A bakelitszekta kegytárgyai

A bakelitszekta kegytárgyai

Művészi értékű lemezborítókból nyílt kiállítás a Capa-központban.

Noha a bakelitlemez szerencsésen átvészelte a fizikai hanghordozók evolúcióját és a digitális korszak eljövetelét, erős túlzás lenne a reneszánszáról vagy a divatjáról értekeznünk. A vinil annak ellenére megmaradt a lemezbörzéken kutakodó zenerégészek szenvedélyének, hogy számos lemezüzletben lecserélték a CD-kínálatot és ismét egyre nagyobb rá a kereslet. Miközben a CD lassan a dodók sorsára jut, a vinil él, virul és újra menő. De hol vannak már azok az idők, amikor egy aktuális magyar rockalbum közel milliós példányszámban fogyott bakeliton? A lemezgyűjtők szektája mindenesetre világvallássá terebélyesedett, amelynek hívei a digitálissal szemben a bizsergetően élőszerű, melegebb és karcosabb analóg hangzás imádatában élik ki zeneszeretetüket.

Mondanunk sem kell, a bakelitlemez ugyanakkor nem csupán hang-, hanem képhordozó is egyben. Egy olyan triviális művészeti eszmecsere lenyomata, amely a zenészek mellett a vizuális művészeknek is lehetőséget teremtett a hírnévszerzésre. A négyszög alakú lemezborítók az ötvenes évektől kezdve kimeríthetetlen lehetőséget biztosítottak a fotó- és képzőművészet képviselőinek, hogy a 30-szor 30 centis felületen képpé alakítsák a zenét, amelynek hangulata és története ily módon összefonódott a fotográfiáéval. A Capa Központban Total Records – Lemezborítók: fotográfia és zene címmel nyílt kiállítás erről a kapcsolatról mesél.

Bár a tavaly Franciaországban, az arles-i fotófesztiválon bemutatkozott tárlat világhírű alkotók 437 emblematikus munkáján keresztül tárja fel a fotográfia történetét és formanyelveinek összességét, a roppant mennyiség ellenére is csupán keresztmetszetet ad, amelyből a francia rendezők és Csizek Gabriella, a magyar társkurátor kényszerűen mellőztek ikonikus alkotásokat. Mint írják, a válogatás gyötrelmes volt: a zenetörténet számos klasszikusát kellett kihagyniuk annak ellenére, hogy legendás képek kapcsolódnak hozzájuk. Így nem láthatjuk például John Coltrane A Love Supreme és Serge Gainsbourg Histoire De Melody Nelson című albumát vagy a Ramones első, épp az idén negyvenéves nagylemezét.

A zenészek sztárságához a lemezborítók kiváló alkotói is hozzájárultak Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet

Hiányérzetünk mégsem támad, hiszen a több száz kép bűvöletében szinte esélytelen felidézni, mi is az, ami kimaradt a hatalmas merítésből. A tárlat felsorakoztatja a világ leghíresebb fotósait és albumait, valamint a művészeti kánonból kiszorult alkotókat is, akiknek szintén fontos szerepe volt a borítótervezés kreatív folyamatában. Valóban szép gesztus a kurátoroktól, hogy a képek alatt azonos méretben tüntették fel a grafikusok neveit az előadókéval és fotósokéval.

A tárlat anyagában különválnak a megrendelésre készült, eleve albumborítónak szánt fotók és a kiválasztott, utólag szerkesztett fényképek. Utóbbiak között láthatjuk William Klein híres, játékpisztollyal a kamerának grimaszoló utcakölykét a City Kids borítóján, Pieter Hugo World Press Award-díjas, szájkosaras hiénáról és gazdájáról készült fotóját a Lagos Shake lemezén vagy a Brassai által 1933-ban lefotózott párizsi szerelmeseket Ricky Lee Jones ötven évvel később kiadott albumán.

Bár a képek között bolyongva-nosztalgiázva könnyű elveszni, ha tudjuk, mit keresünk, a kreatív rendezés és a szerteágazó tematika megkönnyíti a tájékozódást. Külön falrészen díszelegnek például a politikai tartalmú, a kevésbé, valamint már sokkolóan polgárpukkasztó és erősen cenzúrázott albumborítók vagy a kiadók, köztük az ECM vagy a Blue Note jellegzetes kép- és hangvilágú sorozatai. Az újraértelmezések ironikus vonulatában láthatjuk a Beatles Abbey Roadjának Red Hot Chili Peppers-féle naturista olvasatát, és persze külön felületeket kapott számos ikonikus alkotó is, akiknek stílusa nemcsak szerencsésen találkozott az előadók szellemiségével és üzeneteivel, hanem egy-egy munkájukkal vagy a karriert végigkísérve kamerájukkal talán hozzá is járultak a sztárságukhoz.

Közöttük van a The Rolling Stones több albumán is közreműködő Andy Warhol pop-art pápa és a banda evolúcióját végigdokumentáló David Bailey, az angol újhullám meglovaglásával hírnevet szerzett Anton Corbijn vagy a jazzportréival a műgyűjtők kedvencévé vált Lee Friedlander. A Pink Floydhoz is köthető Hipgnosis tervezőgrafikusainak munkái vagy Jeff Koons, Annie Leibovitz, Robert Mapplethorpe képei szintén a kiállítás legerősebb vonulatához tartoznak.

Tekintetünket a továbblépésben leginkább mégis Irwing Penn közeli Miles Davis-portréi késleltették. Az apartheid elleni küzdelem élharcosainak tiszteletére kiadott Tutu-album borítója mindent elmond tiszteletről, ragaszkodásról, kirekesztettségről.

(Total Records – Lemezborítók: fotográfia és zene, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. Látható október 2-ig)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 22.

Értékelés:


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »