A cár, a sah és a szultán szorításában

Valamit tudnak az oroszok: szombaton 12.00 órakor életbe lépett a tűzszünet Örményország és Azerbajdzsán között. Nem egészen két héttel azután, hogy kiújultak a harcok a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah ügyében, 10 órás tárgyalás után jelentette a közvetítő fél, tehát az orosz külügyminiszter, hogy megszületett az egyezség. Következhet a fogolycsere, a halottak hazaszállítása és a tárgyalás az évtizedek óta tartó fegyveres konfliktus lezárásáról.

Azt hihetné az ember, hogy keresztény–muzulmán szembenállásról van szó, de itt valójában a kies hegyvidék hovatartozása a tét. A „fekete kert”, vagyis Hegyi-Karabah az orosz cár, az iráni sah és a török szultán szorításában élő kánság volt századokon keresztül, számos kisebb-nagyobb kánságok szomszédja, síita és szunnita muszlim, illetve keresztény lakossággal.

A hódítók közül a cári Oroszország bizonyult a legsikeresebbnek, és maga alá gyűrte a mai Dél-Kaukázust. Békét persze nem teremtett, de elindította a népmozgásokat, és a hatalmas területen szétszóródott örmények megindultak Örményország felé. Akkor, a 19. század elején lett örmény többségű Hegyi-Karabah is.

A síita muszlim azeriek – a törökök testvérnépe – a mai Azerbajdzsán területén összpontosultak (ettől függetlenül ma is élnek azeriek Örményországban, vagy örmények Azerbajdzsán területén, sőt Iránban és Törökországban is).

A bolsevik forradalom után azonban valami olyan történt, amit Jereván a mai napig nem fogad el: az örmények lakta Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz csatolták, mintegy kihasították az anyaország, Örményország testéből. 

Hírdetés

Történt mindez 1921-ben Sztálin irányításával, ami elvetette a viszály magvát a két nép között. Zárójeles megjegyzés: érdekesek ezek a szovjet vezetők, mintha arra optimalizálták volna döntéseiket, hogy minél nagyobb fájdalmat, minél mélyebb gyűlöletet szítsanak. Emlékezzünk csak vissza, az Oroszországhoz tartozó Krím félszigetet Hruscsov odaajándékozta Ukrajnának, mély sebeket ejtve ezzel a krími lakosságon.

Még létezett a Szovjetunió, amikor véres háború kezdődött (1988) Hegyi-Karabah fekete, termékeny földjén, s bár az örmények győztek, a területet nem tudták megszerezni. De az azeriek sem vesztették el, mert a magát 1996-ban függetlennek kikiáltó Hegyi-Karabah Köztársaságot a világon senki sem ismeri el.

Van tehát egy befagyott konfliktus, amelynek nem látszik a vége, s bár most tűzszünet van, meg ígéret is, hogy tárgyalnak a rendezésről, nem árt óvatosan fogalmazni. Egészen más helyzetben van most nemcsak a két szembenálló ország, hanem az azeriek örökös nagy támogatója, Törökország, illetve az örmények természetes szövetségese, Oroszország is, mint a ’90-es évek közepén. És ez jelenti a legnagyobb veszélyt!

A meggyengült Oroszország nem fogja hagyni, hogy érdekei sérüljenek a térségben, s vele néz farkasszemet a NATO-tagsága mellett is a saját útját járó, gyakorlatilag az összes közel-keleti konfliktusban érdekelt Törökország.

Az emberi logika azt diktálná, amit egy elemző mondott az angolok unióból történő kilépését bonyolító Észak-Írország kapcsán, hogy nem éppen most lenne itt az ideje, hogy visszaadják Írországnak, s megoldódna minden probléma? Nem épp most lenne itt az ideje, hogy a keresztény örmények lakta fekete kert visszakerüljön Örményországhoz? Nem, a politikai logika és a birodalmi érdekek nem így működnek. Még ha hullahegyeken kell átgázolni, akkor sem.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/42. számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »