A brexittábor a hősies elbukásra játszott

A brexittábor a hősies elbukásra játszott

Megszavazta a brit nép a brexitet, és Cameron miniszterelnök lemondása óta érdekes módon mégis csak a Leave-táborban hullanak a fejek. A legesélyesebb utódnak tartott Boris Johnson korábbi londoni polgármester el se indult a miniszterelnöki posztért, inkább visszament firkásznak, és a Telegraphban oktatta ki a brexittábort arról, hogy kellene egy terv. Az szemlátomást cseppet sem zavarja, hogy ennek a kampánynak a fő arca volt nemrég, és mondjuk pont neki kellett volna anno egy tervet kidolgozni – kicsit bővebben a cikkben elsütött öt semmitmondó pontnál.

Egészen megdöbbentő hazudozás és trükkök útján az a Michael Gove könyökölte be magát Boris helyére, aki korábban még alkalmatlannak tartotta magát a posztra, a felesége pedig – nyilván nem őszinteségi rohamból, hanem átgondolt stratégiai megfontolások alapján – töredelmes vallomást tett közzé a Daily Mailben arról, hogy mennyire nem erre az eredményre számítottak. A cikkben Sarah Vine pár hangzatos lózungot is elsütött a felelősségvállalásról, ami nagyon jól hangzik, mert azt sugallja, hogy a rafkós és taktikus Gove valójában egy felelősségteljes államférfi – vagy legalábbis egy olyan csínytevő, aki nem menekül el, mikor rosszul, vagy épp túl jól sült el a vicc. Legkésőbb az eddig az EU-t tét nélkül szapuló Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) elnökének, Nigel Farage-nek a lemondásakor ugyanis egyértelművé vált, hogy a brexittábor végig a hősies elbukásra játszott: a tét nélküli hazafiaskodásra és néphülyítésre, amivel politikai imidzset építeni és szimpatizánsokat gyűjteni lehet, veszíteni viszont nem. Kiderült, hogy elszámították magukat, nagyon is lehet bukni ezen a gigantikus trollkodáson, így most diadalmas és tettre kész győztesek helyett megsemmisülten elkullogó, tanácstalan kisfiúkat láthatunk a Leave-oldalon.

Hogy Boris Johnson végül is elmenekült, az nem elegáns, de tulajdonképpen érthető: ha későn is, de rádöbbent, hogy ha beadná a kilépési nyilatkozatot az EU-nak, azzal az átmeneti gazdasági nehézségek mellett súlyosabb következményeket, az Egyesült Királyság szétesését is kockáztatná; ha pedig mégsem adná be, és visszatáncolna, az óriási arcvesztés lenne. Hogy Gove miért vállalta fel a jelöltség hálátlannak tűnő szerepét helyette? Bármit írjon is a felesége, nem önzetlenségből és nem is felelősségvállalásból. Hanem mert ő olyan ultijátékos, aki mindig betlire játszik: most is arra számított, hogy veszíteni fog, és tulajdonképpen ezzel nyer, hiszen valós kockázat nélkül megjátszhatja, hogy kiáll a rossz csíny mellett. Most legalább be is jött a számítása: a tory párt elnökválasztásának második fordulójában kiesett a toronymagasan vezető Theresa May belügyminiszter és Andrea Leadsom energiaügyi miniszter mögött. Úgy fest, valamelyik megfontolt, kedves óvó néni lesz majd, aki helyre teszi a felelőtlen kisfiúk buta csínytevését.

De miért hátrált meg a brüsszeli bürokraták és az EU-s demokráciadeficit kérlelhetetlen (és el kell ismerni: szellemes) kritikusa, Nigel Farage? Az ő pártja, a UKIP a brit választási rendszernek köszönhetően marginális szerepet játszik az otthoni politikában. Őt nem fenyegeti az a veszély, hogy miniszterelnök lesz, és kényes döntéseket kell hoznia az újabban hírhedté vált 50. cikkely, vagyis a kilépési nyilatkozat elküldésével kapcsolatban. Az ő szempontjából a játszma egy győztes durchmars – vagy mégsem? Az 1999 óta EP-képviselő Farage a brexittel elintézte magának, hogy munkanélküli legyen – bár nem eszi olyan forrón a kását, a pártelnöki lemondásától függetlenül ugyanis még megtartja a ciklus végéig az EP-mandátumát: abban a szerinte antidemokratikus intézményben, ahová őt rendre beválasztották, míg a Westminsterbe nem. A Farage által oly nagyra tartott szuverén brit nép most szépen, demokratikusan megszavazta az EU-ból való kilépést, ami a demokrácia ünnepe is lehetne számára. Csakhogy ezek után nincs mi ellen lázadjon a UKIP, annak a bizonyos 12 százaléknyi szavazóbázisnak sincs miért rá szavaznia a továbbiakban. Vagyis a toryknak tényleg sikerült a brexitnépszavazással kifogni a szelet a UKIP vitorlájából – más kérdés, hogy túl jól: egy 12 százalékos támogatottságú euroszkeptikus párt (főleg egy egyszerű többségi választási rendszerben) sokkal kisebb veszélyt jelentett volna, mint az EU-ból való kilépés.

Az is beszédes, hogy a tory pártelnökségre és a miniszterelnökségre legnagyobb eséllyel pályázó Theresa May a kampányban Cameronnal együtt a maradást támogatta. Bár May mostanában többször is egyértelművé tette, hogy a brexit az brexit, azért a kép ennél jóval árnyaltabb. Ha sikerül kiharcolni, hogy Nagy-Britannia a része maradjon a belső piacnak (jelenleg úgy tűnik, hogy ez a terv), akkor az csak fél lábbal tett kilépés lesz. Továbbra is be kell tartaniuk egy sor, gazdaságot korlátozó EU-s szabályt, be kell engedniük a magyar mosogatókat, és fizetniük is kell a közösbe – cserébe pedig nem lesz beleszólásuk a dolgok menetébe, legfeljebb a pálya széléről óbégathatnak. Az EU közben talán inkább példát statuálna a csínytevőkön, és nem engedné őket olyan egyszerűen a mézes bödön közelébe. Ez viszont azt jelenti, hogy hosszú és nehéz lesz az alkudozás folyamata – nem véletlen, hogy a kilépési értesítést sem igyekszenek elküldeni, mert onnantól ketyeg az óra, és két év elteltével kiléptetik őket. Kérdés, hogy évek elteltével lehet-e még egy 2016-os – egyébként véleménynyilvánító – népszavazásra hivatkozni? Könnyen lehet ebből még egy második népszavazás, de az is biztos, hogy a féllábas, belső piacot megtartó brexit sem az, amire a többség szándéka szerint szavazott. Íme a brit demokrácia fényes győzedelme az EU-s demokráciadeficit fölött.

A szerző újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »