuk ködbe vész kifejezéssel nem bizonyíthatóvá válik. A mai történelemtudomány az igen körültekintő kutatási módszere következtében, mégis elkövet egy mondhatni szarvas hibát a tevékenységében. A régészetről nem szólva, a tudósok az írásos bizonyítékokat jelentőségüknél fogva, sokkal nagyobb súllyal veszik figyelembe a kelleténél. Pedig az írás, már keletkezésekor is az emberi beszéd szerkesztett változatának fogható fel. Vagyis a leíró tudását és tartalmi elkötelezettségét fejezi ki. Akár hamis is lehet. Senki sem tudja megfejteni a leíró szándékát. Természetesen a tudósok szűrik az írások mondanivalóját, de az is lehet, hogy az írás megfejtői tévesen olvassák el, és helytelenül értelmezik a szöveget.

Különösen érdekes, hogy ameddig a beszélt nyelvek írásos emlékeit elfogadják bizonyítéknak, pedig hamis is lehet, addig magának a beszélt nyelvnek a tartalmi felépüléseit már kevésbé. Hogy pontosítsam mondanivalómat, a jelen esetünkben mivel nem sikerült megfejteni magából az élő nyelvből a csángó kifejezés pontos jelentését, e nép ősi eredetéről, törzsfejlődéséről senki sem volt képes valóságos bizonyítékokat feltárni. Sokkal egyszerűbbnek mutatkozott a nyelvrokonság alapján a magyar nemzet egy a Moldvába odaszivárgó népelemeként meghatározni őket. Pedig minden önálló névvel elkülönült nemzetrésznek kell lenni saját történetének. Az önmegnevezés minden esetben a valós származását kódolja a néprészeknek. Ha ennek a tudása bármely okból feledésbe merült, már csak egy lehetőségünk marad, a legjellemzőbb névváltozataik összehasonlító nyelvészeti és etimológiai vizsgálatainak az elvégzése.

Az ilyen oknyomozó vizsgálatoknak azonban van egy fontos elméleti dilemmája. A legritkább esetben ad egzakt bizonyítékokat. Tehát, az írás helyett csak a szó egy sokszor már nem is könnyen felismerhető változatából kell a kérdést megfejteni. Ezért nagyon fontos lenne a történelemtudományokban leszögezni, hogy az ilyen összehasonlító nyelvészeti vizsgálatokat magasabb rendű bizonyító erejű bizonyítékoknak kelljen elfogadni, mint az egykori írásos emlékek megtisztított bizonyítékait. Különösen akkor, ha az egyéb földrajzi, régészeti, biológiai, történelmi vizsgálatoknak homlok egyenesen ellent mond az eredmény.

A moldvai csángók eredetvizsgálata különösen jó példája lehet a fentieknek. Eddig a napig senki sem tudja történelmi hitelességgel megrajzolni a csángó-magyari népek életútját. Pedig mindenki előtt ott lehet az a középiskolai történelmi térképlap, amely feltárja, hogy milyen nemzetek éltek a moldvai tájon visszafelé a kérdéses évszázadokban. A ma is ott élő más nemzetiségű és önmegnevezésű népeket figyelmen kívül hagyva, az ezredik évforduló körül négy jelentősebb egymástól önmegnevezésben eltérő törzset találhatunk e térségben. A 9. században a magyarokat (szkítákat) Etelközben, közvetlen utánuk a besenyőket egészen az Al-Dunáig, majd a 11. században az úzokat és a kunokat. A csángók magyar anyanyelvűsége okán az időben távolabbi eseményeket első vizsgálatban figyelmen kívül hagyhatjuk. Ha e törzsek között megtalálható a csángó név eredete, akkor a kérdést megoldottnak kell tekintenünk. Amennyiben megvizsgáljuk, hogy e törzsek közül melyik mennyi ideig használta szállásterületének Moldvát azt kapjuk, hogy a besenyők mintegy háromszáz évig, amikor is a tatárjárás időszakában nyomtalanul eltűntek. És a helyükön minden előzmény nélkül a tatárjárást követően feltűnik ugyanazzal a szállásterülettel a csángók népe.

Ha előzetesen megvizsgáljuk, hogy nyelv összehasonlítással melyik törzsnek a nevéből eredhetett a csángó népnév, akkor a magyart, az úzt és a kunt első ránézésre ki lehet zárni. Egyedül maradt a besenyő név, mely összecsengést mutat a csángó névvel. Ha a besenyők nevéből elemzéssel levezethető a csángó kifejezés, máris a megoldáshoz érkeztünk el. Aprólékos munkával minden történelmi kiadványból ki kellett gyűjteni a besenyő és a csángó ókori bizonyítéknak látszó nyelvemlékeket. A lehetőségeim korlátai okán kevés besenyő nyelvemlékkel találkoztam. De a mégis megmaradt fogalmak elegendőnek tűnnek a sikeres vizsgálatok elvégzéséhez.

Elsőként nézzük a besenyő név etimológiai felépülését. A szó felbontható a bese + nyő szórészekre. Az első szórész jelentése: bese = sólyom török nyelven. De mint rövidesen látni fogjuk, érdekes módon magyarul is ugyanazt fogja jelenteni, csak kissé kibővítve. A második szórész régies ejtéssel: n-jao-ős, mely a nép-jó-ős, fordított szórendben az ősi-jó-nép eredményt adja. Vissza kell térni a bese szórészhez, mert jól érzékelhető, hogy ez a szórész is egy összetétel. Ha úgy írjuk le, hogy be-se, akkor egy kis ősnyelvészeti gyakorlattal már látnunk kell a képződését. A „be” szótag Mezopotámia környékén a Bel vagy Bal (Bál) termékenységi istenség névrövidítéséből, a „se” pedig a sas vagy sólyom fogalmának a nyelvjárás szerinti illeszkedésének rövidítéséből ered. A két szótag összeolvasva: teremtő-sólyom jelentéssel bír. Most már megkaptuk a fogalom teljes jelentését, mely: besenyő = teremtő-sólyomisten-ősi-jó-népe. Az ókori mitológiákból jól ismert az egyiptomi Hórusz sólyomisten vallási leírása. Ha egy törzs az időben a régebbi mitológiából vezeti le a néveredetét, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy az őskorban abból a kultúrkörből is eredt. Fontos kihangsúlyoznom, hogy a besenyők Hórusz és a magyar Turul eredetvilága egy és ugyanazon egyiptomi kultúrkörből merítkezik.

Ha nyelv-összehasonlító vizsgálattal is kimutatható a besenyő → csángó névfejlődés, közel járunk a megfejtéshez. Történelemkönyvekben leírják, hogy a besenyő népet a 9-10. századokban becseneg formában is hívták. Ha felírjuk a következő szófejlődési folyamatot: besenyő → becseneg → cseneg → csángó, azonnal érthetővé válik a csángó néptöredék hiteles története. Ők a besenyők népének, egy ősi büszke törzsnek a maradványai, akik a 9. századtól a moldvai országrész lakói. E szállásterületet azóta sohasem hagyták el. A népvándorlások pusztításai elől elbújva vagyis elcsángálva, de mindig fenntartották lakóhelyeiket. A tatár pusztítások után annyira megfogyatkoztak, hogy a magyarok által ismert besenyő népnév háttérbe szorult, és annak egy népi változata a csángó szilárdult meg. A jelentősen elpusztult lakosság helyébe egyre több román és szláv törzs települt be, mely a mai néprajzi formákat eredményezte.

Aki kételkedve olvasta a csángál és a csángó szavak azonos eredetének saját kutatásom szerinti bizonyítását, azok számára hozok itt egy szintén megcáfolhatatlan eredetképet a szakirodalomból. Magyar Adorján írja „A Csodaszarvas” című könyve (1948-1955) ugyanilyen című fejezetében: „A német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német Stirn = homlok szóval. Hogy ez nem véletlen, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval; márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog igeszó a csillag főnévből képződött. Hogy pedig ezen csillog igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők: a keletbelső-afrikai oromo vagy galla nyelvben (Etiópia legnépesebb nemzetsége) csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le: cialiaku (csillogó).”

Azért, hogy pontosan értsük az előbbi bekezdést, annyi magyarázat kívánkozik ide, hogy a csodaszarvas mondában a mitikus állat a szarva közt hordozza a Napot, szarván a csillagokat, a homlokán a legfényesebb Esthajnal (Vénusz) csillagot, és a szügyén a Holdat. Namármost az Esthajnal csillag, a Nap körüli keringése során, vándorol a Földhöz viszonyított helyzetében. Innen érthető meg, hogy a legfényesebb csillagunk mozgásviszonyainak égi kivetítésében, a ma ismert csillogóan fénylő besenyők népe, vagyis az utódaik, a csángó nép elcsángált (csalinkázott) – mint a Vénusz csillag az égi útján – az őseik lakhelyéről, Etiópiából. Egyszer Közép-Ázsiába, a többi rokon testvérnépeik közelébe. Onnan pedig a további népvándorlási folyamatokban követték a testvértörzseiket Európába, a hunok, avarok és a magyarok útján. Úgy is felállítható a bizonyítási tételünk a hunmagyarok és a besenyők rokonságáról, hogy a hunok voltak a Napisten népei (vörösmagyarok), a magyarok a Holdistennőé (fehérmagyarok, vagyis ezüstösek), addig a besenyők maguk a fényös csillaguk után, a csángáló Esthajnal csillag népei (feketemagyarok), vagyis az úrnépek (= a magyari népek összefoglaló fogalomalkotása) harmadik fontos nemzetsége. Ha az etióp eredettörténetüket fogadjuk el hitelesebbnek, akkor ők a tágabban értelemben az úrnépek feketemagyar ágába tartoznak. Arcszínük az etiópbarna (nem néger!) árnyalata lehetett, nem, mint a fehérebb arcszínű kaukázusi hunmagyaroké. Ha a még közelebbi rokonságukat keresünk, akkor a Kazár Birodalomban találhatjuk meg azt a népcsoportot, akikből a besenyők eredete, a kun és az úz rokonságuk is levezethető.

A történelmi szerepükben a pontos eredettörténetük levezetése után már megérthetjük, hogy a besenyőkben nem a honegyesítő hunmagyarok legnagyobb ellenségeit fedezhettük fel. Ellenkezőleg, a legfontosabb rokonnépeinket. Az ő feladatukként a hunmagyarok térségi integrációjában az a szerep jutott – az Álmos fejedelem által létrehozott hunmagyar vérszerződés néptörzseinek a 895. évi elvonulása után –, hogy teljes körűen átvegyék Etelközben az ottmaradt úrnépek további identitásának a katonai védelmét. Ezt az integrált történelmi szerepüket egészen 1036-ig megtartják, amikor is a kijevi szlávok (ruszok) csapataitól döntő vereséget szenvednek. Rövidesen, 1055-ben átadják helyüket a nyomukba lépő Úz testvéreik friss katonai erejének, Etelköz további védelmi szerepével együtt. Ennek során a besenyők a Dnyeper körüli szállásterületeikről a Prut és a Szeret folyók mellé, továbbá a Havasalföld térségébe költöznek, ahol a Délkeleti-Kárpátok védettebb területein biztonságosabb életteret alakíthattak ki maguknak. Bizánc felé terjeszkedtek, de 1059-ben tőlük is vereséget szenvednek, és ez megpecsételte további sorsukat. Hosszú utóharcokban még Magyarországra is betörtek, hogy 1122-ben II. János bizánci császár végleg leverje őket. A besenyők életterén az úzok után, majd a kun rokonaik 1070-től fogják uralni a sztyeppét, egészen 1223-ig, amikoris a mongolok a Kalka menti csatában szétverik a kun seregeket. Ezt követően egy részük Kötöny fejedelmükkel beköltözik hazánkba. A besenyők e rövid történelmi képe szerint, így vesztették el azt a történelmi nagyságukat, amikor is nemzetközi szinten – ez a mondat olyan fontos, hogy ki kell emelni a szövegben –, a 10.-11. században még az Olt folyótól a Volga alsó folyásáig tartó sztyeppei BESENYŐ BIRODALOMRÓL beszélhettünk. Kérdezhetjük: miért nem tudnak erről a csángók, de a románok sem, hogy a magyarok többi ágáról ne is szóljak?

A besenyő nép ősmagyar kultúrkörből eredő származására a további megcáfolhatatlan történelmi bizonyítékot maga Bíborbanszületett Konstantin császár szolgáltatja számunkra. A birodalom kormányzása című művében (Kr.u. 952-ben) írja, hogy a besenyő népet korábban kangarnak is nevezték (Magyarország Története, 1984, 592. old.). A népnév etimológiája: kangar = kan-nagyúr-népe. A kan, kán fejedelmi név eredete szintén az egyiptomi termékenységi vallásra vezethető vissza, ahol inkább a men, mén mitológia Ápisz szent-bikakultuszával egyezik. Vallási elvonatkoztatásban tehát a kan, kán fogalma a teremtő-nap-atya értelmet hangzósítja. Ebből a megközelítésből érthető meg a török kán uralkodói méltóságnév eredete is. Fennmaradt a besenyők egyik uralkodójának a neve. Az előbb jelzett történelemkönyvben található, hogy a besenyők egy törzse Tonuzoba királyuk vezetésével 955-ben beköltözik Taksony Magyarországába. Egykori néveredetben a Tonuzaba = „disznó-apa” jelentéssel bír. Pontosabban a kan-disznó, mint teremtő hím a termékenységi vallási mitológiáknak ismert motívuma.

Ha egy kicsit belemélyedünk a besenyő és a magyar nép eredetkérdéseibe, az eddigi leírásból is jól kivehető a közeli testvérnépi kapcsolat. Ha összevetjük a kangar és a magyar népneveket nyelvtörténeti vonatkozásban, talán a legfontosabb tudományos bizonyítékát kapjuk a közös eredetüknek. Ha elemeire bontjuk a két népnevet, a kan-gar és a ma-gar (az y lágyító betű nélkül) felbontást kapjuk. Azonnal szembetűnik, hogy a kan mint a hímnem, és a ma mármint a mama a nőnem biológiai elkülönülését fejezi ki e névképzési gyakorlat. Mama, a Mú, a Mát fogalma a mitológiában mint az igazság istennője, a magyar kultúrában a Nagyboldogasszony (Szűz Mária) eredet mondáinkból közismert. A két nemzet közös eredetének az a tudományos magyarázata, hogy amíg a magyar törzsek alkották az egyiptomi őskultúrában a központi anyatiszteletű hétúr magját, addig a kan vagyis a termékenységi vallást hordozó törzsek a magnépet védő vagyis harcos nemzetrészét. Még területileg is jól elkülöníthető e két vallási felfogás. A központi mag törzs Felső Egyiptom fehérmagyar lakosságát alkotta Théba fővárossal, melybe beletartozott Asszuán (Asszonyhon) körzete. Alsó Egyiptom lakossága volt a harcos vörös hunok (hunmagyarok) lakossága Memphisz (Menfisz) fővárossal, ahol a Hórusz (sólyom) termékenységi istenkultusz volt a meghatározó. Viszont a Nílus-folyó délebbi vidékein laktak a feketemagyarok törzsei egészen Etiópiával bezárólag, ők is harcos védő nemzetrészeket jelentve. E három ősi nemzetrészünk együttélése feltehetőleg az időszámítás előtti második évezredben válhatott részben szét a népszaporodás és a hódító Asszír Birodalmak terjeszkedése következtében. De Közép-Ázsiában majd Európa közepén újra egymásra találtak.

Az eddigieket összefoglalva kijelenthetem, hogy a csángó nép egészen pontosan a hun vezetésű Pártus Birodalom egyik testvérnépeként, majd az Attila hun király népéből az Kr.u. 5. század körüli események hatására önálló néppé válva, mint besenyők jelentek meg a történelem színpadán. Pontosan úgy, ahogy a székelyek népe. A hun hatalom bukását a sorban a Kazár Birodalom követi, amelynek népeit az előbb felsorolt három magyari népág különböző törzsei tették ki. Amikor az Álmos-fejedelem vezetésével a vérszerződött hét törzs szövetsége elhagyja Levédia és Etelköz térségét, és a Kárpát-medencébe költözik egyesítve az ott lakó úrnépeket, helyükbe települve jelennek meg a Turáni-alföldről az iszlám arabok által elüldözött besenyők Európában, és alakítják meg a már említett jelentőségteljes birodalmukat. E tanulmányban csak annyit róluk, hogy a székely és a csángó nép a legközelebbi testvérnépei egymásnak, és mint feljebb írtam a magyaroknak is! Befejezvén a hun és magyar nemzetrészek őstörténetének idetartozó tömör leírását, azért szögezzük le, ha egy őshazából származónak írtam le az eredetüket, az anyanyelvük azonosságához sem férhet semmi kétség.

A csángó nép eredetében az a legfontosabb, hogy ők mindig magyarul beszéltek, miként a jellegzetes tájszólásuk máig bizonyítja. Ráadásul pontosan ott találhatóak, ahol a besenyők éltek a 9-12. századokban. Más névbizonyítékokról a továbbiakban szólok. Ha az okfejtésem elfogadja a hivatalos történészet, megoldott a csángó fogalom teljes törzsfejlődésének a tudományos leírása. Az előző bekezdésekből jól érzékelhető, hogy a fogalom egy értelemrövidülésen, és egy hangzóváltáson ment keresztül. Mondhatjuk, hogy egy tájszólási jelenséggel állunk szemben. Magának a besenyő név megrövidülésének a tudományos magyarázata a „c” betűnek a szóba történt beilleszkedése vizsgálatával válik érthetővé, miként feljebb olvashattuk. A magyar ősnyelvben a c betű különleges szerepére irányítanám röviden a figyelmet. Ez a betűnk kifejezi a család, a közösség és annak a szent helynek a jelét ahol a közösségi életük folyt. Bizonyítékként had említsem Kleopátra királynő (i. e. 30.) királyi jelvényei közül az uralkodói bot oly jellegzetes Ω (omega) fejét, melyet ha kilencven fokkal elfordítunk egy valódi magyar „c” betűt jelenít meg. Pontosabban a vallási központok templomainak az ősi jelképét, vagyis az egyik oldaláról nyitott bejáratú kerek templomok jelét. Erdélyben még mai napig fellelhető a „tanór kapu” vagyis a kerektemplom kapuja kifejezés.

Arról, hogy a csángók mindig is magyarul beszéltek, a további helytörténeti vizsgálatokból válik teljesen bizonyítottá. A kutató Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság, Magvető Kiadó, Budapest, 1987. könyvének alapulvételével jeleníthető meg, hogy a csángó helynevek eredete szintén az első írásos feljegyzések előtti korba, vagyis az első ezredforduló körüli időszakra, vagy még régebbre tehetőek. Mátyás király a lengyeleknek kifejti: „Ama földnek a joga a mienk a legrégebbi, megszakítás nélküli idők óta”, mely a királyi címben is felfedezhető. Ezekre a helynevekre jellemző a magyar ősnyelvűségből való eredetük. Tehát, ha további adatokkal lehet bizonyítani a moldvai helységnevek ősi eredetét, ez a csángó népnek a magyar ősnemzetbeli származásának további tudományos bizonyításához vezet el. Minden ellenérvelés ellenére teljes mértékben megfejtetté válik a valódi ősiségük. E tanulmányban csak néhány jellemző helynevet említek további példaként.

Elsőként Moldva helynév történetét kell elemeznünk. Az említett könyvben a név fejlődésére az alábbi szóalakokat találjuk: Moldauba → Moduva(i) → Moldva. E szófejlődés egy nagyon fontos történelmi bizonyítékra hívja fel a kutató figyelmét. Mégpedig a szóvég -ba szótagnak az átváltása -va szótaggá. A magyarázata annyi, hogy amíg a ba szótagforma még az ősmagyar nyelvi kifejezés, a va szótag már a latin írásmód b ~ v váltásának a következménye. Tehát pontosan bizonyítható, hogy mikor váltotta fel a térség ősmagyar nyelvűségét a római katolikus vallásgyakorlásának latin nyelvű terjedése. Kezdetben a vallás latin írásbelisége 1227-től válik meghatározóvá, az ekkor megalakuló Milkói vagy Kun püspökség következtében. Első püspöke Theodoric dominikánust követően, mintegy 300 év múlva kezdi követni a latin nyelvűvé váló növekvő számú román nemzetiség többségi térhódítása. A folyamat az 1500-as évektől válik egyre meghatározóbbá, a keleti, bizánci (görög katolikus) egyház térhódításával.

A román nemzet történelmének a megfejtéséhez szintén az előbb felvázolt ba – va szótagváltás adja az igazi bizonyítékot. A mai történelemkönyvek leírják, hogy 1239-ben a magyarokhoz betelepülő kunok helyébe a Balkánról macedó, megleno és úgynevezett vlachok vándoroltak fel a mai Moldva területére. Ezek a történelemkönyvek a vlachokat a román néppel teszik azonossá. De nézzük, mit is jelent a vlach fogalom? Ha úgy írjuk le, hogy a mássalhangzóváltást figyelembe vesszük, akkor blach, de még inkább a balach (bálok) a helyes fogalom. Az etimológia szerint tekintve e szavakra, azonnal szembetűnik, hogy a vlach = balach, fogalmak jelentése ősmagyarul a bel, bél, bal, bál ősi termékenységi isteneket tisztelő nép néveredetére utalnak. Úgy, ahogy a besenyő névetimológiánál írtam. Még annyit, hogy a magyar Béla királynevek szóalapját is a BEL termékenységi istenség neve adja. Tehát, pontosítva a vlach = balach, mely a Bal-isten-országa kifejezéssel azonos. Gondoljunk a magyar Balaton földrajzi fogalmára, mely hasonlóan a Bal-isten-lakhelye kifejezést hordozza. Hiszen ez a kultúra adta a mai indoeurópai népeknek a BÁL = mint zenés mulatság eredetét is.

Milyen következtetés vonható le az előbbi bekezdésből? Ha a vlachok a román nép ősei, akkor ők még 1239-ben nem románul, hanem ragozó ősnyelven (nyelvjárással) beszélő, szintén a magyar ősnemzetből származó testvérnépeink voltak. Ha egy kicsit messzebbre tekintünk vissza a történelemben, az időszámításunk kezdete körüli időkben a dákok is lakták a déli területeket. Ha feloldom a dák szórövidítés jelentését, akkor a dák = szent-bál(ok)-országa jelentést takarja. Ennyi nyelvészeti feldolgozás után már egyértelmű, hogy a mai román nép eredetét pontosítottuk, és a dák → vlach → román folyamatot tártuk fel. Végkövetkeztetésként definiálhatjuk, hogy a mai románok szintén az ősmagyar kultúrkörből kivált dák majd vlach népből erednek. Akiknek az erőszakos romanizációja (vallás, nyelv és identitásváltás) már a római korban elkezdődhetett, és amely folyamat az 1500-as éveket követően válik teljessé. Vagyis az egységes román nemzet csak a 15. századot követően alakul ki a mai lakóterületeiken. E folyamatot a Moldva terület névtörténetében még érintem. A további bizonyításért értsük meg a román = ro-mén kifejezést, ahol a ro = rovó ami író, de inkább köröket rovó rajzoló értelmet, és a Napisten mén termékenységi vallását követő népnevet hangzósítja felénk. E fogalom eredete kisázsiai dák-magyar szállásterületek kultúrvilágára jellemző, visszavezetve a Pártus Birodalom államalkotó népeiig, onnan pedig az egyiptomi Ré (köristen) napvallásig. Még egyszer emeljük ki: a fentiekben nem a dákó-román elmélet folytonosságáról tettünk bizonyságot, hanem az eredeti hunmagyar DÁK őslakók történelmi folyamatosságáról. Pontosabban az I-II. évezredekben elrománosított őslakók elsődlegességéről.

Ha keressük, hogy a BEL, BÁL nevű termékenységi vallási fogalmak vajon milyen ókori felekezetnek lehet az alapja? Akkor csak egy jó megoldás jöhet szóba. Mégpedig az ókorban nagy területeken az Apollón napisten hitét követő vallásfelekezetekben. Ahol a legfelsőbb princípiumot megtestesítő Ősmama hitvilágának matriarchális őskereszténységéből eredő Ősi- Szentháromság egyik személyére, kiemelten a Napisten dicsőségére épült Apollón hitvilága dívott. Apollón matriarchális istenfelfogása majd csak a meghódított Újgörögöknél és közvetítésükkel a rómaiaknál válik a mai felfogásában patriarchális  istenné. A román eredettörténettel kapcsolatban a vlach = bálokat, vagy pálokat  az Apollón istennévből eredő palachok (pálok) követték, akik csak a latinná váló hajlító nyelvjárásukban váltak vlachokká. De nem csak ők, hanem Kr.e. Közép-Európa ősnépei mind ide tartozóak. Írjuk egymás alá a felderített ilyetén népeket:

Polánok (Poljánok) = lengyelek (mazurok~fehérmagyarok) népneve;Palócok (felvidéki és a kárpát-medencei úrnépek) = avarmagyar (~kabar) törzsek;Palachok (vlachok) = erdélyi és havasalföldi hunmagyarok (dákok);Pelazgok (ógörögök) = Balkán-félsziget őslakó görög (hunmagyar) törzsei.

A felsorolás történetileg cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a Kr.e. időszámítás idején, Lengyel-országot, Nagy- Magyarországot (Szkítiát) Erdéllyel és Havasalfölddel, s Görögországot egységes őskultúra fogta egybe, lényegében Közép-Európa itt felsorolt hatalmas tájegységében.

Moldva helynévtörténete is pontos bizonyítását adja a fentieknek. Nagyon röviden nézzük a terület névtörténetét az ezredfordulótól. Előtte természetesen Etelköz magyari népei lakták e területeket:

Besenyőország: a 894-902. évi magyar honegyesítést követően 1070-ig;Kunország: a 11.századtól a kunok és az úzok uralják a területeket. 1227-től IV. Béla magyar király felveszi a Rex Cumanie, Kunország királya címet;Ungrovlachia (Ungro─Vlachia): 1324-ben még magyar hűbéri terület, élén Károly Róbert király Basarab vajdája áll. 1330-ban a poszádai csatától számítják a havasalföldi román történelmet;Kara Bogdánia: 1359.-ben I. Bogdán, Máramaros vajdája uralkodásától;Moldvai Vajdaság: 1400-1432-ben Jó Sándor (Alexandru cel Bun) uralkodása idején, felesége Losonczy Margit támogatásával épül fel 1410-ben a katolikus moldvabányai katedrális. Az ötödik római katolikus püspökség megalakulását követően a tartomány neve fokozatosan Moldvára változik, és ez marad napjainkig.

Megjegyzésként említsük meg, hogy a Havasalföld is ősi magyar szóképzés eredménye. Ugyanis az ugyancsak a latin b ~ v hangzóváltást szenvedte el a fogalmunk, mégpedig a HABAS = Habos-alföld formából. A habosról pedig minden magyar ember előtt a vizekben gazdag, a habot vető vízfolyásokból eredő név, és nem a hideg havas táj jut eszébe. A románok Muntenia kifejezése a hegyvidék jelentése mellett, a magyari népek „Vizesalföld”, vagy Haboselve a fejlődésben az ősibb kifejezés.

Elsőként elemezzük a Moldva név jelentését. Ha az ősmagyar nyelv segítségével olvassuk el a fogalmat, akkor a Moldva = Ősmama-él-szent-teremtő népe jelentést kapjuk. Vagyis a fogalomhoz hozzá kell kapcsolni a népe névszót, hogy a teljes ősi kifejezés jelentéséhez hozzájussunk. Teljesen egyértelmű, hogy e tájat valamikor a magyar ősnemzet szétvált törzsei változtatták kultúr területté. További bizonyítás érdekében szeretném röviden felsorolni a moldvai terület előbb felsorolt névváltozatainak az ősi jelentését:

Besenyőország = teremtő-sólyomisten-országa;Kunország, másként Cumánia = Mén-ország-ária (a mén egyiptomi termékenységi vallás azonos a kun, kan termékenységi vallási felfogással), pontosabban a Teremtő-napisten-népe;Ungrovlachia = Magyar-körország-és bál-ország-népe, mely fogalom azonos a Napország teremtő népével;Kara Bogdánia = Napisten-országa Bál-ősnagy(isten)-szent-népe (ár-ia, vagyis ár-jai, vagyis az őshazából kiáradott nép);Moldvai Vajdaság = ebben a fogalomban már csak a vajda szó képződését kell megmagyarázni. A szóképzésben szintén a b ~ v hangzóváltás adja itt is a pontos értelmezést. E szerint a vajda = bajda ősmagyar szent-jó-apa (Baia városnév!) képződésű fogalommal azonos. Így már megérthetjük a vajda szó képződésének folyamatát. Etimológiai felbontásban a jelentése: ba = teremtő + j = j(a)ó + d = szent (hely) + a = san, sun, vagyis a Szent-Nap latin kifejezéséből (sanctus = szent-nap-ős) az „a” magánhangzója. Összeolvasva: vajda = teremtő-jó-szent-napország-fejedelme (indoeurópai nyelven királya), magyar nyelvből képződött román (latin) fejedelmi cím. A vajdaság szóban a szóvégi -ság rag jelentése már ismerősen hangzik, ahol is: ság = ős-ág, ami kifejezi a magyar életfa alapján a népeink elágazásának történelmi valóságát. A teljes területnév jelentése: Moldvai Vajdaság = Ősmama-szent-teremtő-népe, Teremtő-jó-szent-napország-ősága. Rövidebben: Ősmama-napországából-elágazott-szent-nép-országa.

Jól ismerjük az ókori vallások mitológiai felépülését. Az előbbi névetimológiai megfejtés minden eleme abból a kultúrkörből ered, ahol a Napistent imádó civilizációk éltek, és ahol a termékenységi vallás kifejeződéseként a mén, kan, sólyom, valamint a BEL, BAL, Baal stb. anyatiszteletű, vagyis matriarchális teremtő isteni hitüket imádták. Jól ismert, hogy a magyar nemzet is a tűzimádó ősvallásból származik, mely megfelelője a Napisten mítosza. Tehát teljes körűen bizonyítottnak vélem, hogy a moldvai tájegységet az időben visszafelé a középkortól az úrnépek nemzetségeiből más-más időpontokban kivált magyari testvérnépeink lakták. Az európai történelem fejlődéseként ezek a nemzetrészek az évezredek változásainak okán, mint a román példán látjuk, eltérő nyelvű más nemzetekké váltak. Az ősmagyar törzsek alapnépességére rátelepülő latin római hódítás, majd a római latin kereszténység következtében a nyelvük megváltozásának vagyunk tanúi. Eleinte a rómaiak rabszolgáivá váló dákok és vlachok, majd egyre inkább latinná váló románság a 15. századtól már önálló nemzetként jelenik meg a történelem színpadán. Egyedül a besenyők csángó leszármazottai próbálják a saját anyanyelvüket fenntartani, de már nem sokáig. Ha nem lesz hathatós segítségük, a nyelvük rövidesen el fog veszni.

Ha kissé megvizsgáljuk a csángó települések helység néveredetét, ugyanolyan eredményt kapunk, mint a tartományi névváltozatoknál kaptunk. Példaként kiemeltem néhány helységnevet, és etimológiailag megfejtettem ősi jelentésüket:

 

CSÁNGÓ TELEPÜLÉSEK NÉVEREDETE

 Mai településnév

 Első írásos emléke, éveŐsi jelentése mai

magyar nyelvenStanfalva

Mánfalva

Turul

Bákó

Domafalva

Leontinfalva

Ungurén

Szemes

Balomirest

Klézse

Karakló

BaiaEstanfalva, 1410

Měněsti, Maneste, 1393

Turluj, 1408

Bacao, 1439

Demufalva, 1455

Leontinesty,1399

Ungureani, 1409

Zeamestii, 1443

Balomir, 1428

Klesia, 1700 körül

Caraclei, Karakleu, 1700 után

Baia, 1423Isten-falva

Nyugati ménfalva

Turul-új(falu)

Teremtő-országős

Szent-éganya-falva

Nyugati-oroszlánok-falva

Magyar-Ré-honi

Nyugati-zent-ég-anyai

Bal-isten urai

Országvédő-oroszlán-ős-fia

Napország-oroszlánjai

teremtő-apa-jó-népe

A Baia településnévhez hozzáfűzöm, hogy van egy magyar megfelelője, mégpedig a mai Baja város nevében. Etimológiailag mindkettő ugyanazt jelenti az i ~ j azonosság alapján. Baia történetéhez hozzátartozik, hogy a területén található az 1423-ban felszentelt katolikus Szent Péter és Pál Katedrális romjai. A templomot Jó Sándor építette, akinek a felesége Dobokay Klára magyar hercegnő is itt van eltemetve.

A felsorolt településnevekre, de a könyvben szereplő minden helységnévre jellemző, hogy van egy magyarul jól érthető ősi jelentésük. Másként a mai névváltozatuk, egy ősi megjelenési forma tartalmi rövidítésének foghatók fel. A származásukra utaló bizonyítékot ennek az ősi jelentésnek a megfejtése adja. A csángók magyar valóságának a tudományos alapját teljes körűen kielégíti e megfejtések bizonyító ereje. A román nyelvi átvétel másodlagossága azzal bizonyítható a legjobban, ha a kérdéses településnév román nyelven nem ad további etimológiailag értelmes feloldást. Pontosabban, a nyelvészeti vizsgálatokban a másodlagos kialakulású nyelvekben az értelmes szógyökökre bontás tudományos lehetősége már nem vizsgálható, mert csak azon az egy ősi nyelven adhat valódi etimológiai felbontást a kérdéses fogalom, amelyiken a maga idejében keletkezett. Esetünkben minden helységnévnek van logikailag felbontható magyar jelentéstartalma. Ezért kijelenthetem, hogy a moldvai földrajzi egységben a magyar nemzet ősi törzsei voltak az elsődleges kultúrnemzetet megalkotó népesség. Akiknek egyik utolsó képviselői, a minden nehézségeik ellenére megmaradni akaró besenyő-magyar csángók.

Összefoglalva a tanulmány tudományos jelentőségét, néhány fontos megállapításra szeretnék kitérni. A feltárt bizonyítékok egyértelművé teszik, hogy a csángó néptöredék egykor a területen élő besenyők népének leszármazottai. A besenyők népe nem egy elmagyarosodott néptöredék, hanem származásuknál fogva mindöröktől fogva a magyar nemzet testvértörzseként ragozó ősnyelven (úrnyelven) beszélő emberek voltak. Ők nem egyszerűen a moldvai térségben váltak magyarrá, hanem csak a 9. századtól odatelepültekként élnek ott. Nem hiába nevezte II. Endre király „a mi embereink”-nek a korabeli moldvaiakat , megkülönböztetve őket más nemzetek tagjaitól. A legnagyobb tudományos jelentősége a magyar nyelvűségükben az, hogy megdőlni látszik egy túlhaladott történelmi vélekedés. Mégpedig bizonyítottnak vélem, hogy a magyar honfoglalást nem egy egyedülálló barbár hét törzs szövetsége, hanem az ősi magyar nemzet térségi integrációja hajtotta végre. Ebből kifolyólag egyértelmű, hogy az úgynevezett magyar honfoglalás eredetileg mégis magyar honegyesítés volt. A csángó magyarok feltárt nemzetisége feltörni látszik ezt a jelenleg ismert történelmi dogmát.

A történelemtudomány nemzetközi közvéleményének fel kell ismernie, hogy a beszélt nyelvek szókincse a legpontosabb bizonyítékokat szolgáltatja egy nép eredetéről. Pótolni képes a hiányzó írásos emlékeik bizonyságát. Akárcsak az írásoknál, az élő beszéd fogalmait a nyelv-összehasonlító és etimológiai vizsgálatokkal kell pontosan elemezni. Ha hozzátehetjük a nyelvtörténeti vizsgálatok pontos eredményeit, a mai magyar nyelvben kódolt sok ezer éves ősi tudás dekódolásával, a kérdéses feladat sikeresen elvégezhető.

A csángók besenyő származásának feltárásával egy olyan élő bizonyíték került a történészek kezébe, mellyel átírhatjuk a magyar honfoglalás teljes történetét a valódi honegyesítés történetére. Ez a szemléletváltás nem csak a magyar, hanem a világtörténelem átírására is perdöntő bizonyítékként szolgálhat. Mégpedig abból a szempontból, hogy a magyar nemzet már a honfoglalás korában az őskeresztény vallást vallotta a magáénak. A csángók azért tudtak magyarként fennmaradni, mert ők az idetelepedésük idejében szintén őskeresztény vallásúak voltak. A római kereszténységnek csak a latin nyelvű katolikus újkeresztény hitre való áttérésre kellett a hittérítést alkalmaznia. A román nyelv és a románok ortodox keresztény egyházának a térhódítása a fentiek egyenes következménye. A beköltözött és román nemzetiségűvé vált moldvaiak túlszaporodtak az őslakossággal szemben és fokozatosan kialakultak a mai nemzetiségi viszonyok. A szlávokról e tanulmányban nem szólok!

A csángó magyar nyelv háttérbe szorulása ellen nagyos sürgősen cselekedni kellene a keresztény Európának. Nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világ közvéleményének is határozottan fel kellene lépnie a további elrománosítás ellen. Hangosan szétkiáltva, és a világ közvéleménye elé kell tárni, hogy a történelmünk legfontosabb élő bizonyítéka eltűnésének vagyunk a tanúi. Ha Európa népei szeretnék megismerni az indoeurópai történelmük valóságát, akkor e legfontosabb népi bizonyítéknak a megmentése számunkra is mindenek előtt való feladattá kellene válni. A megoldás egyszerű, csak magyar, pontosabban csángó magyar lelkészeket, papokat kell a kérdéses falvakba felszentelni. És kizárólag az ő még csángóul tudó, legalább középiskolát végzett gyermekeikből. Néhány év alatt megfordulna a trend, és soha nem látott mértékben visszamagyarosodnának a már nyelvüket alig beszélő csángók. Azt is fel kellene tárni mi az oka, hogy az eredendően magyar nemzetiségű dák-románok miért olyan ellenségesek – a közeli testvéreik – a csángókkal szemben. Egy ortodox vagy görög katolikus keresztény felekezetnek is alaptörvénye a megértés és a testvériség gyakorlása. A románoknak sem szabadna letérni a kereszténység e tanításának az útjáról.

Végezetül a legfontosabb felkiáltásommal zárnám tanulmányomat. Kérem azokat, akik a csángó nép identitásának a fennmaradásáért képesek valamit tenni, soha se felejtsék el, hogy a csángókat nem egyszerűen magyarnak kell megtartani, hanem besenyő-magyar csángóknak. Tehát, anyanyelvükben a csángó magyar kiejtés fennmaradásában kell őket támogatni, mert a csángók archaikus magyar nyelvénél szebbet ez idő tájt nem találhatunk a világ ősmagyar nyelvei között. Bátorítsuk őket, hogy nem szégyelleni való a csángó tájszólás, legyenek büszkék nyelvjárásukra. Ha a küzdelmük elvész, vele együtt elveszhet az egész magyar nemzet történelmi megújulásának a lehetősége. Hassunk oda, hogy Európa a féltő szemeit egyszer már a csángókra is rávesse!

 

Vaskút, 2016. június 01.

Tácsi István

 Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kategória:Ajánló, Történelmi visszatekintés Tagged: besenyő népnév, csángál a csángó, Csodaszarvas, népvándorlások, nyelv-összehasonlító vizsgálat, ősi származás


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »