20 perc

Hogy mire elég 20 perc? Egész sok mindenre. Ennyi idő alatt például simán meg lehet egyenként főzni hat darab háromperces lágytojást, plusz egy kétperceset. Vagy fel lehet tölteni a Facebookra húsz képet arról, hogy fogat mosunk, reggelizünk, öltözünk, kávét főzünk, kávét iszunk, felöltöztünk. Amire egészen bizonyosan nem lehet elegendő 20 kósza perc: hogy nemzetközi politikai kérdésekben megbeszélést folytassunk s megegyezésre jussunk.

Hogy miért mondom én ezt? Mert imádom a lágytojást. És mert botanikai szaporítószervvel rendelkező ellenzékünk szerint Trump elnök, aki nagyjából ennyit töltött Orbán Viktor társaságában, e csekélyke idővel megalázta, meggyalázta, megtaposta, kerék alá tette, onnan is kivette, sós kútba tette, de még aztán onnan is kivette miniszterelnökünket, hogy végül a keserűség vizébe áztassa, majd kicsavarja, s felmossa vele az Ovális iroda O1G mintás padlatát.

Ez persze csak annyira igaz, mint amennyire a tavalyi választásokon nekik kedvezett a magas részvételi arány. Vagy, amennyire kurvaerős kép, ha az ember tarkóra tett kézzel jógagyakorlatokat végez tévétorna helyett.

S nyilván az urban legend műveltségű balfékeknek szinte lehetetlenség elmagyarázni, hogy valójában nem a fecske csinálja a nyarat, ahogyan a Varju se a kormányváltást, de azért adjuk meg az esélyét annak, hogy hathatós segítségünkkel egyszer, s mindenkorra megtanulják, miképpen zajlanak a diplomáciai folyamatok (már amúgy vázlatosan).

Először is az országok vezetőinek erre szakosodott politikusai felveszik egymással a kapcsolatot. Majd időpontot egyeztetnek, sokszor hetekig, hónapokig, de akár évekig is. Hiszen egyrészt az időzítés igen fontos. Másrészt pediglen a nemzetközi hatalmi hierarchiában elfoglalt helyeikkel ellentétes arányban áll rendelkezésükre az erre szánandó idő. S mit ad Isten, valami furcsa oknál fogva pont az Amerikai Egyesült Államok elnökének van a legkevesebb ideje, mivel ő áll a hatalom csúcsán. Őt követi Oroszország elnöke, aztán a német kancellár, a kínai pártfőtitkár, s a sort így lehetne folytatni végestelen végig, ahány ország van a Földön. (Na meg persze annyi rangsor is, s ez az előbbi csupán egyike a legelfogadottabbaknak.)

Persze az országok fontossága időnként felértékelődik. Például amikor egy (területileg) kis ország miniszterelnöke képes arra, hogy hatalmas ellenszélben megerősítsen egy több országból álló kelet-közép-európai szövetséget, s markáns bel- és külpolitikájával szembmenjen a fősodornak, mindezt pedig úgy, hogy a választók bizalma töretlen irányában, akkor ez a bizonyos államférfi méltán keltheti fel a szabad világ első számú vezetőjének a figyelmét, s válthat ki belőle tiszteletet.

No, de térjünk vissza magára a folyamatra!

Amikor megvan a találkozó időpontja, az országok szakpolitikusai odahaza kidolgozzák a tanácskozáson elhangzó témákat, majd egyeztetnek. Az elfogadott témák alapján aztán az országok kormányai (vagy a kormánynak az adott kérdéskörökre szakosodott miniszterei) összeülnek, s a miniszterelnök vezetésével álláspontokat dolgoznak ki. Különös tekintettel a lehetségesen felmerülő kényes témákra, valamint arra, hogy az esetleges ellenkező érdekeket hogyan lehet majd közelíteni. Nem szépítem, az úgynevezett spin doctorok arra az esetre is válságforgatókönyvet dolgoznak ki, ha a találkozó nem a várt eredménnyel zárul. A spin doctor szerepe ez esetben az, hogy a tulajdonképpeni kudarcból kommunikációs trükkökkel sikert “gyártson”.

Hírdetés

Amikor a leendő találkozó országainak politikusai mindezzel készen vannak, elküldik egymásnak a kidolgozott javaslatokat. Majd visszaküldik egymásnak újbóli kidolgozásra. Egyszer-kétszer biztosan, csak a móka kedvéért, na és hogy a másik is lássa: itt aztán van szakértelem dögivel, s egyikük sem salakanyaggal hólabdázik.

A találkozó napja előtt néhány nappal a szakpolitikusok kiutaznak a megbeszélés helyszínéül kijelölt országba, majd ott tanácskozásokba kezdenek. Nem egybe. Sokba. Nem húsz percig, hanem sokszor húsz percig. Akár napokig is.

Hogy aztán magán a hivatalos találkozón az elnökök negyedórára bemenjenek egy irodába, megigyanak egy kávét, elmondják egymásnak, hogy beosztottaik értesítései alapján minden rendben (vagy éppen nem), majd kijőve az irodából öt-tíz percig fotózkodjanak és újságírói kérdésekre válaszoljanak.

Azt, hogy a szakpolitikusok megbeszélése eredményes volt-e, vagy eredménytelen, kristálytisztán lehet tudni a formális találkozó légköréből. A vendég méltatásából, vagy annak hiányából, a barátságosan közelítő, avagy hideg távolságtartást sugalló testbeszédből, stb.

Egyszóval amit mi húsz percnek látunk, az hónapok, évek kemény munkája. Amit persze az ellenzék is tud. De sokkal könnyebb a köz számára valami igen szaftos populista lózungot kommunikálni. Például, hogy “elfogytak az elnökök, s már csak Orbán maradt” (by ̶G̶y̶u̶r̶c̶s̶á̶n̶y̶n̶é̶… ̶A̶p̶r̶ó̶.. Dobrev Klára).

Mert az igazság túl fájó. Hogy nemcsak az USA és Magyarország, hanem vezető politikusainak barátsága is megkérdőjelezhetetlen.

***

Na, de semmi gond! Ha valamihez a mi honi ellenzékünk nagyon ért, az a megkérdőjelezhetetlen dolgok megkérdőjelezése.

() VBT ()

The post 20 perc appeared first on VBT.


Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »