2014

2014

Vidéken voltunk nemrég. Nem borvidéken, de jó kis városban, kedvesben, hangulatosban. Beültünk egy önmagát jó kis helyként meghatározó, kézműves alapanyagokat zászlajára tűző, igényességet hirdető helyre. Az étlap nem volt varázslatos, de a borsor tisztességesnek tűnt. Este van, miért ne innék egy pohárral, gondoltam. Az évjáratokról semmit sem mondott a papír. Kérdezni, beszélgetni a részletekről szabad, kell is. Rengeteget tanulhat ilyenkor az ember. Nem csupán a vendég, a vendéglátó is. Szóltam tehát, hogy abból a badacsonyi fehérből szeretnék egy pohárral, de csak akkor, ha 2015-ös. Ha 2014-es lenne, akkor hagyjuk, kitalálunk valami mást. Pár perc múltán hozta a pincérem a bort, kitöltve, a palackot megmutatni nem jutott eszébe. Az illata gyanús volt, nem épp kirobbanó, belekortyoltam – és belém martak a savak. A buta és agresszív 2014-es savak. Nem estek jól, el is kámpicsorodtam. Legalább ne mondtam volna, hogy, mondtam a feleségemnek.

Hát igen: a borkultúra szárba szökkenése óta negyed évszázad füstölt el a semmibe – és még mindig itt tartunk. Milyen boruk van? Fehér és vörös, száraz és édes. Alapfok alatti szint. Rizling és muskotály, merlot és bikavér, még mélyen vagyunk. Egri és badacsonyi, villányi és tokaji, pislákol valami, halványan. Frittmann és Nyakas, Gere és Oremus, alakul, alakulgat. Az évjáratok viszont mintha egyáltalán nem lennének fontosak. Nemhogy a kocsmákban, az út menti csárdákban, a kockás abroszos kisvendéglőkben, de gyakran a valóban igényes éttermekben-borbárokban sem.

Pedig: a bort a fajtán, a termőhelyen, a termelőn túl az évjárat is definiálja. Hogy kinek mi számít, sok mindenen múlik, nagy viták zajlanak olykor ez ügyben. Voltak korszakok, amikor bizonyos borvidékek legjelesebb termelőit emeltük sztárstátusba. A kilencvenes évekre tehető a nagy nemzetközi fajták tündöklése is, az ínyencek cabernet-ket és chardonnay-kat vedeltek hektószám. Később fordult a kocka, a száraz vörösök kultuszát megtépázta Tokaj, a furmint, a terroir, a természethű borászkodás. Ám ezen polémiák, csatározások részben az elit szűk körein belül maradtak, hisz tudható: bár a fogyasztók száma gyarapszik, többségük nem ideológiát iszik, inkább a bort preferálja. Sokan vannak ők, mégis ritkán segít nekik a szakirodalom.

Amely nem mondja el azt sem, hogy bizony nem mindegy: 2014 vagy 2015. Az évjáratok minősége ugyanis nem azon múlik, mekkora a termés – hiába sugallnak ilyet a szüreti riportok és jelentések –, hanem millió más körülményen. A bor készítői közül csak egy a gazda, akinek – szegénynek – rengeteg közreműködővel kell számolnia. Akkor is, ha mindent szakszerűen, szorgalmasan csinált. Beleszól a munkájába a napsütés, az eső, a jégverés és a betegség, nincs tudás és technológia, amely ezek és társaik együttes hatását kiküszöbölhetné.

Mármost: olyan borász sem sok lehet, aki 2014 után elégedetten kóstolgathatta volna érlelőedényei alakulgató tartalmát. Több mint húsz éve iszom bort, de egyetlen másik évjárattal sem volt még balszerencsém – bár semmi csodálatos nem volt 1998-ban, 2001-ben, 2004-ben vagy 2010-ben sem –, amely ilyen maró savakkal támadott volna. Nem véletlen, hogy többen nem is küldtek piacra semmit, míg mások legszebbnek szánt válogatásaikat is beházasították, hátha összeáll így valami becsületes.

Szerencse, hogy több jó hírem is van. Az egyik: 2014-nek lassan vége, ami megmaradt belőle, előbb-utóbb elkopik. A másik: 2015 viszont itt van már előttünk, teljes életnagyságban – fehérben főként, de vörösben is bontakozik –, és ígéretesebb-barátságosabb nemigen lehetne.

Ilyenkor ősszel nemcsak a szőlőben zajlik a szüret, a szaküzletekben és a hipermarketekben is megy a pörgés. Az, hogy a boltosok úgy érzik, ideje szabadulniuk a készletektől, általában pompás dolog. Most is. Vásároljanak csak, klassz borokra csaphatnak le olcsón. De ne feledjék közben: muszáj minden részletet leolvasni a címkékről. Rengeteget tanulhat belőlük az ember.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »