A Ceaușescu-korszak magyarságpolitikája – A prágai tavasztól a Szamizdatig

A Ceaușescu-korszak magyarságpolitikája – A prágai tavasztól a Szamizdatig

Az utolsó vészterhes időszakát leszámítva, amikor figyelemelterelő eszközként a nacionalista diskurzus felerősítéséhez nyúl a társadalmi és gazdasági problémák kivédése végett, a Nicolae Ceaușescu nevével fémjelzett korszak magyarságpolitikája hullámzónak tekinthető, egyértelmű stratégia nem érhető tetten – ezt a következtetést fogalmazta meg Novák Csaba Zoltán történész, a marosvásárhelyi Gheorghe Șincai Kutatóintézet munkatársa a Szacsvay Akadémia sorozat részeként elhangzott előadásában vasárnap Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.

Novák Csaba Zoltán szerint az erdélyi magyarságnak minden politikai, ideológiai, intézményrendszeri változást követően volt kapacitása megújulni. Ez érvényes a Nicolae Ceaușescu nevével fémjelzett korszakra is, annak ellenére, hogy utolsó éveiben szinte lehetetlenné vált az alkalmazkodás mind politikai, mind kulturális-intellektuális téren. Novák Csaba a korszak magyarságpolitikájában három időszakot azonosított, az 1965–1974, 1975–1984, illetve 1984–1989 közöttit.

A kutató szerint az 1965-öt követő időszak átlátásához szükséges megérteni, hogy a teljes szocialista korszak nemzetiségi politikáját mindvégig áthatja az 1948-as nemzetiségi rezolúció, mely kimondja: nincs külön utas integráció, és ebből csak külső nyomásra volt hajlandó engedni a román pártvezetés – így például a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásakor.

1958 újabb fordulópont, Románia szakít az internacionalista, sztálinista berendezkedéssel, és elindítja a nemzeti kommunizmusra történő áttérést. Az irodalomban, történetírásban visszatért a nacionalista vonal, románosítás kezdődik a pártvezetésben, a magyarok kiszorulnak, elkezdődik a nyelvi jogok visszaszorítása. Nicolae Ceaușescu egy ideig folytatja a Gheorghe Gheorghiu-Dej által meghonosított, a szovjet modelltől eltérő külpolitikát, belföldön viszont új országépítési tervvel áll elő (ennek része a közigazgatási átszervezés).

Az engedmények éve

Az erdélyi magyar közösség szempontjából két fontos történést is hoz 1968: a megyésítés, illetve Ceaușescu találkozása az erdélyi magyar értelmiségi elittel. A rendszer lazít a szelepeken, a prágai tavaszi események nyomán belföldön engedményeket tesz. A megyésítés során a magyar kérdés a Székelyföld kapcsán merül fel, a nagy székely megye lehetőségét elvetik, a központi magyar lobbi és a helyi mozgalmak hatására alakul ki a jelenlegi rendszer. A megyésítés mögött gazdasági ráció is húzódott, a tartományi berendezkedés nem működött, a periférikus térségek fejlesztése elmaradt.

A magyar értelmiségiek összehívásának hátterében konszolidációs törekvés áll. A pártvezetés nemcsak megtorló eszközökkel szándékszik a szocializmust építeni, hanem egy részleges megegyezéssel az értelmiségiekkel (románokkal és magyarokkal egyaránt). A magyar értelmiségiek részsikereket érnek el a tárgyalás során, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa megalakulásával, illetve elég gazdag intézményrendszer létrehozásával: a Hét folyóirat, a Kriterion Kiadó, beindul a magyar adás az állami román televízióban. Az oktatás terén is enyhülés tapasztalható, ekkor jelennek meg újból a magyar tannyelvű elméleti középiskolák.

A zuhanás kezdete

1971-től egy sor új folyamat veszi kezdetét: a kis kulturális forradalom, a neosztálinista tervgazdálkodás győzelme a technokrata modellel szemben, a települési szisztematizálási tervek. Magyarságpolitikai szempontból radikális váltás következik: vissza­térnek a homogén nemzetépítés elvéhez.

A magyarságpolitika tekintetében a ’71-es elvi döntések 1984-re éreztetik erőteljesen a hatásukat. Ekkor távolítanak el a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának éléről minden ismert magyar értelmiségit, és csak kirakatszerep jut a szervezetnek. Az ország gazdasági helyzete, a közállapotok romlanak, és erre a nacionalista diskurzus felerősítésével válaszolnak, nemzeti mozgósítással próbálják oldani a problémákat figyelemelterelési célzattal.

Egyenes következmény a magyarellenes propaganda felerősödése. Politikai uszítás csak a rendszer végnapjaiban jellemző, de engedélyezik a nyílt magyarellenes propagandát hirdető kiadványokat, szűkítik a magyar intézményhálózatot. A nyolcvanas évek utolsó harmadában visszatér a két világháború közötti korszak több jellemzője, így betiltják a helységek német és magyar nevének használatát.

Az elit és Magyarország

Előadásában Novák Csaba Zoltán két fejezetet is szentelt annak a két nagy értelmiségi és politikai elitcsoportnak, melynek tagjai a Ceaușescu-korszakban a magyar érdekérvényesítésben meghatározó szerepet igyekeztek vállalni, valamint Románia és Magyarország viszonyának. Az elitcsoport első nemzedéke az 1968-ban csúcson lévők, akik képviselték a pártcsatornákon belül az erdélyi magyarságot: Király Károly, Sütő András, Domokos Géza, Hajdú Győző, Bodor Pál, Gere Mihály, Fazekas János, Huszár Sándor. Két alapvető jellemvonás határozta meg az identitásukat: párthűség (a párton kívül nem is lehetett szó érdekérvényesítésről!) és erős kötelességtudat a magyar közösségépítés iránt. Amíg lehetséges volt ennek a kettős identitásnak a megélése, valahányszor a rendszer engedte, központi és lokális szinten zajlott a magyar nemzetépítés kulturális eszközökkel. 1984 után a rendszer már csak lojalitást követelt meg.

A ’68-as generációnál háromfajta viszonyulása alakult ki: egy részük a csendes visszavonulás, elhalkulás mellett döntött, vagy az emigrálást választotta (Huszár Sándor, Bodor Pál, Fazekas János), ketten a rendszerrel való szembefordulás mellett döntenek, etnikai disszidenseké válnak (Király Károly és Sütő András). Volt, aki a további együttműködés mellett dönt (Hajdú Győző, Gere Mihály). A második nemzedék nagy része a kolozsvári egyetemi szférából érkezett, Bretter György filozófus tanítványai: Szőcs Géza, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Szilágyi N. Sándor, Ara Kovács Attila. Nekik semmi esélyük politikai pozíciókra, párton kívül vannak, a kisebbségi kérdést is innen próbálják befolyásolni Magyarország és a nemzetközi fórumok révén. Igazi politikai disszidensek földalatti, titkos tevékenységgel: a Szamizdat folyóirat, a Limes kör, az Ellenpontok.

Ami a két „baráti” szocialista ország viszonyát illeti, azt az állandó nyíltabb vagy éppen burkoltabb konfliktus jellemezte. 1955-ig szinte nincs is kapcsolat, majd rövid enyhülés után,  Magyarország ’56 őszét követően nehéz helyzetbe kerül, defenzív külpolitikára tér át. Kádár János körútra megy Romániába, Csehszlovákiába. „Mosolypolitikát” alkalmaz, a jószomszédi viszony javulásától remélve a magyar kisebbség helyzetének jobbulását. Az utolsó, 1977-es romániai látogatását követően belátja: kudarcot vallott, a román fél szinte semmit nem tart be ígéreteiből. Kádár többé nem találkozik Ceaușescuval, és szabad kezet ad a magyar diplomáciának, hogy tematizálják a magyar ügyet. Utóda, Grósz Károly még próbálkozik 1988-ban, de sikertelenül. Időközben az erdélyi magyar menekültek Budapest általi felkarolásával a két ország feszült viszonya tovább romlik.

Nagy D. István / Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »