A baloldal leépülése

A baloldal leépülése

Vannak a politikában momentumok, amelyek mint cseppben a tenger fejezik ki egy párt lényegét. Ilyen pillanat jött el múlt héten az MSZP életében.

Gőgös Zoltán, a párt alelnöke az ATV reggeli műsorában azt nyilatkozta, hogy „ha van egy baloldali politikus, akinek másfél millió rajongója van, azt nem kérdés, hogy támogatni kell-e vagy sem”. Mondta mindezt arra az újságírói kérdésre, hogy elfogadható lenne-e az MSZP számára, hogy 2018-ban Gyurcsány Ferenc legyen a baloldal miniszterelnök-jelöltje. Ez a válasz nem csak azért sokatmondó, mert a párt alelnökének szájából hangzott el: az a politikus beszélt, aki egy hónapja még „korszakzáró és korszaknyitó” kongresszust ígért a párt életében.

Gőgös mondata a legpontosabban jellemzi azt a helyzetet, amely napjainkra az MSZP-ben kialakult: a párt szellemi tevékenysége ma már kizárólag a politikai helyezkedésre korlátozódik. De még ez a mozgás is esetlen, hiszen a szocialisták úgy állnának be baloldali riválisuk mögé, hogy annak még a választási programját sem ismerik. A szocialisták tehát jól láthatóan letettek arról, hogy cselekvőképesnek mutassák magukat. Így nem csoda, hogy ma már – politikai hovatartozástól függetlenül – valamennyi politológus egyetért abban, hogy az MSZP ebben a formában biztosan nem nyeri meg a következő országgyűlési választásokat.

Nem ma kezdődött

Az MSZP szellemi leépülése nem ma kezdődött. Még Gyurcsány Ferenc pártelnöksége idején sem vált krónikussá. Jól jelezték ezt a párt akkori csillagának szösszenetei a Népszabadságban, amelyek a Giddens- és Blair-féle harmadik út másolatai voltak ugyan, de legalább szellemi tevékenységre utaltak. Gyurcsány távozása után a baloldali médiában is megfigyelhető volt egyfajta útkeresés. Ami azonban ezután következett, az már csak a visszafordíthatatlan demencia jeleként értékelhető. A Szanyi-féle faviccek és a Tóbiás-féle semmitmondó lózungok bolhacirkuszává vált a párt, amelyet ma már a saját szavazói is lenéznek.

Ma az MSZP-ben nincs helye a politikai gondolkodásnak, vagy ha van is, azt igen jól titkolják. Pedig egy párt nívóját, népszerűségét alapvetően befolyásolja, hogy a szavazói mennyiben látnak benne olyan erőt, amely képes lenne egy országot vezetni. Amennyiben ez az erő hiányzik, nincs az a hatalmi technika, amivel kormányra lehetne emelni egy olyan politikai formációt, amelynek a megmaradt szavazótábora messze intelligensebb a vezetőinél.

Elkényelmesedés

Sokszor elhangzik, hogy addig jó a polgári oldalnak, amíg a baloldal ebben az állapotban van. Azonban ez a gondolat több ponton is sántít: egy demokráciában minden szavazó érdeke, hogy a kegyeiért minél jobb programokkal versengjenek a pártok. Ahogy a piacgazdaságban a verseny minden riválist fejlődésre késztet, úgy történik ez a politikában is: a monopóliumok világában az egyeduralkodók elkényelmesednek – ezt láthatjuk ma a kormánypárt esetében is. Ugyancsak érdeke a jobboldali szavazótábornak, hogy olyan baloldalunk legyen, amely egy esetleges kormányváltás esetén sem vezetné a tönk szélére az országot. Így egy új, potens baloldal ma már valahol az egész ország érdeke.

Azonban szemmel látható, hogy az ennek felépítéséhez nélkülözhetetlen szellemi muníció hiányzik az MSZP-ből. Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista szürkeállomány maradékának maradéka képtelen regenerálódni, így külső beavatkozásra, importált tudásra lesz szükség. A pártban évek óta éppen a hagyományos baloldali értékek tabusítása révén valójában szellemi leépítés folyik.

Megkerülhetetlen kérdések

Egy baloldali párt számára mindig is megkerülhetetlen volt az egyenlőségeszméhez való viszony kérdése. Ezt még a legmodernebb szociáldemokrata pártok sem kerülik meg, s ebbe az irányba kormányoznák az országukat. Gazdasági és szociális programjuk ennek folyománya, s ez nem csak a görög Sziriza és a spanyol Podemos esetében van így: a skandináv szociáldemokrata pártoknak is sajátja, melyek sok esetben éppen baloldali programjuknak köszönhették több évtizedes országlásukat. A magyar baloldalnak bőségesen lett volna lehetősége arra, hogy akár az egykulcsos személyi jövedelemadó, akár a minimálbér megadóztatása ellenében határozza meg önmagát. De ez elmaradt, mert a Gyurcsány platformja, majd pártalapítása körüli hatalmi harc elterelte a figyelmet erről a kérdésről. Így az a groteszk helyzet állt elő, hogy a hazai egyetemi kutatóknak kellett érvelniük a médiában Thomas L. Hungerford, Thomas Piketty és más közgazdászok számításaival, melyek kétségbe vonják az egykulcsos jövedelemadó sikereit. A magyar társadalom szociális kettészakadása elleni küzdelem pedig elhalt a csatazajban.

Valamennyi baloldali párt számára kulcskérdés a hátrányos helyzetű vagy kisebbségi társadalmi csoportok jogvédelme. A szocialisták ezt mindig is szelektíven gyakorolták, többnyire etnikai alapon, hiszen a félelemkeltés Magyarországon viszonylag könnyű szavazatszerzési eszköz. Pedig alárendelt helyzetű polgárokból ma is bőven akad, elég csak a munkavállalókra gondolni. Valaha a szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek vállvetve harcoltak a munkavállalók megbecsüléséért, de a magyar szocialisták az új munka törvénykönyvét letudták a „cselédtörvény” lózung hangoztatásával. Egy szociáldemokrata párt a végsőkig harcolna a munkavállalók jogaiért, viszont a magyar munkavállaló továbbra is egyedül, magányos farkasként kényszerül érvényesíteni megmaradt jogait.

Erős a kétség

De ma már nélkülözhetetlen egy párt számára az is, hogy egyértelmű válaszokat adjon arra a kérdésre, amit egyetlen szóval összefoglalhatunk: nemzet. Talán a kádári tradíciók miatt, talán – Török Zsolt egykori pártszóvivő kifejezésével élve – a Nagykörúton belüli „értelmiség” nyomán a szocialisták mindvégig viszolyogtak ettől a kérdéstől. Ma, a globalizáció és az Európai Unió válságának idején nem elég a párt nevében szerepeltetni a magyar jelzőt. A határon túli magyarok jogállásával kapcsolatos kétértelmű megnyilatkozások, a brüsszeli bürokratáknak és az Egyesült Államoknak való kritikátlan megfelelési vágy miatt ma már aligha van olyan szavazó, aki úgy gondolja, hogy a magyar nemzeti célok letéteményese a szocialista párt lenne.

Feladvány tehát akad bőven. Hogy a baloldal képes lesz-e ezeket megválaszolni, erős a kétség. Pedig a szocialista pártok történetében erre is van példa. A Szerb Szocialista Párt Szlobodan Milosevics vezetésével három véres háborúba és elnyomorító szegénységbe kormányozta országát. Tizenöt évvel ezelőtt már-már össztársadalmi forradalom söpörte el az egykoron mindenható politikust és sleppjét. Milosevics 2006-ig, vagyis hágai haláláig a párt elnöke maradt, utódja, Ivica Dacsics azonban gyors építkezésbe kezdett: lezártak egy korszakot, feladták az addigi retorikájukat, így 2008-ban már koalíciós partnerként vehettek részt a demokrata párti Mirko Cvetkovics kormányában. A magyar szocialisták számára ma éppen ez lenne a feladat: koalíciós partnerek keresése helyett inkább önmagukat kellene koalícióképessé tenni. Ehhez azonban szellemi erőfeszítésekre lenne szükség, s akkor nem állna elő az a helyzet, hogy egy polgári-konzervatív napilapnak kell elemeznie a baloldal sorsát és jövőjét.

A 2010-es választások előtt Medgyessy Péter volt miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy a szocialistáknak most lesz nyolc év gondolkodási idejük. A baloldalon tapasztalható szellemi tespedtség alapján az látszik, hogy ez az idő jóval hosszabb lesz. S ha ilyen iramban folyik a leépülés, a „gondolkodási” idő végeztével valóban korszakzárás lehet a baloldalon: az MSZP-korszaké.

Ez a cikk megjelent a Magyar Nemzetben 1970. 01. 01.-én.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »