95 éve született az Apokrif poétája

95 éve született az Apokrif poétája

Pilinszky János költő 95. születésnapját üljük november 27-én. Az Apokrif szerzőjének alakját Szikra János poétával idézi fel a Présház Hírportál.

 – Az irodalmi értékelések szerint Pilinszky Jánost a szellemi és lelki mélység vonzotta. A halála óta elszaladt három és fél évtizedben mintha éppen a felszínesség felé simult volna a szellemi-művészeti élet fősodorja. Hogyan lehet mégis Pilinszky-üzeneteket eljuttatni a mai társadalom erre érzékeny részéhez?

– Határozottabban fogalmazok, nem a felszínesség felé simult, hanem azzá hitványodott a szellemi-művészeti élet fősodra. Ha valóban a fősodorról beszélünk, s nem csupán a valóban többnyire felszínes, felkészületlen, sokszor tudatlan média manipulált ízlésterrorjáról van szó. A fősodor (értékeit védendő) többnyire elhatárolódik, kivonja magát a kulturális tülekedésből, ily módon még több teret ad a felszínességnek. De mást nemigen tehet. Milyen üzenetei vannak Pilinszky Jánosnak? A művei. Lezárt életútról lévén szó: a művek az üzenetek, az első szótól az utolsóig, nem több s nem kevesebb. E műveket (valódi elemzések, tanulmányok, esszék mellett) csak a Pilinszky-írások olvastatásával lehet eljuttatni a mai társadalom erre érzékeny részéhez. Ám innen újra sokasodnak a bajok, mert nem biztos, hogy az egyetemi és a középiskolai képzésben találkozik a szerzővel a későbbi oktató, vagy „csupán” befogadó. El tudja-e helyezni támasz nélkül a mai lehetséges olvasó az irodalomtörténetben, vagy akár csak a huszadik század magyar irodalmában Pilinszkyt; érti, értheti-e költői nyelvét? Hajlandó-e a szellemi és lelki mélységek veszélyeinek vállalására, vagy akár csak az erre való törekvés erőfeszítésére? A katarzist nem adják ingyen, ehhez is bátorság és tehetség kell! De a kisszerűség, a műveletlenség ugyan mit is kezdhetne a katarzissal? A népesség többsége a közelébe sem juthat a költőnek, ameddig Pilinszky és a költészet nem kerül a kultúra érrendszerébe, a kultúra pedig a társadalom vérkeringésébe.

Németh Lászlóhoz fűződő barátsága – az ő szóhasználatával – „Báty és öcs” kapcsolatot érzékeltetett. A mai irodalomban értékalkotó lehet-e – lehetne-e – a mindkét oldalról kritikus mester és tanítvány viszony?

– Föltétlenül! De kettőn áll a vásár! Csak néhány példa a félmúltból: Hamvas Béla és Weöres Sándor, Illyés Gyula és Csoóri Sándor, vagy Utassy József és Léka Géza sokak által legyintésre ítélt, mások által irigyelt barátsága. Ezek a baráti kapcsolatok az ifjabb társak műveiben közvetlenül is érzékelhető értékeket gyümölcsöztek, de a bátyák sem vonhatták ki szellemüket a fiatalabbak hatása alól. Nem is akarták! A dilettánsok kölcsönösen csak az élősködő, parazita kapcsolatot ismerik, csak ezt tudják „gyakorolni”. A tehetséget viszont csak a szimbiózis élteti, ez tölti el örömteli lelki táplálékkal. Barátságuk legvilágítóbb példája a költő Ama kései című, Németh Lászlónak ajánlott verse: „Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba.”

Ám, ám… Kedvez-e a jelenkor a „báty és öcs”, az önzetlen mester és tanítvány viszonynak? Megtalálja-e foltját a zsák és zsák a foltját? Bíznunk kell benne, hiszen nagy jellemek közt volt, van rá példa, sőt: igazából ritka, ha nincs mestere a tanítványnak, s ő aztán másvalakinek lesz a mestere, ha szavak nélkül is „működik” az a bizonyos szimbiózis. S hogy barátsággá mélyül-e? Pilinszky gyakori szavával, az már kegyelem. Még egy példa a régmúltból, amelyről sajnos nem sokat tudok: Balassi Bálint és Rimay János.

„Visszafogad az ősi rend. / Kikönyöklök a szeles csillagokra” – rántotta egybe az univerzumot Apokrif című versében. Világlátása mihez ad támaszkodókat a mai nemzedékeknek?

– Nem akarok túlzásokba esni. Nehéz volna kifejezni, hogy Pilinszky életműve milyen szerepet játszott eddigi életemben, s hogy vajon miként módosulhat később. Az életművön belül melyik korszak, melyik mű közeledett vagy távolodott bennem, ezt sem lenne könnyű elmondani. Az viszont bizonyos, hogy kisebb-nagyobb megrendülés nélkül sosem tudom olvasni vagy csak magamban mormolni az Apokrif-ot. Más költők más nagy, ritka költeményével együtt hozzám nőtt. Benne élek. Talán ezért kerülöm meg a választ? Hogy ne tévedjek a közhelyek sivatagába? Világlátása mihez ad támaszkodókat? Nem tudom, hiszen én csak „Haza akartam, hazajutni végül, / ahogy megjött ő is a Bibliában.” És újra fáj a régi fájdalom: „Csak most az egyszer szólhatnék veled, / kit úgy szerettem! Év az évre, / de nem lankadtam mondani, / mit kisgyerek sír deszkarésbe, / a már-már elfuló reményt, / hogy megjövök és megtalállak.”


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »