A Bauhaustól a reneszánszon át, a mához szólva – Értékekről Nemes Péterrel, Amerigo Tot nevében

A Bauhaustól a reneszánszon át, a mához szólva – Értékekről Nemes Péterrel, Amerigo Tot nevében

„Lehet, hogy amit elmondtam, életem kacskaringósan kitaposott ösvényét egyszer majd benövi a fű. Szobraimat csendben belepi a por, és lassacskán elmorzsolja őket az idő. Egyvalami azonban bizonyos: anyám egy Nasali lány volt, apámat pedig Tóth Imrének hívták, s hogy Csurgón születtem, ősszel, egy szőlőhegyen.”

Nemes Péter Amerigo című, az Európa Könyvkiadónál megjelent könyvének egyszerűségükben is költői zárósorai a lehető legjobb indítást adják egy beszélgetéshez, amely arról a Tóth Imréről szól, aki Amerigo Tot néven lett világhírű alkotó. Sok mindent elárul e három mondat a szerzőről, a szobrász-íróról is: személyes meggyőzőerővel ragadta meg az ábrázolt, általa „megszólaltatott” művész alakját. E sorok stílusról, világlátásról, felfogásról, lelki rokonságról is tanúskodnak, amelyek összekötnek egy kortársat az örök kortársival.

– Hogyan született meg e rendhagyó, sűrű, vallomásos (ön)életrajz?  

– Szobrászként Kő Pálnál végeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Mesterem rendszeresen hívott előadókat, akik kinyitották a szemünket arra, hogy milyen fontos megismerni, megőrizni a múltat, ápolni a hagyományokat, felfedezni a rejtett, elfeledett értékeket. Így már diákként nyitott szemmel jártunk, hogy mit lehetne megmenteni; szobrokat, emléktáblákat újítottunk fel. Időközben a tervezőgrafika felé is kacsingattam. Még egyetemista voltam, amikor felkértek, hogy tervezzek egy katalógust Amerigo Tot frissen előkerült rajzainak. Móron élő barátaim hívták fel a figyelmemet arra, hogy a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély mosókonyhájában több mappányi grafikát találtak tőle. Lehívtak, hogy nézzük meg együtt a rajzokat.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor valami foglalkoztat, annak szeretek alaposan utánanézni: mennyire van feldolgozva a téma, mi minden található vele kapcsolatban? Azzal szembesültem, hogy Amerigo Totról a 70-es évek végén jelent meg utoljára nagyobb lélegzetvételű kiadvány. Megvásároltam az összes fellelhető róla szóló könyvet, katalógust; újságcikkeket, interjúkat gyűjtöttem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyakig beleástam magam a kutatásába. Noha az egyetemen alaposan megismertem a művészettörténetet, nem vagyok művészettörténész. Úgy gondolom azonban, hogy a kutatásban szobrász szemmel nézve még közelebb jutottam egy-egy alkotói problémához. Ebből az aspektusból igyekeztem megragadni Amerigo Tot életét, pályafutását. Ettől lett talán különlegesebb ez a kiadvány egy megszokott életrajzi könyvnél.

– Először Amerigo Tot személye, egyénisége, sorsa vagy a sokrétű életműve ragadta meg? 

– Az utóbbi, az életmű kezdett foglalkoztatni a fehérvárcsurgói rajzok alapján. Persze valamennyire már korábban is ismertem, tudtam róla. Móron, a rajzokból válogatott kiállítás után felvetődött egy ötlet: Amerigo Tot születésének közelgő századik évfordulójához kapcsolódva kezdhetnénk valamit az életművel. Akkoriban nyíltak meg előttem az első lehetőségek, sikerrel pályáztam meg a Klebelsberg-ösztöndíjat a Balassi Intézetnél a Római Magyar Akadémiára. Elindult egy folyamat, kutattam, és közben kezdtem szisztematikusan figyelni, vizsgálni a szobrász munkáit, metódusait, alkotói periódusait. Digitalizáltam a leveleit, az elképesztő mennyiségben fennmaradt fotóit, grafikáit. Körbejártam Olaszországot, megkerestem minden olyan helyet, ahol valami őrzi a keze nyomát. Találkoztam egykori pályatársaival, galériásokkal, még egykori ügyvédjével is. Aztán azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezeket az információkat még jobban rendszerezni. Így honlapot készítettem, és indítottam egy blogot. A digitalizálás könnyen áttekintetővé tette az összegyűjtött anyagokat. A technikai vívmányok nélkül igencsak vékonyka lett volna ez a könyv. Amikor 2014-ben először összeállítottam magamnak a kötetet, a terjedelme körülbelül a fele volt a most kiadottnak. Láttam, hogy mindenképpen bővítenem kell, szükség van még további fotókra, úgyhogy folytattam a kutatómunkát. Fontos volt számomra, hogy valamennyi, általam leírt részlet valós, pontos és alátámasztható legyen. Éppen ezért többen is lektorálták a könyvet.

– Az időrendet tartva még egy pillanatra visszakanyarodnék 2009-re. Amerigo Tot születésének századik évfordulójára készült egy album, amely az interneten is megtekinthető. Felkérés volt?

– Nem, én adtam ki. Az Amerigo-projekt hamar a hobbim is lett. Amíg másnak a szerencsejáték vagy az autógyűjtés a szenvedélye, nekem az, hogy Amerigo Totról mindent megtaláljak, rendszerezzek és továbbadjak.

A Feltámadás című dombormű (1938)

– Tot kapcsán Itália, az ókori Róma és a mediterrán hangulatú Balaton-felvidék párhuzama többször is megjelenik a könyvben. Önnek több köztéri alkotása van Balatonfüreden. Nyilván nem véletlen a földrajzi, alkotói és érzelmi kötődés…

– Balatonfüredi vagyok, és ma is nagyon érdekel az a vidék. Saját műveimet nagyrészt oda szánom. Ott vannak a gyökereim. Ahol az ember születik, ahová tartozik, ott „erősebbnek érzi a rezgést”, és több mindenre nyitottabb, fogékonyabb lesz. A rómaiak annak idején nyilván nem véletlenül kezdtek villákat építeni, szőlőt művelni „a nagy tó” mellett. Még az ősi kínai bölcselet és életfelfogás ajánlásainak is megfelel ez a vidék: alkotásra serkentő közeg, a legideálisabb élettér. A Balaton-felvidék minden tekintetben a szívem csücske. Persze „a fürediség” adottság is. Ismertem ott embereket, fel tudtam ajánlani alkotásokat.   

– Életrajz, pályakép, életmű esetében szokványos elbeszélés vagy monografikus megközelítés helyett különleges formát választott: egyes szám első személyben, Amerigo Tot afféle személyes hangvételű vallomásaként dolgozta fel ezt a művészsorsot. A szöveg nemcsak pontos és autentikus hangvételű, hanem kifejezetten szép; költői, anélkül, hogy mesterkélt volna. Miért ezt az irodalmi formát tartotta a legjobb megnyilvánulásmódnak? Így, ha lehet, még nagyobb volt az írói felelősség.

Hírdetés

– Amerigo Tot szisztematikusan gyűjtötte a róla szóló, vele kapcsolatban megjelent újságcikkeket. Sok mindent megtaláltam idehaza, és ami hiányzott, azt kikutattam Olaszországban. Számtalan interjú készült vele. Ezekből „összeollózva” emeltem ki az egyes szám első személyben elmondott szövegrészleteket. Kezdetben még nem gondolkodtam könyvben, de aztán jött az ötlet, hogy ezeket akár össze is lehetne fűzni; mintha Amerigo Tot leülne egy asztal mellé, és elkezdené mesélni az életét. Ezt nagyon izgalmasnak tartottam. Korábban nem találkoztam ilyesmivel, úgy gondoltam, így még személyesebb is lehet a könyv. Megfigyeltem Tot szóhasználatát, stílusát, gondolkodásmódját. Fontosnak tartottam például, hogy hiteles és „érzékelhető” legyen a fehérvárcsurgói származása. Beszéltem helyiekkel, lejegyeztem az ottani jellegzetes nyelvi fordulatokat, kifejezéseket. Szóval próbáltam egyfajta nyelvi játékot, árnyalatot is belevinni a szövegbe. Olaszországban a szobrász szóhasználatába számos olasz kifejezés került be, ugyanakkor fantasztikusnak tartom, hogy évtizedeken át kint élve is megőrizte akcentusmentes, választékos magyar beszédét. Törekedtem arra, hogy ezt a könyvben is megjelenítsem. És nagy segítségemre voltak ebben az említett, szofisztikált stílusú interjúi. 

Audencián VI. Pál pápánál (1972)

– Nagyszerűen sikerült a folyamatosan változó történelmi háttér jelzésszerű felvillantása is, „általa” elbeszélve. Az olvasó számára érthetővé, átérezhetővé válnak a magyar, itáliai és európai 20. század azon történései, szituációi, amelyek Tóth Imrét–Amerigo Totot lépni kényszerítették…   

– Ennek a könyvnek most kellett megjelennie. A még élő szemtanúk hozzá tudnak tenni részleteket, ami által még tovább árnyalható az életút. De szempontom az is, hogy aki, mondjuk, száz év múlva olvassa a könyvet, a közöltek alapján megértse a 20. századot, ami számára talán már nem lesz annyira hozzáférhető, mint nekünk. Nincsenek személyes emlékeim, de még tudtam és tudok találkozni olyanokkal, akik átélték például a II. világháborút. Kilencven évesnél idősebb, hiteles tanúkkal beszélgethettem. Hiába keresnék fel történészeket, nem biztos, hogy úgy ismerik a múltat, mint azok, akik megélték. Ezeket a történelmi jeleneteket egy kicsit filmesen próbáltam megközelíteni, hogy az olvasónak könnyebb legyen belehelyezkednie egy-egy szituációba. A fennmaradt fekete-fehér fotókból mellékelt bő válogatás pedig gazdagon illusztrálja a könyvben írtakat.

– Amerigo Tot összetett, sokrétű alkotói életműve magáért beszél. A Bauhaus szellemiségéből indult, de Donatello hatására lett szobrász. Ugyanakkor különleges, eredeti személyiség, igazi karakter volt, akit olyan filmrendezők szúrtak ki maguknak, mint Fellini vagy Coppola, felkérve őt: vállaljon el egy-egy epizódszerepet. Az Ön számára mi a legizgalmasabb és a leglényegibb Tot valójában?

– A legrokonszenvesebb számomra az életszeretete. Nagyon odafigyelt másokra. Amikor már Olaszországban élt, mindig megvendégelte az ösztöndíjjal odaérkező, kispénzű magyar diákokat. Bárki kereste, hívta fel, mindenkit meleg szívvel fogadott. Kevés hozzá hasonlóan odaadó, vendégszerető művészt ismerünk. Mindig is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy magyar. Talán azért is kezdték elfelejteni, mert a művészettörténészek nem tudtak mit kezdeni vele. Két szék között a pad alá esett: olasznak túl magyar volt, magyarnak túl olasz. A pályázatok megnyerésénél persze bizonyára sokat segített neki magyaros vehemenciája, virtusa. Számomra példaértékű, hogy micsoda kacskaringós utat járt be életében. Egy fehérvárcsurgói parasztfiú elindult, és az eszét, a tehetségét kihasználva az egész világon ismert művésszé vált.

– Szobrászként, illetve kultúrafogyasztóként mit tart Amerigo Tot fő művének? Mire hívná fel a figyelmet az életmű egésze szempontjából?

– Ha csak egyet említhetek, akkor a Termini pályaudvar frízét választanám. Egyrészt amiatt, hogy ezt a hatalmas munkát végig tudta vinni annyi idősen, mint amennyi most én vagyok. Másrész olyan technikai újításokat, színeket vitt be ezen keresztül a szobrászatba, és olyan – máig ható – formanyelvet alkotott, amely egybeforrt a nevével. De ebből a szempontból kevesen ismerik és méltatják, ezért is tartom fontosnak az életmű feldolgozását. Már tervezem egy átfogó, valamennyi művét körüljáró és bemutató nagymonográfia megjelentetését is. Az Okka építészirodával pedig elkezdtünk dolgozni egy leendő múzeum koncepcióján.

A Római Magyar Akadémia pincéjében talált viaszszobrok

Rómában, a Magyar Akadémia pincéjének egy része tele volt Amerigo Tot gipszeivel. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a keze munkáját őrző, eredeti művek, amiket a bronzöntéshez használtak. Ha az utolsó pillanatban is, de szerencsére sikerült hazahozatnom őket. Tekintélyes bemutatható anyag gyűlt össze az elmúlt években. Fehérvárcsurgón, egy óvoda tetőterében van ugyan egy gondozott kis emlékmúzeuma, de ennél jelentősebb, a mai igényeknek megfelelő, állandó otthont kíván Tot életműve. Ezért szeretnénk létrehozni Móron egy komoly intézményt, ami nem csak az ő, hanem a pályatársai munkáinak bemutatására is alkalmas. Szobrász barátaimmal egy kisebb kulturális negyed kialakításán gondolkodunk. Mórra lehet turizmust építeni: ott a Lamberg-kastély, és egy borvidékről van szó, ahol lehetőség nyílik lovaglásra, túrázásra is. De hiányzik egy olyan kulturális intézmény, amely az odalátogatók mellett a helyieket is vonzza, ahol koncerteket, előadásokat, konferenciákat, könyvbemutatókat, filmvetítéseket lehet tartani. Egy komplex teret és egy szoborparkot álmodtunk meg. Itt olyan Tot-műveket mutatnánk be, amelyek külföldön már siralmas állapotban vannak. Ezek másolatai mellett, egy mediterrán hangulatú parkban sétálva ismerhetnék meg a látogatók az életmű ezen részét.

– A reformátusnak keresztelt Amerigo Tot nyitott, érték- és hitkereső ember volt, aki több megbízást kapott a Vatikánból, VI. Pál pápától is. Sokan ismerik a Szent Péter-bazilika magyar kápolnája számára készített, egyháztörténelmi témájú, ellipszis alakú domborművét. A Biblia, az evangélium ihlető és teremtő ereje végigkísérte a munkásságát. Ön milyennek látta a művész „hitélményét”?

– Rómába kerülve az apostoli prelátussá lett Luttor Ferenc segítette az akadémián. Tot korai munkáiból viszonylag keveset mutattam be; nem is ismerjük pontosan a hátterüket, hogy kik voltak a megrendelők és hova kerültek. De rengeteg fénykép maradt fenn, rendkívül gazdag anyagról van szó. Egyébként terveim között szerepel, hogy Rómában kiállítunk egy kollekciót, amelynek darabjai kifejezetten szakrális indíttatásból születtek. Noha Amerigo Tot református volt, Rómában élve megérintette a város szellemisége, ahol minden sarkon egy kis kápolna vagy templom áll, ahol Caravaggiókat láthatunk a mellékoltárok felett… A padovai Donatello-élményhatásból kiindulva úgy tekintett a művészetre, a szobrászatra, mint egy hosszú folyamatra. A figurális ábrázolás kora nem áldozott le, a hithez való hozzáállás kifejezésének igénye nem változott. És ehhez a folyamathoz ő is hozzá akart járulni a maga formanyelvével. Ennek a mai világban is szerepe és helye van, de itthon nagy hiányosság, hogy az egyházi művészetnek nincs egyetemi szintű oktatása. Pedig fontos lenne a minőségi szintű szakrális szobrászat.  

A Termini pályaudvar homlokzati fríze
közvetlenül az átadása után (1953)

Könyvének zárófejezete „az utolsó romantikus” vallomása a modernizálódó civilizáció hajnalán a rossz irányba haladó, elgépiesedett világról, valamint a magától értetődő szobrászatról, amellyel az volt a célja, hogy érdeklődést keltsen a nézőkben, és töprengésre hívjon… Olyan ez, mint egy ars poetica. Az Öné vagy Amerigo Toté? 

– Ugyanezt vallom én is, de bármennyire furcsa, ez egy, az 1970-es években lejegyzett szöveg Amerigo Tottól. Túl sokat nem kellett hozzányúlnom, kicsit igazítottam rajta, hogy olvasmányosabb legyen. Fantasztikus, hogy mennyire korszerű. Tot már akkor arra figyelmeztetett, hogy az ember olyan dolgokra koncentrál, olyasmit kerget, aminek nincs értéke. Lassan a gépek uralkodnak, és kihal mellőlük az ember. Látásmódja olyannyira a mának szóló, akárcsak a Termini emlegetett fríze. Amikor először lefotózták, még szekerek álltak a pályaudvar előtt. Elképesztően modernnek hatott. És ma is, ugyanannyira. Amerigo Tot szellemiségét megőrizve tehát arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az emberi tényezőnek mindig és mindenkor jelen kell lennie az életünkben. Ne felejtsük el, hogy valódi értékeink vannak!     

Fotó: Nemes Péter; Szalai Teréz; Amerigo Tot Alapítvány 

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. június 2-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »