A bizalmat keresem a világban (Beszélgetés Pál-Ferenczi Gyöngyivel )

A bizalmat keresem a világban (Beszélgetés Pál-Ferenczi Gyöngyivel )

A Tamási Áron Színház új igazgatójának sosem voltak színházvezetői ambíciói, de Bocsárdi László kérésére, hosszú vívódás után mégiscsak vállalta az intézmény ideiglenes irányítását. Bízik benne, hogy az évad során megbizonyosodhat majd afelől, hogy hosszú távon is tudná-e végezni ezt a munkát vagy sem. Pál-Ferenczi Gyöngyi 1976-ban született Marosvásárhelyen, 1999-ben végzett az ottani színművészeti egyetemen, és azóta tagja a Tamási Áron Színház társulatának. A színházvezetéssel kapcsolatos gondolatairól, terveiről faggattuk az alábbi interjúban.

– Milyen érzés volt, amikor Bocsárdi László felkért, hogy vállald el a színház vezetését? – Nagy meglepetésként ért, főként azért, mert sosem fordult meg a fejemben ilyenfajta gondolat, nem dédelgettem a színházvezetéssel kapcsolatos vágyakat. Akkor sem, amikor tudatosult bennem, hogy hamarosan lejár Laci mandátuma. Egyébként többször felvetette ezt a társulat körében, hogy jó lenne találni a közösségünkben egy olyan személyt, aki átvenné tőle a stafétát. Én ezt jó ötletnek, járható útnak tartottam, de soha nem jutott volna eszembe ezzel kapcsolatban a saját személyem. Burkoltan már korábban jelezte a színházvezetéssel kapcsolatos szándékát, de én „nem olvastam a sorai között”, mígnem aztán megtörtént az a beszélgetés, amiben konkrétan felajánlotta nekem a színház ideiglenes vezetését. Egy ideig nem tudtam megszólalni, aztán ezt mondtam: „Laci, ez teljességgel lehetetlenség.” Az ájulás környékezett. Mondtam neki, hogy gondolkodjunk közösen erről a témáról, hogy ki más lehetne rajtam kívül az ideiglenes igazgató. Több név is felmerült, például a Hobóé (Pálffy Tibor) is. Az ő szempontjából talán kézenfekvőbb is lett volna, mert ő már mindent elért, amire csak vágyhat egy színész. Ellentétben velem, aki még mindig a színpad nagy szerelmese vagyok. Ezért tényleg csak próbaidőszaknak tekintem ezt az évadot, mely rendkívül sűrű és összetett, bízom benne, hogy ezalatt kiderül számomra: kell-e nekem hosszú távon is foglalkozni ezzel vagy sem. 

– Mit gondolsz, miért rád esett a választás? – Talán a színházhoz való lojalitásom, és a Laci által képviselt értékekbe vetett hitem volt a legfőbb oka döntésének. Huszonhárom éve vagyok a társulat tagja, 1999-ben, amikor ide szerződtem, Nemes Levente volt az igazgató, Bocsárdi László a művészeti vezető, és nagyon sokat köszönhetek nekik. Nemcsak szakmai, hanem emberi értékekről is beszélek, valójában ez a közeg formált engem olyanná, amilyen vagyok. Meghatározta az életemet. Hálát és tiszteletet érzek Laci iránt, amiről soha nem beszéltem neki, de szerintem ő érzi ezt. Éppen ezért volt számomra nagyon megtisztelő a bizalma, annál is inkább, mert én állandóan a bizalmat keresem a világban, ez az én vesszőparipám. És Laci tudja, hogy nekem tényleg fontos a színház ügye. A színház nem csak munkahely, azt nem elég szeretni, abba szerelmesnek kell lenni ahhoz, hogy tényleg képviselni tudja az ember. Sokáig vívódtam, hogy elvállaljam-e, valójában soha nem mondtam ki az igent, de valahogy úgy alakultak az események, hogy ide jutottunk. Már mondtam neked, hogy alázattal vállalom a Miatyánk „legyen meg a Te akaratod” gondolatát, bízom benne, hogy semmi sem véletlenül történik velem.

– Kissé felkavarta a kedélyeket a városban a kinevezésed híre. Mit gondolsz erről? – Igen, ezt érzékeltem, de azt hiszem, hogy a legnagyobb „kavarodást” a Laci lemondása okozta, ami valóban meglepő döntés volt részéről. Aztán nyilván az én kinevezésem is… Mire is számíthattam volna abban az éles helyzetben? Együttérzésre? Erre nem vágyhatok, mert ez tulajdonképpen lehetetlenség. Elismerésre vagy sopánkodásra? Erre azért nem, mert ezek úgysem oldják meg a helyzetem nehézségeit. Egy biztos: nekem csakis a dolgomat kell végeznem a legjobb tudásom szerint.

– Milyen céljaid vannak a színházzal kapcsolatosan. Változtatnál-e valamit?  – Egyértelműen szeretném megőrizni azt az értékrendet, amit a színház képvisel, amit Nemes Levente és Bocsárdi igazgatóként több évtizeden át felépített, és ami köztudottan nem populista irány. Viszont azt szeretném, hogy olyanfajta előadásaink is legyenek, amelyek nagyobb réteget céloznak meg. Meggyőződésem, hogy könnyebb műfajokat is lehet igényesen színpadra állítani, komoly rendezői koncepcióval. Jó lenne, ha sikerülne becsalogatni a színházba olyan embereket is, akiket első látásra riasztanak a formabontó előadások.

– Milyen a hangulat a társulaton belül. Hogyan fogadták a kollégák a kinevezésedet?  – Én azt hiszem, hogy őket is meglepte ez a fordulat, de bízom benne, hogy a többségük pozitívan éli meg az új helyzetet. 

– Nem érzel irigységet vagy féltékenységet? – Konkrétan nem. Tudják, hogy nem vágytam erre, és elfogadják Bocsárdi és Antal Árpád polgármester döntését. Én nagyon boldog lettem volna, ha Hobó kerül az én helyzetembe, és ezt ő is tudja. De végül nem így történt. Helyzetbe kerültem, és igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megoldani ezt a helyzetet, a társulat érdekében. Nem szeretnék ajtóstól berontani a házba, mindent megváltoztatni, csak azért, hogy megmutassam, másképp is lehet. Én nem máshoz képest szeretném jól végezni ezt a munkát, hanem a saját határaimon szeretnék túllépni. Valójában egész kisgyerekkoromban, és később is, az egyetemen, aztán a színháznál is mindig motiváltak azok, akik jobbak, tehetségesebbek voltak nálam. Sosem volt bennem rosszindulat irántuk, inkább csodáltam őket, és megpróbáltam tanulni tőlük. Persze nem volt fájdalommentes felismerni a gyengeségeimet, szembesülni a saját képtelenségeimmel, de egyetértek Harag Györggyel abban, hogy a kudarcok, bukások segítenek megmaradni embernek. Vagyis a megszenvedett törések formálnak bennünket igazán. Én a kétezres évek elején kevés fontos szerepet kaptam, mégis minden próbán ott voltam, és rengeteget tanultam a kollégáktól. Valahogy mindig igyekszem hosszú távon gondolkodni, úgy érzem, ha minden kis szerepemet nagy gonddal csiszolgatom, és felfűzöm őket egymás mellé, akkor egyszer csak elkészülhet belőlük egy nyakék. Minden apró lépés a nagyobb összefüggések szintjén nyeri el valódi értelmét. Tehát nem szeretném „eljátszani az igazgatót”, inkább el kívánnám végezni minden nap azt a kis lépést, amire szükség van az intézmény megfelelő működéséhez. 

Hírdetés

– Mit gondolsz, mi lesz a legnehezebb a munkádban? – Talán az, amiben a legkevesebb tapasztalatom van, és ez az adminisztráció. 

– Pedig Laci azt mondja, hogy jó érzéked van a szervezéshez, a társulaton belül mindig igyekszel megoldani a kényes helyzeteket, és a családodat is jól menedzseled… – Ebben van valami. Úgy gondolom, hogy csak akkor lehet jól működtetni egy rendszert, ha az ember folyamatosan, nap mint nap megtesz egy-két apró lépést, nem halmozza fel a teendőket addig, amíg már ki sem lát ezekből. Igyekszem mindig megtalálni, hogy mi a következő legfontosabb lépés, és azt megtenni. Úgy érzem, csak így lehet átlátni egy intézmény működését, kis lépésekből állnak a legnagyobb megvalósítások is. Agyalhatunk, nagyszerű elméleti fejtegetésekbe bocsátkozhatunk, de ha nem lépünk egyet végül, akkor valójában semmit sem tettünk. Ezt a szemléletmódot szeretném kialakítani az intézmény háza táján.

– Egyesek azt állítják, hogy azért választott téged Bocsárdi, mert téged irányítani tud majd a háttérből. Erről mit gondolsz? – Én is gondoltam erre a feltételezésre, jeleztem is Lacinak: ha bizonyos döntésekben nem támogat engem, akkor tulajdonképpen igazolni fogja azt az elméletet, miszerint ő csak egy bábut akart a maga helyébe ültetni. Eddig még minden döntésemben bátorított, akkor is, ha nehéz volt elviselnie, hogy én másképp gondolom. Ezek persze részletkérdések voltak, a lényeges dolgokban egyetértünk. 

– Nem félsz attól hogy a családi életed rovására megy az igazgatás?  – Nyilván megfordult ez a fejemben, de eldöntöttem, hogy ha veszélyben érzem majd a belső békémet, a családi rendet vagy a színészi munkámat, akkor hosszú távon nem vállalom. 

– Változott-e a viszonyod a társulat tagjaival, amióta igazgató lettél? – Én az önazonosságra vágyom igazgatóként, színészként és emberként egyaránt. Szerintem nem az a lényeg, hogy ki kinek az alárendeltje, hanem, hogy működjön a rendszer. Úgy gondolom, hogy tiszteletet kiharcolni nem lehet. Az vagy van, vagy nincs. S ha van, az mindenképp az életed, a munkád eredménye. Amikor még igazgató korában Nemes Leventével játszottunk, sosem éreztette velünk, hogy ő az igazgató, és leköszönt igazgatóként is ugyanaz az ember maradt. Én is erre törekszem, hogy a kollégák előtt ugyanaz az ember maradjak, aki mindig is voltam.

És más dolgokban is követni szeretném Leventét, aki azt hangoztatta egykor, hogy a mindenkori igazgatónak az a dolga, hogy megteremtse a művészi munkához szükséges feltételeket. Ez a gondolat azért szimpatikus nekem, mert mindent átölel, ami a színházban történik, mindenkinek ebbe az irányba kell beállítania a tevékenységét, minden kis történésnek ezt kell szolgálnia. És ilyen szempontból a legapróbb részlet is fontos lehet. Valójában tehát azt keresem, hogy mit tudok én tenni azért, hogy a művészi munka zavartalan legyen. 

Szeretnék elkerülni mindenfajta „bratyizást”, csakis szakmai szempontok szerint dönteni mindenben. Ha szakmai berkekben bratyizik az ember, egy idő után kialakul egy olyan kapcsolat, amelyben nehéz kimondani az igazságot. Pedig sokkal jobb lenne, ha nem azt mondanák nekünk, amit hallani szeretnénk, hanem amit hallanunk kell.

– Milyen jelzéseket érzel a közönség, kívülállók részéről? – Mindenkinek szíve joga azt gondolni, amit akar. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értek bántó kijelentések, főleg az elején, amikor nyilvánossá vált a kinevezésem. Voltak, akik egészen másra számítottak, és nem tudták, vagy nem is próbálták leplezni előttem a csalódásukat. Persze sokan gratuláltak is. Egyik legtartalmasabb gratuláció Szorcsik Kriszta Budapesten élő színész kollégám kívánságlistája volt: támogató környezetet, magamba vetett hitet, kockázatvállalást, kíváncsiságot, humort, szeretetet kívánt, és azt, hogy „az átadás-átvétel emberi-politikai körülményei között ember embernek farkasa ne legyen…” Valójában nyugodt a lelkem, nem tölt el kétségbeesett izgalommal, hogy mi lesz a jövőben, hogy vajon megfelelek-e, egyelőre csak szívom magamba az új ismereteket, és megadással fogadom, amit az élet kínál és kíván tőlem.


Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »