8 éve halt meg Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én született Kiszlovodszkban egy kozák eredetű, módos parasztcsaládban. Anyja nevelte, ugyanis apja még a fiú születése előtt baleset áldozat lett. Szolzsenyicin érdekelődési köre rendkívül sokszínűnek bizonyult, így a rosztovi egyetem matematika–fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászattanár lett.

 

Sztálint “Bandavezérnek” nevezte, így nyolc évi kényszermunkára ítélték

 
1941-ben, a világháborúban tüzérként szolgált, és többször is kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint Bandavezérként emlegette, és 1945-ben nyolc év kényszermunkára ítélték.

 

Moszkva közelében, egy zárt kutatóintézetben akusztikai lehallgató-készülék kifejlesztésével foglalkozott, ahol számos kiváló tudóssal találkozott, így a börtönfolyosó lett az akadémiája. Kazahsztánba kerülve kőművesként dolgozott, a lágerben “írt” műveit pedig emlékezetében rögzítette.

Fotó: posztinfo.hu

Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie,ahol befőttesüvegben ásta el írásait. A sztálini személyi kultusz leleplezése után, 1956-ban rehabilitálták, és ismét tanárként helyezkedett el Rjazanyban.

 

A hruscsovi évek után jött csak a feketeleves

 
1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg, és ebben a művében a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét.

 

Hruscsov 1964-es bukása után azonban már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, valamint egyre élesebben támadták, zaklatták. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényeket szamizdatban, illetve Nyugaton adta ki.

 

1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett, és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az Írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül, Szolzsenyicin pedig tagja lett a szovjet polgárjogi mozgalomnak.

 

Nyugaton Nobel-díjat kapott, míg saját hazájából kiutasították

 
1970-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem ment ki Stockholmba, mert félő volt, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, 1973-ban Párizsban adták ki A GULAG szigetvilág első kötetét (a kéziratot még 1968-ban csempésztette külföldre). Ebben történetíróként és szociografikusként tárja fel a munkatáborok és börtönök rendszerét, az áldozatok szenvedéseit. A műben adatok, emlékezések és interjúk keverednek.

Fotó: jofogas.hu

 

Ennek nyomán otthon sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból.

 

Megjárta az USA-t is, végül 1994-ben hazatért

 

Szolzsenyicin az Egyesült Államokba költözött, ahol a vermonti Cavendish-ben telepedett le, és kiadta a GULAG 2. és 3. kötetét. Az emigrációban egyre inkább erkölcsprédikátori, ideológusi és modernizmusellenes filozófusi alapállást vett fel.

 

Konzervatív elvei alapján elutasította a demokrácia és liberalizmus nyugati értékeit, Oroszország számára egy tekintélyuralmi, nemzeti, keresztény rendszert tekintett optimálisnak.

 

Vlagyimir Putyinnal (fotó: wikipedia.hu)

Az 1980-as évek közepétől, a gorbacsovi glasznosztynak köszönhetően művei ismét megjelenhettek hazájában. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, és az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett, de hatása már jóval kisebb volt, mint korábban.

 

Titkolt bűnök leleplezőjeként ment el

 
Hosszas betegeskedés után, 2008. augusztus 3-án halt meg Moszkvában. Legjobb műveiben krónikás és vádló, történész és riporter, a megkínzottak és meggyilkoltak képviselője, az évtizedeken át titkolt bűnök leleplezője volt.

 

Ezt írta magáról:

 

“Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük.”

 

Forrás: mtva.hu/mult-kor.hu

Nyitókép: mult-kor.hu


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »