A bujdosó lány – Mezey Mária története

A bujdosó lány – Mezey Mária története

1944 tavaszán rövid hír jelent meg a Filmhíradó című képes hetilap Kis Szemfüles rovatában: „A Wesselényi-darab szereposztása végképp felborult a Vígszínházban. Mezey Mária, akit az Ellenfél női főszerepére kértek fel, tíz nap óta nyomtalanul eltűnt, s azóta nem vett részt a próbákon sem. Mezey Mária, aki közismerten a legnagyobb képzelt beteg Budapesten, valószínűleg szanatóriumba vonult, hogy végképp kikúrálja azt a betegségét, amelytől többhetes tátrai pihenője alatt nem tudott megszabadulni.”

Mezey Mária valóban eltűnt, és tényleg nem először. Ótátrafüredre utazott. De nem színésznői szeszélyből. Úgy érezte, menekülnie kell.

De kezdjük a történetet a legelején.

A franciás Mezey

Mezey Mária Kecskeméten született, Szegeden nőtt fel – Muráti Lilivel járt egy iskolába –, majd Rózsahegyi Kálmán budapesti színészképzőjében tanult. 1932-ben Miskolcon kezdte a pályáját, aztán egy pécsi kitérő után visszakerült a fővárosba. A Művész Színház szerződtette, majd a Belvárosi Színház, a Vígszínház, a Madách következett. Egyre jobb szerepek, egyre jobb színpadokon. A színház mellett volt egy másik profilja is. A kezdő színésznőt egyik lovagja beprotezsálta a Fészekbe. Sanzonokat énekelt. Itt fedezte fel a New York Kávéház főnöke, aki azonnal szerződtette a bárba, esténkét 30 pengős sztárgázsival. Még aznap fel is léptette. Hamarosan ő lett a magyar Lucienne Boyer. Az új Yvette Guilbert. Vagy amit a közönség akart.

Megvolt hozzá az imázs is. Vörös haj, vékonyra rajzolt szemöldök, érzéki száj, álmatag szemek, furcsa és feltűnő kalapok, turbánok. A „franciás Mezey” skatulya ráragadt, később hiába próbált tiltakozni ellene.

A színpadon léha, ledér kokottokat, elegáns, kacér dámákat alakított, a filmekben mindig ő volt a vamp, a démon, az ingerlően szép és csábítóan gonosz bestia. A negyvenes évekre már ismert, gazdag színésznő. Lakás a Rózsadombom, telek a Sashegyen. Gyönyörű Opel Kapitän a garázsban. Kapcsolat az ország legdivatosabb írójával.

„Van három briliánsgyűrűm, arany cigarettatárcám, sok prémem, szép lakásom: és egy keserű vonás a számon. Van egy doboz francia levelem, sok fényképem Olaszországból, egy emlékem Párizsról. És egy könnyárkom. Két év előtt egyik sem volt. Most van. Jól van” – írta 1941-ben megjelent, Névjegy című önéletrajzában.

A Bűnös vagyok című filmben, 1942 Fotó: Színházi Magazin

A túlérzékeny Mezey Mária a színházigazgatók álma és rémálma volt egyszerre. Ha kedvére való volt a szerep, ha formában volt, csodálatos előadásokat produkált. De saját bevallása szerint is több szerepet adott vissza, mint amennyit eljátszott. A neve behozta a közönséget, de sosem lehetett tudni, mikor marad el miatta főpróba vagy előadás.

Voltak vele más bajok is. Nem tetszett neki, hogy fasizálódik az ország, a közélet, kollégák tűnnek el a színpadról származásuk miatt. Ennek néha hangot is adott. A „franciás” mellett kapott egy másik jelzőt is 1942 körül: zsidóbarát.

1941-ben a Film, Színház, Irodalom hetilap fényképekkel gazdagon illusztrált, többoldalas riportban számolt be tátrai üdüléséről. 1944-es tátrai útjáról már csak a fentebb idézett pár sor jelent meg a Filmhíradóban.

Mezey Mária 1944 tavaszán eltűnt Budapestről. Nem származása vagy politikai nézetei miatt. Saját magát parancsolta le a színpadról. „1944-ben hátat fordítottam a világ, a színház, az otthonom hazugságainak, s vak ösztönömtől vezetve, felhúzódtam a Tátrába, a tiszta csúcsok és jó szagú fenyőerdők valóságába. Ahová a háború kitörésétől kezdve mind sűrűbben menekültem, lelki tartást gyűjteni az itthon ránk nehezedő, fullasztó, embertelen és művészietlen áramlatok ellen” – írta később.

Hoztam valamit a hegyek közül

Fáradtan, roncsolt idegekkel érkezett meg Ótátrafüredre, hetekig nyomta a szanatóriumi ágyat. Aztán a hotel és a kórház között ingázott. „Egy hotelszoba lett az otthonom, s négy nagyszerű könyv a társam: Ady, József Attila, Babits, Karinthy. Ott fenn, a hegyekben egy kék szemű ismeretlen adott hozzá egy ötödiket: az Újszövetséget. Akkor kezdtem el olvasni, és ma is olvasom.”

Tartózkodási engedélye két hónapra szólt, amit a helyi szlovák jegyző nem akart meghosszabbítani. Nem örült neki, hogy ott van egy híres magyar színésznő. A szanatórium megbízottja Pozsonyba utazott, egy hónapi haladékot sikerült elérnie. Amikor ez is letelt, a jegyző csendőröket küldött, hogy áttegyék Mezeyt a határon. A főorvos igazolást adott, hogy súlyos beteg, nem lehet szállítani, de ez sem volt elég. Végül egy katonatiszt fellépése akadályozta meg, hogy a csendőrök kiemeljék ágyából a színésznőt.

Mezey Mária arcai Fotó: hangosfilm.hu

Közben többször is felszólítás érkezett Budapestről, hogy térjen vissza. A Madách Színház 1944 őszén műsorra tűzte Gerhart Hauptmann Bernd Rózáját, Kiss Ferenccel és Mezey Máriával a főszerepben. „Mezey Mária még mindig a Tátrában tartózkodik, és hazautazása elé akadályok gördültek” – számolt be az Új Magyarság 1944 szeptemberében.

És ez így ment tovább – mindig az utolsó pillanatokban tudta kiharcolni, hogy maradhasson. 65 000 koronáért eladta arany cigarettatárcáját, kifizette adósságait a hotelben. Maradt harmincezer, amiből el lehetett még időzni egy darabig. A negyedik hónapban javult az állapota, felkelt, már kisebb sétákat tett. De ismét közeledett a tartózkodási engedély lejártának napja. Magyarországról egyre vészesebb hírek érkeztek, Mezeynek esze ágában sem volt hazamenni.

A színésznő a Tátrában, 1944

A környéken aztán megjelentek a partizánok. A lábadozó színésznő épp egy erdei tisztáson sétált, amikor golyók kezdtek süvíteni a feje körül. Egyszerre több irányból lőttek, tűzharc közepébe csöppent. Futni kezdett a fák közé, de megbotlott egy szikladarabban, estében eltörte a jobb lábát. Megmenekült a golyózáporból, lábtörése, gennyesedő sebei pedig lehetővé tették, hogy még két hónapig a hegyek között maradjon. Az oroszok január végén vonultak be Ótátrafüredre. A háború ott akkor ért véget.

A szanatóriumot még az oroszok érkezése előtt kiürítették a szlovák hatóságok, a betegeket egy szállodában helyezték el. Amikor a németek eltűntek a környékről, szlovák csendőrök szállták meg a hotelt, mindenkit igazoltattak. A magyarokat egy üres épület pincéjébe zárták. Tíz nap fogság után egy kapitány hallgatta ki őket. Kíméletlen volt a színésznővel, gorombáskodott vele, összerugdosta. Egy őrtől tudta meg, miért történt mindez. A jegyző feljelentette az orosz hatóságoknál, hogy a németeknek kémkedett.

A katonai biztonsági szervek Mezey Máriát autóra rakták, Lengyelországba vitték. 1945 március 16-án egy front mögötti kis faluban állt meg a kocsi. A katonai fogdába kísérték a színésznőt. A lépcsőn idegen egyenruhás, fiatal katona posztolt, aki hosszasan méregette, majd csodálkozva megszólalt magyarul: „Hogy került maga ide, Mezey Mária?” Pesti zsidó fiú volt, tolmácsként dolgozott az oroszoknak. Felismerte a színésznőt, igazolta, megmentette az életét.

Egy katonai teherautó Kassára vitte, onnan átjutott Sátoraljaújhelyre. A helyi kórházban feküdt még hetekig. Lábadozás közben bejárta a környéket, a sárospataki várba teljesen beleszeretett.

Úgy érezte, csoda történt vele, többször is. Amikor a szanatóriumban tudott maradni, amikor megmenekült a golyózáporból, amikor megismerte és megmentette egy pesti partizán. Istennel találkozott. „1945 után én már nem csak színt akartam játszani – közölni akartam valamit. Amit megtudtam, amiről sok-sok bizonyságot kaptam” – írta könyvében. A hazafelé vezető úton írni kezdett. Hoztam valamit a hegyekből volt a címe. Arról szólt, hogy a jók és tiszták többen vannak, mint a rosszak és szennyesek. A Szeretet erősebb a Gyűlöletnél. Amikor elkészült, boldogabb volt, mint egész életében. „Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú, meleg kenyeret, s azt éreztem, jó lenne szétosztani, mindenkinek adni belőle. Olyan erős volt bennem ez a vágy, hogy minden mást elnyomott. Színház, élet, jövő, minden eltűnt.”

Egy tehervonaton, búzában fekve érkezett vissza Budapestre.

„Én soha nem politizáltam. A baloldali, zsidóbarát bélyeg, amit 1945 előtt ütöttek homlokomra, amikor hivatalos engedély nélkül kényszerültem elhagyni Magyarországot, puszta emberi magatartásomat rótta fel bűnömül. Természetes, hogy ugyanez a bélyeg kitűnő útlevél volt az 1945 utáni Magyarországra való visszatérésemkor.”

A zsoltáros Mezey

Mezey Máriát tárt színházkapukkal várta Budapest. Csak Budapest nem pont azt kapta, amit várt. A franciás Mezey helyett a prédikátor Mezey érkezett. Hitvallásával kezdett házalni, megkereste barátait, felélesztette színházi kapcsolatait. De a Hoztam valamit a hegyekből nem kellett senkinek. Otthona sem volt, budai lakása elpusztult az ostrom során. Nem volt maradása.

Úgy döntött, nem lesz többé színésznő, szakít pályájával, eddigi életével. Visszament Sárospatakra. A Rákóczi-várnak nem volt gazdája, az utolsó tulajdonos meglépett az oroszok elől. Romos volt az épület a harcok miatt. 1945 nyarán egyéb gondjuk is volt a helyieknek, mint egy műemlék, a helyreállítást senki nem vállalta. Mezeynek volt még pénze, pár elrejtett Napóleon-arany. Felajánlotta, hogy rendbe hozatja a Rákóczi-szárnyat, ha bérbe adják neki, amíg a befektetett összeget lelakja. A főjegyző júliusban kiutalt neki négy szobát a kastélyban.

Mezey Mária, 1946

A színésznő rendbe hozatta a tetőt és a várudvart. Szabadtéri előadást szervezett, ahol beszámol majd az őt ért csodákról. Vallomást akart tenni szeretetről, hitről, és hogy az embereknek meg kell találniuk Istent, hogy emberekké váljanak. És hogy nem lehet egy országot jól újjáépíteni Isten nélkül. Mert itt talán értik majd.

De a sárospataki közönséget sem érdekelték Mezey Mária vallomásai. Ők is a vörös démont akarták látni. A műsor végén azért elénekelt néhány magyarnótát, hogy legyen egy kis siker. A színésznő visszatért Budapestre. A Hoztam valamit a hegyekből fiókba került. Beköltözött egy új lakásba, és elkezdett játszani.

Klerikális reakció

A Belvárosi, a Pesti és a Vígszínházban is hatalmas sikerrel szerepelt. A Színház magazintól a Kossuth Népéig mindenhol írtak róla. A „Mit hozott a hegyek közül?” kérdésre így válaszolt a Képes Figyelő interjújában: „Hitet hoztam. Istenhitet. De erről talán ne beszéljünk.”

1946 nyarán azért el tudta mondani önvallomását a pasaréti református templomban, a rádió is közvetítette. Az egyház pedig kiadta könyvecskéjét. 1947-ben bundás-keppes úri dizőzt alakított a betiltott Könnyű múzsa című filmben. Esténként egy elegáns belvárosi lokálban, a Cafe de Paris-ban énekelt. Cziffra György zongorakísérete mellett, sztárgázsiért. Sanzon, kuplé, magyarnóta, Liszt-rapszódia, megzenésített versek, református zsoltárok szerepeltek a műsorban. A kommunista lapok pedig elkezdtek támadni a „dőzsölő polgári réteg kiszolgálóját”, a reakciós Mezeyt.

1949 tavaszán Hont Ferenctől kapott ajánlatot, hogy szerződjön az akkor alakuló Madách Színházba. Mezeynek esténként 300 forint volt a fellépti díja, nevetségesnek találta a színház 2400 forintos havi gázsiját. Nem fogadta el a szerződést. Másnap, 1949. május 22-én a miniszter bejelentette a színházak államosítását. Mezeyt a Fővárosi Operettszínházhoz osztották be, Sennyei Vera, Ajtay Andor és Dénes György társaságában. „Ez  valami szörnyű félreértés – gondolkoztam lázasan –, hiszen nekem most már a Nemzeti Színházban volna a helyem!” – emlékezett vissza.

A Pesti Izé karikatúrája, 1947 Fotó: Pesti Izé

A Nagymező utcában nem maradt sokáig. Az első szovjet operett, a Sztálin-díjas „Szabad szél” egy kis szerepét kapta meg. A házi főpróbák előtti napon visszaadta. Azonnali hatállyal felmondtak neki, a komolyabb következményektől csak az igazgató közbenjárása mentette meg. A szabotázs miatt bezárultak előtte a színházkapuk. Erre jött még egy vidéki botrány. 1950-ben Pécsett vendégszerepelt. Egy élmunkásrendezvényen egy vallásos Babits-szöveget szavalt. Nem csak a színházból, egész Pécsről kitiltották. A polgári, formalista, összeférhetetlen, idealista világszemléletű Mezeynek nem volt helye sehol.

Rendőrhatósági működési engedély, 1948

A városligeti vurstliban a Liliputi Színház lett a következő állomás. „Itt látható a közönség kedvence, a világhírű Mezey Mária!” – harsogta a bejáratnál Arany Manó kikiáltó. Naponta nyolc-tízszer, hétvégenként még többször lépett fel a nonstop műsorban, amit az Országos Cirkuszvállalat rendezett. Világhíréhez illően franciás-pikáns kuplékat énekelt.

Ehhez képest még az is megváltásnak tűnt, hogy 1951-ben a Vidám Színpadhoz szerződhetett. Úgy is, hogy egyik felettes kolléganője kinevezte vécéfelelősnek. Ezt kellett csinálnia társadalmi munkában. A Vidám Színpadon habkönnyű kabaréfigurákat formálgatott. „Csak a második évben fáradtam bele, hogy erőművész létemre tollkönnyű súlyokat emelgessek” – írta.

A bujdosó lány

Mezey elvégezte, amit elvárnak tőle, de valami mást is akart csinálni. Lajtha László zeneszerzővel és Tamási Áronnal találták ki A bujdosó lány című tízperces szcenírozottnépdal-monodrámát. A gerince öt csíki dal volt, ehhez írt Lajtha zenét, Tamási szövegeket. A mádéfalvi kis székely lányt Mezey adta elő a színpadon. Úgy érezte, megtörtént a csoda, végre megszólalt a lelke hangja. A darabot a legkedvesebb gyermekének nevezte.

Kilenc előadást élt meg. A közönségnek tetszett. A pártközpontnak nem annyira. Nem kabaréba való. Irredenta-soviniszta lázítás. Miért nem szovjet dalokat népszerűsít a művésznő?

Mezey Mária, 1946

Mezey szerződést bontott, otthagyta a kabarét, a Cirkuszvállalat lett megint a gazdája. Lepukkant, zörgő autóbuszok, éjszakai lokálok, vidéki esztrádműsorok, kisvárosi kultúrházak, vendéglők, kuplék, sanzonok. Néha egy-egy verset be tudott lopni a műsorba. Budapesten az Anna bárban, a Gellértben és a Gerbeaud-ban énekelt. Aztán Gáspár Margit valahogy visszacsempészte az Operettszínházba.

Nehezen törődött bele a sorsába, hogy „Budapest legkisebb színpadain megtűrt bohóc” legyen. Sorra írta könyörgő leveleit színházigazgatóknak, népművelési minisztereknek. „Révai elvtárs, segítsen rajtam. Adjon drága szabadidejéből egy negyedórát nekem is. Támassza fel egy estére a bujdosó lányt, jöjjön, nézze meg, s hozza magával Major Tamást, aki 17 évi pesti színészségem alatt nem látott a színpadon. Pedig hiszem, ha látna és ismerne, ő lenne az, aki végre a helyemre állítana.” „Engem Önök tönkretettek, úgy színészi, mint fizikai mivoltomban.” „Megpróbálnak tábornoki rangomtól megfosztani, és a szakma közkatonájává, sőt időnként munkaszolgálatosává alázni.” „Az első sorból az utolsóba tettek.” Levelei legtöbbször válasz nélkül maradtak. Aztán jött 1956, és sok minden megváltozott.

Padlómosás után Nemzeti

Mezey Máriát hétesztendős padlómosás után visszatették a legnagyobb színpadokra. A Tháliában, a Madáchban, majd a Nemzetiben játszhatott őt megillető szerepeket. Évente szerepelt egy-egy új filmben is. Érdemes, majd kiváló művész lett, az Édes Anna című filmért külföldi díjat is kapott. Életem története című önálló estjével Kolozsvártól New Yorkig bejárta a magyar közösségeket.

Mezey Mária (balról a második) a Noszty fiú esete Tóth Marival című filmben, 1960

De nem maradt már sok ideje. 1960 januárjában veséje görcsölni kezdett, a Cseresznyéskert olvasópróbája helyett a műtőbe került. Az altatás elején gyógyszerérzékenysége miatt majdnem megfulladt, a klinikai halálból kellett visszahozni. Ekkor még talpra tudott állni, a betegség majd 1970-től gyűrte le végképp. Ágyhoz, oxigénpalackhoz kötve élt még másfél évtizedig.

Utolsó fellépése a veszprémi tévéfilmfesztivál díjkiosztó gálája volt 1980 nyarán. Vitray Tamás unszolására mutatta meg magát még egyszer a színpadon. Fellépett itt Páger Antal és Sulyok Mária is. Előadta Babits Zsoltár gyermekhangra című versét, amiért harminc évvel korábban kitiltották Pécsről. Ugyanebben az évben a Hungaroton kiadta lemezen A bujdosó lányt. A Művelődési Minisztérium az év albuma díjjal tüntette ki. Három éve volt még hátra.

1. rész: A matrózblúzos naiva – Turay Ida története
2. rész: A méltóságos úr – Kiss Ferenc története

Következik: Gratulálni bárki jöhet – Páger Antal története


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »