A borászok borásza

A borászok borásza

Mindenki tudja már, hogy nem díjakat iszunk, hanem bort. Volt, amikor máshogyan volt. A kilencvenes években még nagyon is odafigyeltünk arra, hogy ki lett az év bortermelője. Megvoltak a favoritjaink, és ha közülük került ki a győztes, örültünk, ha nem, bosszankodtunk. Többet mondok: még arra is kíváncsiak voltunk, hogy a borversenyekről kik milyen érmekkel térnek haza. Főként, amíg azt hittük, az aranyak azt jelentik: a bearanyozottaknál különb borok nincsenek a világon. Aztán leesett, hogy ezeken a megméretéseken szakajtószám osztják az érmeket.

A nem annyira hozzáértő, mint amennyire szemtelen píárosok némelyike még napjainkban sem átall kampányt építeni egy ezüstre vagy egy bronzra. Lelke rajta.

Na igen, lehet, hogy a mindenki tudja felütéssel túlzásba estem – hiszen a piac ismerői állítják, van még marketingértékük a legismertebb elismeréseknek ma is. Attól, hogy nekem tényleg fogalmam sincs, legutóbb ki lett az év bortermelője, csak meglódulhattak az eladásai, ha kevésbé is, mint Bock Józseféi 1997-ben.

Hogy mindez a borászok borászára is vonatkozik-e, pláne nem tudom. De ennek legalább van tartalma és értelme. Itt mégiscsak az asztalra egyet-mást letett termelők választják ki maguk közül a legérdemesebbet, és az eddigi borászok borászának egyikére sem legyinthettek a szubkultúra kényes szereplői sem. A 2007-ben életre hívott díjat tizedszer osztották ki az idén, és a névsort végigfutva az is látszik, milyen tendenciák formálták ezt a világot mostanában. Látszik tehát többek közt, hogy Tokaj tényleg az ország első számú borvidéke lett, hogy az úgynevezett kézművesek felemelkedtek, hogy a vörösösök háttérbe szorultak. Ez is csak egy tükör. Nem az ágazat egészéé – semmit sem mond például az irdatlan sok rozéról, amely lefolyik a torkokon –, de egy fontos részéé mindenképpen. Igen, fontos részéé: senki sem vitathatja el a Szepsy István vagy a Lőrincz György által a kultúránk egészéhez hozzáadott értékek jelentőségét.

A jubileumi borászok borásza Bacsó András lett. Negyedik tokajiként, megérdemelten. Az általa több mint húsz éve vezetett tolcsvai Tokaj Oremus a világ legmenőbb édes boros vidékének egyik legtöbbre hivatott borászata. Ahol a kezdetek óta csak a minőség számít, és ahol a hagyomány és a korszerűség kéz a kézben jár. Aki megfordult már a hipermodern feldolgozóban és a sok évszázados érlelőpincében, annak nem kell magyaráznom, miről beszélek. Máshogy nem érdemes: vigyázni mindenre, ami érték, de menni is előre szakadatlanul.

Bacsó András és a Tokaj Oremus helye a borvidék közvetlen élmezőnyében az 1999-es évjárat óta megkérdőjelezhetetlen. Annak az évjáratnak az öt- és a hatputtonyosai viszonyítási pontnak számítanak a mai napig, és ugyanez a helyzet az édes szamorodnikkal, a késői szüretelésű házasításokkal, a Mandolás furminttal is. Amikor utóbbi kiváló mivoltára először rácsodálkoztunk – réges-régen –, sehol sem volt még a száraz furmintok kultusza. A Mandolás megelőzte korát. Bár azóta hihetetlenül népessé lett a mezőny, a Mandolás nem adja fel, minden évben elkészül, hasonló stílusban, hasonló minőségben.

A 2013-as – belőle bontottam egy palackkal Bacsó András díjának tiszteletére – olyan, mintha a tizennégy évjárattal korábbi testvére lenne. A fahordós érlelés nyomai diszkrétek az illatában, melegedvén előtérbe kerül gyümölcsössége és ásványossága. Szájban telt, határozott, gerinces. Jó savú, életteli bor, remek formában, hosszú ideig csilloghat még. De mondom: a legnagyszerűbb, hogy ez a furmint régóta tudja ezt, stabilan, megbízhatóan. Története van, életútja, hagyományt teremtett magának. Ez a jó borász munkájának a magasabb értelme.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »