A katolikus oktatás-nevelés múltja, jelene és jövője volt a témája a budapesti D50 Rendezvényközpontban megtartott tudományos konferenciának. Az eseményt a Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) keretében rendezték meg szeptember 27-én. A konferencián köszöntőt mondott Erdő Péter bíboros, prímás.
A tanácskozáson megjelent Udvardy György veszprémi érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökhelyettese; Marton Zsolt váci, Székely János szombathelyi és Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök; Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök; valamint Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek köszöntőjét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
„Légy jelen!” Így hangzik az idei Katolikus Társadalmi Napok mottója. Hívő embernek erről először is az jut eszébe, hogy Isten mindenütt jelen van. Ő az, aki mindent átjár, és mindenben benne van (vö. Ef 4,6). Ez az alapvető igazság a zsidó-keresztény világnézet jellemzője. Mert a Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy a Mindenható, amikor megteremtette a világot, látta, hogy mindez nagyon jó (Vö. Ter 1,31). Amikor az idén háborútól és válságtól meggyötört korunkban katolikus szemmel nézünk társadalmunkra és a környező világra, akkor ebből az alapvető igazságból kell kiindulnunk.
Ens et bonum convertuntur (a lét és a jó felcserélhetők – a szerk.) – mondta a skolasztikus teológia. A létnek alapvető, elválaszthatatlan tulajdonsága a jóság. De ez a jóság a szabadsággal nem rendelkező dolgok világában szelíd és kérlelhetetlen automatizmussal jellemzi a létezőket.
Mert aki a szabadságot az önzés, gyűlölet vagy az értelmetlen önkény szellemében használja, az megjeleníti ebben a jó világban az erkölcsi rosszat. De látjuk, hogy a rossz a működésben rejlik, és közben a lét megmarad rendíthetetlenül jónak. Érezzük a roppant egyenlőtlenséget a végtelenül hatalmas Isten és a teremtett lény működése között. Élményszerűen átéljük az isteni mindenhatóság örökös győzelmét.
A társadalmi életben szokás irányzatokat megkülönböztetni. Vonatkozik ez a vallásos emberek felfogására is, akik az Egyház és a világ viszonyáról elmélkednek. Az amerikai neokonzervatívok a nem egészen régmúltban az Egyházon belüli irányzatokat ebből a szempontból négy csoportra osztották. Szerintük a radikális forradalmárok vagy szélsőséges progresszívek úgy gondolják, hogy rossz az Egyház és rossz a világ is, ezért mind a kettőben forradalmi változásokra van szükség. Világon persze nem az anyagvilágot, hanem az emberi társadalmat értik. A mérsékelt haladók úgy gondolják – vagy úgy gondolták –, hogy az Egyház rossz, esetenként elmaradott formulák tartják fogva, miközben a világ jó, mert a haladás számos kérdést megoldott, vagy meg fog oldani. A mérsékelten konzervatívok ezzel szemben úgy vélekednének, hogy az Egyház és a világ egyaránt jók, csak némi tökéletesítésre, harmonizálásra szorulnak. Végül a szélsőséges konzervatívok vagy tradicionalisták azt gondolnák, hogy az igazi, hiteles Egyház teljes mértékben jó, viszont a világ, a környező társadalom rossz, és jobbításra, radikális prófétai cselekvésre szorul. Ez volt az elképzelés a főbb irányzatokról néhány évtizeddel ezelőtt. De a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő politikai enyhülés időszaka után elérkezett egyfajta csalódás. Kezdődött ez a Római Klub jelentésével, a környezetszennyezés problémájának felismerésével, a gazdasági és ipari növekedés határainak belátásával. Folytatódott olyan víziókkal, amelyek előre jelezték vagy éppen szándékosan tervezték a kultúrák összeütközését, különösen szegény földrészünkön, a vén Európában.
Nagyon hasonlít ez a közérzés a hanyatló Római Birodalom carpe diem mentalitásához, az „együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk” (vö. 1Kor 15,32) kétségbeesett felelőtlenségéhez.
Ebben az összefüggésben persze akár a politikai demokrácia emberi alapfeltételei is megkérdőjeleződnek. A programok közül választó, jövőbe tekintő, felelős polgár alakja szinte teljesen elenyészik. Akkor hát hol van a közép? Mert ugye a mérsékelten progresszív vagy mérsékelten konzervatív irányok feltételezték, hogy a világ jó. Ám ha a közérzet nem ezt feltételezi, hanem valami fenyegetőt, valami rosszat, vagy egyenesen szubjektív síkra helyezve a perspektívát azt mondja, hogy nem számít, hogy jó vagy rossz-e a világ, akkor milyen felelős döntés lehetséges, és milyen nagyobb közösség érdekében? Nem véletlen tehát az úgynevezett közép elgyengülése.
De hogyan viszonyulunk mindehhez mi, keresztények? Először is hiszünk az örök életben, hiszen Szent Pál az előbb idézett mondatot ellentétként hozza a keresztény meggyőződéssel szemben. Mi hiszünk a feltámadásban és az örök életben. Hiszünk abban, hogy Isten örök boldogságra teremtett bennünket, és ebben várja a mi szabad közreműködésünket is. Innentől kezdve tétje van gondolkodásunknak és cselekvésünknek, értelme, értéke és célja van egyéni és közösségi életünknek. A társadalomról is ennek a derűs világosságnak a fényében gondolkodunk.
Mert akkor hivatásunk van, sőt küldetésünk a teremtett világ és a társadalom felé. Vagyis a Föld minden országában, minden nép, minden társadalmi csoport körében otthon kell lennünk, fel kell ismernünk, hogy ott mit kíván a gyakorlatban az az isteni szeretet, amely az embereket szabadságuk helyes használatára és örök boldogságra szánja.
Hogyan használhatnánk a szabadságot, ha nem tudunk elvonatkoztatni, ha nem tudjuk a képek és hangok özönéből a fogalmakat megalkotni, szavakkal vagy akár írásban is jelölni őket, ha nem tudunk jövőképet magunk elé vetíteni, hogy valóban választani tudjunk a lehetséges alternatívák közül? Tehát a nyugodt gondolkodás a szabadság gyakorlásának alapvető feltétele. Nem véletlen, hogy a Katekizmusban is az áll: Az ember Isten képmására alkotott lény. Ez pedig azt jelenti, hogy értelme és szabad akarata van, lelke pedig halhatatlan. Tehát az értelem megelőzi a szabad akaratot. Szabadsága csak értelmes lénynek lehet.
Ennek a tevékenységnek pedig keresztény szemléletünk szerint van egy végső perspektívája, és az összes többi célok ezen belül helyezkednek el, ennek irányába rendeződnek. Ezért valljuk azt, hogy alapvetően fontos a katolikus nevelés az egyes ember boldogsága és az értékekre irányuló közös cselekvés, vagyis a társadalmi élet számára.
Ezért olyan fontos az is, amit Chesterton látszólag tréfásan mondott, amikor arról kérdezték, hogy hisz-e a nagyobb világnézeti elkötelezettség nélküli, semleges nevelésben. Ezt válaszolta: „Ez azt jelentené, ne döntsük el, hogy mi a jó, de adjuk át gyermekeinknek.” Hitünk döntést jelent, bizalmat fejez ki Isten iránt, aki nem téved, és meg sem téveszthet, bizalmat hordoz a teremtett világ iránt, amelyet a Teremtő jónak alkotott, és bizalmat hordoz a történelem iránt is, amelynek végén az egész emberiség a történelem Urával találkozik.
Ezért imádkozták már az első keresztények is, hogy „Marana tha” – „Jöjj el Urunk, Jézus!” Ebben a szemléletben szeretnénk minden nehézségünk és gyengeségünk, minden emberi esendőség ellenére, minden nehezen megoldható társadalmi helyzetben is a reménynek, a megalapozott, alkotó optimizmusnak a képviselői lenni a társadalom számára.
Ehhez kérjük Isten segítségét.
*
Fejérdy András egyháztörténész a Katolikus Egyház magyar nevelés történetében játszott szerepéről beszélt előadásában. Mint elmondta, hazánkban az első kilencszáz évben a Katolikus Egyház volt a korszerű műveltség elsődleges, olykor kizárólagos közvetítője és hordozója. Az egyházszervezet létrehozása során ment végbe a kétszintű iskolarendszer kiépítése is. Az alapképzés mellett létezett egy magasabb szintű oktatás, elsősorban a monostorokban és a káptalani iskolákban. Nyugati mintára később az oktatás differenciálódott, a 16. század végétől többrétegűvé vált. Lassan létrejöttek a kisiskolák: a városokban az alelemi és főelemi oktatás mellett már a továbbtanulásra is egyre több diákot készítettek fel. A városi plébániai iskolák egy része idővel a középszintű – korábban schola minor – oktatásba kapcsolódott be. A 16. századtól léteztek kollégiumi iskolák, melyek felsőfokú képzést is nyújtottak. Ezeket elsősorban a jezsuiták és a piaristák tartották fenn.
A nagyszombati egyetemet 1635-ben alapították, emellett más katolikus felsőoktatási intézmények is létrejöttek. Az előadó rámutatott,
Később a praktikus és hasznossági szempontok is megjelentek a katolikus oktatás rendszerében. A szekularizáció folyamata már a 14. századtól megfigyelhető, ami azt jelentette, hogy a végzett diákok már nem egyházi pályára léptek, az iskolákban pedig egyre több világi tanárt alkalmaztak. Az alsóbb szinteken már a kezdetektől a népnyelvi oktatás volt a jellemző, a felsőbb szinten a 17–18. században jelent meg a népnyelv használata. Ennek hatására egyre nagyobb hangsúly került az anyanyelv művelésére és helyes használatára. A jezsuita és a piarista iskolákban már szaktanárok tanítottak, képzésükre is egyre jobban figyeltek. Ezekben az intézményekben már tantervet és órarendet is használtak.
Korzenszky Richárd OSB, emeritus tihanyi perjel a 20–21. századi keresztény oktatásról tartott előadást. 1948-ig az oktatási intézmények 60%-a volt egyházi, 2024-ben ez az arány 12%. A kommunista hatalomátvétel és a rendszerváltás között nyolc katolikus egyházi iskola működhetett. Ezekben kötelező volt az állami tanterv és tankönyvek használata, emellett a kommunista ideológiát is oktatniuk kellett. A rendszerváltás után az 1992-es törvény alapján oktatási célra is vissza lehetett igényelni egykori egyházi ingatlanokat. Az előadó rámutatott,
Az egyházak a következő évtizedekben egyes iskolákat visszavettek, de sok esetben át is vettek korábban világi fenntartású oktatási intézményeket. Olyan is előfordult, hogy újakat is létrehoztak.
A rendszerváltás után a katolikus oktatásnak új kihívásokkal kellett szembenéznie: hedonista és individualista környezet, konzumizmus, megrendült családok. A társadalmat antropológiai deficit jellemezte, nem volt emberképe, mint ahogyan világképe sem. A kínálat – keresztény nevelés – és a kereslet – érvényesülést segítő tudás megszerzése – nem állt összhangban. Szembekerült az értékelvű egyházi nevelés az érdekelvű világgal. Korzenszky Richárd OSB hangsúlyozta,
Az iskolák feladata nemcsak a munkaerőpiacra való felkészítés, hanem a boldog, teljességre törekvő egyéniség felnevelése.
– zárta előadását a bencés szerzetes.
A pedagóguspálya jelenéről és jövőjéről Birher Nándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja beszélt. Kiemelte,
Ám gyerekek nélkül nincs sem pedagógus, sem jövő. Napjainkban, Európában és a nyugati világban kevés gyermek születik, ám Magyarországon ez nem eredményezte a pedagógusképzésre jelentkezők számának csökkenését. Sőt, az utóbbi években többen jelentkeztek, mint korábban. Az előadó elemezte az osztatlan tanárképzés helyzetét, rámutatva, ezen a területen viszont stagnálás tapasztalható.
A pedagóguspálya nem tevékenység, hanem hivatás. Ennek megfelelően nem állapotban, hanem folyamatokban kell gondolkodnunk. Ennek során felmerül, hogy kinek, mire és hogyan kell megtanítania a gyereket. Tudnunk kell, hogy milyen a gyerek, a család, az iskola. Mit várunk el a képzéstől? A gyerek „termék” vagy „vevő”? A pedagógusképzés során interdiszciplináris módon kell szembenézni az új kihívásokkal – emelte ki az előadó. Ezek közé tartozik a gyermekek érésének felgyorsulása, mely alapvetően hat az agy működésére is.
Bátran képviseljük a keresztény értékeket, mert a kereszténység világos útmutatást ad a pedagógus számára – tette hozzá. Az iskola feladata az is, hogy a katolikus szóban foglalt értékeket világosan megfogalmazza. Ennek középpontjában Isten, az ember és a közösség áll. Az egyetemnek – mint ahogyan azt Ferenc pápa a Pázmányon elmondott beszédében is hangsúlyozta – a remény laboratóriumának kell lennie – emelte ki Birher Nándor dékán.
Hit- és köznevelés címmel tartott előadást Udvardy György veszprémi érsek. A katolikus oktatás feladata az evangélium hirdetése, mert Jézus Krisztus ezt bízta az Egyházra. A kinyilatkoztatásban Isten szól az emberhez, a megismerésnek ez az alapja, ez a mintája. A hitoktatás állomásai a preevangelizáció, a katekumenátus és a katekézis. A hitre nevelés során rá kell mutatni arra, hogy mit hiszünk, és hogyan hiszünk. Ám nemcsak az iskola nevel, hanem a család és a társadalom is – emelte ki az érsek. De azt is elmondhatjuk, hogy nem csak a hitoktatónak van szerepe a hitre nevelésben, hiszen egy biológiaórán is kaphat fontos impulzusokat a diák. Udvardy György érsek emlékeztetett: Magyarországon az iskolákban a kötelező erkölcstan tárgyat ki lehet váltani felekezeti hittannal.
A hitoktatónak sokszor kell szembesülnie a diákok lelki problémáival, sebeikkel is. Ugyanakkor az iskolai hitoktatás során első lépésben az értelemre irányuló kérdéseket kell felvetni: mi ez a jelenség és mi a célja? Érzékenynek kell lenni a diákok személyes, létre, hitre vonatkozó kérdéseire is. Ezt követően e kérdéseket a hitre kell irányítani, majd a hit növelése lehet a cél.
A hit hordozója a kultúra, ennek szerepét is tisztázni kell. Az előadó rámutatott, hogy a hitre nevelés során egyetemes szemléletre van szükség. A közös hittapasztalat a szülőkre és a tantestületre is hatással van. Udvardy György érsek egy kutatás eredményét ismertetve rámutatott, azok, akik egyházi iskolát végeztek, bár nem járnak nagyobb számban szentmisére, a vallási értékek társadalomban betöltött szerepéről nagyrészt pozitívan nyilatkoznak. Bizalommal tekintenek az Egyházra, nem félnek a struktúráktól, és otthonosan mozognak a keresztény kultúrában. Fontosnak tartják a közösséget, távlatokban gondolkodnak és reménnyel fordulnak a jövő felé.
Az eseményen közreműködött a Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola gyermekkórusa Blazsek Andrea és Megyesi-Schwartz Dóra vezetésével.
Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
